(Melancholy Rooms, Katona József Színház, március 5.)

Olyan jó lenne nem nagy szavakat használni arra, amit a Katona József Színház legújabb nagyszínpadi (!) bemutatója, a Melancholy Rooms nyújt, de elég nehéz, mert Tarnóczi Jakab nem kevesebbet akar, mint elénk tenni az élet körforgását. Egyszerre kézzelfoghatóan és szimbolikusan, hat intim térbe sűrítve, szűken és tágan is értelmezhetően, ráérősen, ahogy otthon eltelnek a magányos esték, kicsit szomorkásan, de nem reménytelenül. Mintha azt az elnyúló pillanatot mutatná meg, amikor ki-ki akarva-akaratlanul megáll, sőt megtorpan, úgy érzi, megakad – de ez csak egy érzés, mert az élet közben zajlik körülötte, még ha ez neki néha nem is tűnik fel –, és elgondolkodik, hogy most hogyan tovább, mert van tovább, kell hogy legyen.

(A revizor, Tatabányai Jászai Mari Színház, Népház, február 5. ; Szentivánéji álom, Budaörsi Latinovits Színház, december 19.)

Míg Tatabányán egységes a társulati játék, Budaörsön a Szentivánéji álomban a történetből adódóan sem tud mindenki egyformán érvényesülni. Döntés kérdése, hogy melyik rendező a darab melyik síkjára helyez nagyobb hangsúlyt, és Fehér Balázs Benő a három – udvar, tündérvilág, mesteremberek – közül egyértelműen a színház a színházban mellett teszi le a voksát. Furcsamód valamelyest a társulati tagok kárára. De úgy tűnik, neki most ezzel a darabbal legfőképpen a színházcsinálókról, hovatovább a színházi struktúráról (sőt, annak is egy jól körülhatárolható szegmenséről, de csitt!) van mondanivalója.

(Network, Centrál Színház, január 30., 19:00)

De bármennyire a történet időszerűségére és provokatív erejére kívánja a színlap (a rendező) helyezni a hangsúlyt – miközben minden aktuális felhangot óvatosan elkerülendő többször és jól érthetően elhangzik és a képernyőkön is megjelenik a dátum: 1975-ben vagyunk –, az előadást nem a sztori viszi, hanem elsősorban Alföldi Róbert. Az anyag és Alföldi olyanok, mint zsák meg a foltja. Tökéletesen illenek egymáshoz, és Alföldi nagyot is játszik a huszonöt év után lapátra tett hírolvasó, Howard Beale szerepében.

(PanoDráma: Kár, hogy rák, Trafó, január 14.)

Akármennyire próbálom, nem tudom megítélni, hogyan látta (volna) ezt az előadást egy olyan néző, aki nem ismerte Annát, mert a bemutatón és az azt követő estén nagyon úgy tűnt, hogy a közönség soraiban valamilyen mértékben mindenkinek köze volt hozzá. Ha rákja van, erőt merít a történetéből, a megismert személyiségből, a derűjéből?

(Turgenyev: Apák és fiúk, Katona József Színház, december 22.)

A Csehov-átiratok specialistájaként számontartott Friel Turgenyevet is elég csehovosra, ugyanakkor meglehetősen kétpólusúra kanyarította: fiatal-öreg, jómódú-szerény, lázadó-tunya stb. De az előadás rendezőjének, Ascher Tamásnak ez éppenséggel kézre áll. Mert Ascher nem típusokká tisztázza ezeket az alakokat, hanem tovább árnyalja őket (akár a normális-bolond, elégedett-frusztrált tengelyen), ad hozzájuk sót és borsot, figurákat teremt belőlük, amitől a vonások, az attitűdök felismerhetőek, de maguk az alakok konkrétan mégsem megfeleltethetőek senkinek és semminek, ami – a realista ábrázolás igénye mellett is – lerántaná őket a színpadról a földre, a csúnya rögvalóságba.

