John Scalzi: Vének háborúja
John Scalzi: Kaidzsú Állatvédő Társaság
John Scalzi: Állati gonosz
John Scalzi: Vörösingesek

► Böszörményi Márton: Infected Monstrum. Napkút Kiadó, Bu­da­pest, 2022, 202 oldal, 3990 Ft

Baltazárt érdemben senki nem segíti, hogy ezt a könyvet, amin dolgozni szeretne (az Infected Monstrum igaz története) meg tudja írni, de nincsenek is igazán expliciten rosszindulatú erők, amelyek ezt igyekeznek akadályozni. Az apátia itt a legnagyobb probléma, a feledés, a beletörődés, a nagy banális semmi, ami azért jön létre, mert az emberek elbagatellizálnak egy fantasztikus eseményt. Erre rímel az is, ahogy a szerző időnként óvatosan bedobál párbeszédeket, amelyek a zsánerirodalomhoz és a popkultúrához kapcsolódnak, de ezek inkább csak bizonytalankodásként csapódnak le, hogy felvállalja-e ezt a rokonságot, vagy sem (egy alkalommal arról szól a kismonológ, hogy filmesztétaként szabad-e olyan filmeket szeretni, mint a Szellemirtók, ne vicceljünk már).

Moskát Anita: A hazugság tézisei. Gabo Kiadó, Budapest, 2022, 392 oldal, 4490 Ft

Moskát Anita fantasztikuma nem kikapcsolni akar, ezek a történetek inkább Le Guin vagy Tidbeck iskoláját idézik – a valóság anomáliáiról, a benne való létezés nehézségeiről igyekeznek diagnózist adni a képzelt világok éppen csak elvonttá vált, de még felismerhető és érthető szabályainak keretében. Mondom inkább így: ha a novella fikciós miliőjében csak egy dolog működik másképpen, mint emitt, már annak a következményei is idegen szituációt eredményeznek (ez ad kedvező megfigyelési távolságot), a szereplők viszont nem szűnnek meg emberek lenni, és amit tesznek, mondanak, éreznek egy új helyzetben (és hát emitt is naponta van új helyzet), az mindjárt érdekesebb embertanulmány, mintha nem lenne kizökkentve itt-ott néhány valóságelem.

Irina szeptember közepén szokott érkezni, és általában november végéig maradt, legkésőbb addig, amíg az első hó le nem hullott. Mindig vonattal jött, pedig vettem neki egy autót, de azt mondta, szerénynek kell lennünk, mert csak akkor lesz jussunk a dicsőség. Így mindig ki kellett sétálnom a falu szélére, még azon túl is, ahol már csak egy kis földút visz a vasútállomásig, ott nyáron általában kullancsok és siklók teszik ijesztő dolgaikat, az év hátralevő részében pedig csak a nyomasztó üresség lakozik a környéken. Két nővér találkozása viszont olyasvalami, amiért az ember megteszi azt is, amiért általában nem szívesen veszi a fáradságot, és most is így történt: ott álltunk a szélben, öleltük egymást, két fiatal özvegy, Irina és Zinajda, nővérek és festőművészek.

Böszörményi Márton: Meixner Józsefné apoteózisa. Napkút Kiadó, Budapest, 2020, 110 oldal, 2990 Ft

A rövid fejezetekre tagolt, két szálon futó történet hétköznapi szereplőket mutat be, akik csak élik nyomorult életüket egy meg nem nevezett, Dunához közeli városban. Meixner Józsefné nem mozdul ki a lakásból, ugyanazokat a pótcselekvéseket végzi, ugyanazok a díszletek ismétlődnek körülötte (sütés-főzés, a mikró digitális kijelzője, a tévé). Lánya, Andika viszont alig akar otthon maradni, dolgozik, felfedez, olykor két barátja, Zsolesz és Taszi várja őt. Bizonyos értelemben mindkét szereplő a saját kisszerű életének rabja, még egymást sem bírják elviselni. Hamarosan mindkettőjük létbörtönének falait a misztikum kezdi szétfeszegetni.

Írások a karanténból – Tematikus próza-összeállítás

Néztem Csengét, azon tűnődtem, mikor lett ennyire tökéletesen és visszafordíthatatlanul felnőtt. Gyerek volt nemrég, és az a gyerek már fel is szívódott ebben az új személyben, szinte nyomtalanul. Miután nem reagáltam, vállat vont, nekiállt nyomkodni a telefonját, annak a fénye pedig megváltoztatta az ő arcát, alig ismertem fel. Igazat beszélhetett, úgy rémlett, mindez már régen megtörtént, de akkoriban a lakás is sokkal zajosabb volt, a kis Csenge minden alkalmat megragadott, hogy sikoltozzon, akár örömében, akár dühében, és állandóan az öccsét rángatta, karmolta, ütötte, az pedig csak nézett maga elé, bátortalan félmosollyal, nem tudta, ilyen-e a szeretet, vagy mi is történik éppen. Csenge négyéves volt, Botond pedig kettő. Mikor is volt ez? Előredőltem.

– Mostanában... – megköszörültem a torkom. – Mostanában nem hívogat a barátnőd. Minden rendben?

– Már nem a barátnőm.

Tovább nyomkodta a telefonját, fel sem pillantott.