(A szecsuáni jó ember, Örkény Színház)

Brecht válságszagú (1938 és 1940 között írt) tanmeséjéhez sokfelől közelíthetünk, és az Örkény Színházban Mácsai Pál rendezőként nem is igazán teszi le a garast egyik vagy másik értelmezés mellett sem. Mintha inkább élére állítaná. A formai követelmények – kiszólások, songok, racionalizálás stb. – szigorú betartásával jobbára érzelmi síkra tereli a történetet, mert nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy Sen Te anyai örömök elé néz, mint arra, hogyan válik a kegyeit nem egészen (hiszen anyagi ellentételezésért), vendégszeretetét viszont valóban önzetlenül osztogató utcalányból – álruhában – önző (?) vadkapitalista, aki speciel amellett, hogy bebiztosítja a saját jövőjét, kifehéríti a helyi gazdaságot, és munkára ösztönzi az addig ingyenélőket. És tartja a hátát. Meg az egész, jó nehéz szerkezetet.

(Bella Figura, Pesti Színház, november 24.)

És azt hiszem, pontosan ez a bajom az évadban a kortárs drámairodalmat szemléző Pesti Színházban bemutatott Bella Figurával. Hogy Reza karcolata – mert sajnos ennél tovább nemigen megy – hiába a bulvár igényesebb szelete, épp csak egy kis helyzetkomikumot hoz működésbe. A figurák ki vannak találva, de ahhoz, hogy a helyzetből dráma is szülessen, hiányoznak az igazi, zaftos háttértörténetek.

(Isten, haza, család, Katona József Színház, Kamra, október 23.)

És mázlink van másodszor azért, mert vannak olyan, fiatal színházi alkotóink (esküszöm, utoljára írom le velük kapcsolatban a semmitmondó fiatal jelzőt), akik a mában élnek, nyitott szemmel. Akik tudomást vesznek a közös műveltség sokféle rétegéről, akik nemcsak elővesznek egy (vagy több) klasszikust, és azon keresztül sugallják az örök és öröklődő mintákat, hanem saját anyagot gyúrnak belőle, beillesztik a nagyba a kisebbet, összekötik a múltat és a jelent, a távolit és a közelit.

Mert valami ilyesmi történik a Katona József Színház Kamrájában: egymásba gabalyodik görög mitológia és magyar eredetmondakincs egy számunkra hétköznapi magyar lakásban: örökölt bútorok, giccses tájképek, keresztény jelképek és szokások között.

(Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica, Stúdió K Színház, november 6.)

A rendező ezúttal nem kis áldozatot követelt a főbb szerepeket játszó színészeitől. Mert ennek a próbafolyamatnak a terepmunka része egyértelműen nem megfigyelésből, hanem kemény fizikai tréningből állt. Amiből következően elismeréssel meg kell állapítanunk, hogy Pallagi Melitta és Nagypál Gábor remek formában van – nemcsak testileg, színészileg is. Már csak a nagy, mindent eldöntő kérdés vár megválaszolásra: mi elől, mi elé, miért fut, lohol ez a lány?

(Pintér Béla: Marshal Fifty-Six, PBEST, UP Rendezvénytér, október 16.)

De még a sztorira visszatérve: Pintér Béla ezt most egyértelműen a valóságból, a mi aktuális valóságunkból merítette, de bármennyire megcsavarta, a bemutató óta az élet még az ő legmerészebb álmait is felülírta. Mert úgy esett, hogy az öt évvel ezelőtti ötvenhatos jubileumon immáron bizonyítottan hetvenkedő Dózsa László ismét nyilvánosság elé lépett, hogy személyes megemlékezésével emelje az ünnep fényét. Hogy hol? A Színház- és Filmművészetért Alapítvány fenntartásában álló egyetemen. Úgy tűnik, tényleg színház az egész világ. Ő pedig mindig is színész marad benne.

(33 álom, Örkény Színház, október 3., 33 változat Haydn-koponyára, Örkény Stúdió, október 10.)

A futurizmus és a szürrealizmus színházeszményének felidézése a háttéranyagban, a Marinetti- és Artaud-szemelvények ugyanis teljességgel levédik Bodó Viktor rendezői eljárását, Wolfram Lotz pedig még fel is menti: a színpadon nemhogy mindent szabad, de kell is! A nézőnek itt (és most) annyi a dolga, hogy félretegye a rációt – elvégre az álomfejtés sem egzakt tudomány –, engedje működni a kollektív tudattalant, feküdjön fel az árra, és hagyja, hogy a sorjázó képek és villanások magukkal sodorják.

(Szerelmek városa, Vígszínház, szeptember 17.)

Az érzelmeken persze nincs mit magyarázni, azok csak úgy fellobbannak, és lassú tűzön perzselik az embert (vagy éppen, hogy nem), nem is ott a gikszer, hanem a motivációk hiányoznak, amelyek alakítják a viszonyokat, indokolják a jellemváltozásokat – és a sok változás közepette súlyt adnának az állhatatosságnak. Vállalt dramaturgiai döntés ez a képregényszerű montázstechnika, motivációk híján azonban kicsit parttalan a történet, a figurák pedig lógnak a levegőben, amit jelen esetben a nyitány (a szereplők bemutatása, Jerikó mint egyfajta narrátor beiktatása) próbál ellensúlyozni.

(FreeSZFE Egyesület–ESZME: Orlando, Kincsem-palota, június 16.; Dollár Papa Gyermekei: Orlando, Trafó, augusztus 31.)

A közéleti problematizálás felől közelítettem, és tessék, máris félrevittem a dolgot, mert az idén nyáron született két Orlando-feldolgozás egyike sem esik bele abba a csapdába, amibe én az imént belesodródtam. Értsd: nagyjából tesznek arra, hogy a címszereplő férfi vagy nő, hogyan lesz férfiból nő. Mert hát nem mindegy? Ugyanakkor mindkét rendező elképesztő alapossággal elemez – egymástól nagyon eltérő utakon.

(West Side Story, Szegedi Szabadtéri Játékok, augusztus 21.)

Feudalizmus XXI. századi formában – üdv a szabad világban! Erős, minimum elgondolkodtató üzenet ez abban a kontextusban, hogy nem is olyan régen még naponta jelentek meg azok a ki tudja, honnan származó hírek, hogy a migránsok nőket erőszakolnak. Megnyugtató meg- vagy feloldást persze a darab sem kínál: a rendőrség (államilag fenntartott szerv!) széttárja a karját, és a világért sem avatkozna közbe, csak nézi, ahogy a felhergelt férfiak felfalják egymást – ezt az oldalt Stohl András nagyszerűen hozza, minden szava keményen visszapattan a Dóm tér falairól, miközben az öltönye meg sem ráncolódik –, csupán egyetlen ember avatkozik közbe, a kocsma megfáradt tulaja, aki – Bezerédi Zoltán szintén nagyszerű alakításában – afféle rezonőrként lép fel: „Miért kell gyűlöletben élni? Miért kell mindig ölni egymást?”

(AlkalMáté Trupp: Jordán Adél, Benczúr Kert, augusztus 7., 20:30)

De egyszer minden szolgálat lejár, és noha szégyenkezésre senkinek egy percig sincs oka, sem a fő- és mellékszereplőknek, sem az osztályfőnök-rendezőnek, hálásan nevetve elfogadjuk a nyílt színi harakirit – pardon, szeppukut –, amelyet Máté Gábor nevében az őt évek óta nagyszerűen megszemélyesítő, hogy ne mondjuk, parodizáló Dömötör András végez el enkezével a színen. De ez a gesztus tulajdonképpen mindennek csupán logikus betetőzése, hiszen az évek során szép sorban az osztály minden tagja felvágta a hasát. Meg a szívét és az agyát. Finom pengével metszeteket vettek magukból, egymásból, tárgylemezekre helyezték őket, aztán be a mikroszkóp lencséje alá, a képet pedig ilyen-olyan felbontásban elénk vetítették.

(Catwalk Concert Productions és Soharóza: Dalok a kamrából; OPI: Budapest, Te!, Városmajor, július 8. és 22.)

Mert ha valami könnyednek tűnik és látszólag könnyedén befogadható, azaz a szórakoztató kategóriába sorolódik, attól még nem feltétlenül kell üresnek lennie – ahogyan a Soharóza spájza sem az. A Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott Dalok a kamrából az étkezés és étkeztetés aggodalmainak a karantén alatt változó tüneteit dolgozza fel látványosan és zengzetesen, emellett a szokásos módon szellemesen is. Vagyis Nagy Fruzsina jelmeztervező és Halas Dóra zenei vezető együttműködése ismét meghozta gyümölcseit (lásd a banán, barack és egyéb formájú hajcsavarókat).

(Masteroff–Kander–Ebb: Kabaré, vígszínházi változat, Margitsziget, július 9.)

Az előadás kapcsán igazából az a kérdés, a színpadi hatáskeltésen túl mi mondanivalója van a mának. A rendezés erre apró jelekkel válaszol: a látványban a kétszínűség dominál, és ebben a legritkább az egyszerű fekete-fehér, emellett Béres Attila az emberi simulékonyság széles skáláját vonultatja fel, miközben a súrlódásokat is megmutatja – mind a magánéletben, mind az úgymond művészlétben.

(Mefisztó, Átrium, június 27.)

Urbán András rendezésének tagadhatatlanul van aktuális tartalma – legfőképpen társadalmi, amibe természetesen a szakma is vastagon beletartozik –, a kiindulópont viszont inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a probléma nem kortárs, legfeljebb a vetületei változhatnak korról korra, és inkább a struktúra, egyfajta berendezkedés váltja ki. Mert ahol valaki hatalmat gyakorol, ott elnyomottak, alávetettek is vannak, ahol valaki pöffeszkedik és harsog, ott mások meghúzzák magukat, és befogják a szájukat. És a megélhetésről való gondoskodás mellett legfeljebb akadozó lendületű aknamunkára meg suttogásra telik az erejükből.

(Proton Színház/Reisz Gábor: Komolyan röhejes vagyok, Trafó – Trafik kávézó, június 14.)

A filmszerűen párhuzamos jelenetezés szépen működik a szűkös, de ügyesen – az adottságok és a technika funkcionális használatával – kitágított térben. Noha a szó szoros értelmében színpad nincs, Reisznek érezhetően van színpadi érzéke. Tökéletesen irányítja és tereli el a nézői figyelmet, jól keveri a dramaturgiai arányokat, pihenőket is ad, nem kell kapkodni a fejünket, de egy percig sem unatkozunk. Emellett érzékenyen vezeti a színészeket. Az sem tűnik véletlennek, hogy a produkciót a Proton Színház karolta fel: bár a regiszter más, mint Mundruczó Kornél rendezéseiben, a forma hasonlóan muzikális, kellőképpen nyitott ahhoz, hogy a játékban koncentrált fegyelmet teremtsen.

(Shakespeare: Lear király, Katona József Színház, május 29.)

A látvány persze fontos, de nem az a lényeg, hanem a szereposztás, az alakítások, hiszen Zsámbéki színpadán kivételesen ahány színész, annyi játékstílus – és belegondolva, különös módon éppen ez adja az előadás igazságát, teszi érvényessé ezt a történetet itt és most, ez a töredezett, sokszínű egység. A vendégként hívott Hegedűs D. Gézánál nehéz lenne jobb Leart találni a mai magyar színházban: gyönyörűen hozza annak eldöntetlenségét, hogy valóban megbomlik-e ez az elme dühödt tehetetlenségében, vagy az öregkori agylágyulás teszi, hogy képtelen értelmezni eleve ostoba kérdésére a válaszokat, amitől az egész maga képzelte – külön, más – világ borul.