Demény Péter

Tovább

Ketten egy új könyvről – Szilágyi István: Messze túl a láthatáron. MMA Kiadó, Budapest, 2020, 512 oldal, 4800 Ft

Ennek a keresésnek, ennek a vívódásnak, ennek az egyértelműség iránti harcnak a bizonyítéka az a sok párbeszéd, mely a könyv második részében, az Amerre a világban olvasható. Ezt is láttuk már a Hollóidőben, ezt a kétosztatúságot, bár ott más dramaturgia működött: a Lovat és papot egy krónikáért volt a passzívabb, meditatívabb, a Csontkorsók az aktívabb, dinamikusabb tömb. Már az öregedő Szilágyi is folyamatosan azt figyelte, ahogy a szereplők figyelik magukat, s ahhoz, hogy legyen mit figyelniük, természetesen történnie kellett velük valaminek. De a történések is mások ebben a könyvben. A Hollóidőben a hódoltság nagyon is felkavaró dúlásai, emberrablásai, túszejtései mindenkivel történtek, közösségiek voltak. Az, ami Tompayval történik, legyen bár a felesége eltűnése vagy az elítélendők sorsa, kizárólag vele történik, abban az értelemben, hogy noha mindenki tudja, mivel vádolják Rekettye Pilát, a bíró gyötrelmei pusztán őt sújtják.

Tovább

Tovább

Melegítőben fogad, kávéval, borral kínál a roskadásig rakott, összmagyar könyvespolcok között, ahol a Kriterion kiadványai mellett például a Magyarország felfedezése sorozat köteteit is megpillantom. Éppen új könyve jelent meg, amíg felkészülök, azt dedikálja. Gálfalvi György 1942‑ben született Marosvásárhelyen, 1965-től a bukaresti Ifjúmunkás, 1970-től a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársa volt, majd annak utódjánál, a Látónál dolgozott nyugdíjazásáig, 2008-ig, főszerkesztő-helyettesként, 1993-tól főszerkesztőként. Majdnem harminc éve járok ide, a tetőtérbe épített dolgozószobáját mégsem láttam eddig. Kedvemre való hely: itt lehet gondolkodni és dolgozni, ami egy ilyen típusú embernél ugyanazt jelenti. Egyvalamit nem lehet, csak ha látogató jön: beszélgetni. És mostanában egyre kevesebben jönnek. De nem akarom ezzel kezdeni, hiszen nem is ez a legfontosabb. Inkább a csíkszeredai Bookartnál megjelent kötet.

Tovább

Az illető helyiséget különben az egész világirodalomban rejtőzködésre használták, és az egyedüllét vágya diktálta a használatát. Jean gyerekkorában elrejtőzik a díszes pavilonban, hogy megleshesse, hogyan élnek az arisztokraták, majd hirtelen lezuhan, és rájön, mennyire nem mindenütt díszes az a pavilon. A Julie kisasszonytól eltérően a Tótékban Tót sokkal triviálisabb célra használja a fabudit: egyszerűen menekülni szeretne az Őrnagy folyamatos vegzálásától, bár persze hiú ábrándokat követ, s végül még ott is fogadnia kell. A Nat Turner lázadásában a gyermek Nat elábrándozik, amikor egy másik néger kölyök, Wash, megpörköli a seggét egy házilag készült fáklyával. Az Iskola egyik ikonikus jelenete, amikor Medvét nekilökik a mosdó falának, és tenyerének nyoma hosszú ideig ott marad. Peter Kien pedig oda zárkózik be, és ott sírja el magát, amikor rájön, hogy a házasságban szeretkezni is kellene. A Proust ábrázolta helyiség tehát olyan hely, mely mély szociológiai vizsgálatokra ad alkalmat. Julie kisasszony azért neveti ki Jeant, mert az nem tudta, mire való a pavilon.

Tovább

Ismerős kolozsvári szobába lépek be, ismerős tárgyak közé, ismerős hangulatba. Az ágyon könyvek, az asztalon sütemény. A polcon látok egy francia nyelvű Sinistrát, a szoba központjává a verandára nyíló sarok válik, Szervátiusz‑szobor teszi azzá. Nem véletlen, hogy itt született a Mit olvas Hamlet herceg? (1993) vagy a Versenymű égő zongorára (2002). Szilágyi Júliának hét kötete jelent meg, az első Swiftről 1968‑ban, a legutóbbi az Álmatlan könyv című memoár, 2014‑ben. A Lehet‑e esszét tanítani? tananyagát én magam is megtanultam Szilágyi Júlia mesterképzős diákjaként.

Tovább

Költő, egyetemi docens, irodalomtörténész, fordító, a Korunk szerkesztője. Székelyudvarhelyen született 1976-ban, és 1998-ban végzett a kolozsvári egyetem bölcsészkarának magyar–angol szakán, ma is ebben a városban él. Öt „felnőtt-” és öt gyermekverseskötete, öt tanulmánykötete jelent meg, egy monográfiája Hervay Gizelláról és egy könyve a „tízmondatosokból”, melyek a mai kritika lehetőségét teremtik meg. Idézetkvíz című Facebook-sorozata klasszikus magyar verseket és slágereket ír át a mássalhangzók kicserélésével, fergeteges humorral. Az avantgárd kutatója, melynek nemzetközi útjait éppúgy ismeri, mint magyar tereit.

Tovább

Szilágyi István: Katlanváros. MMA Kiadó, Budapest, 2019, 209 oldal, 3400 Ft

A kulcsszó az érdeklődés. Az igazi érdeklődés, amely a maga szemével akarja látni az asszonysírt (Asszonyélet egy sírkövön) és a hegyeket, és nem is „engedi el” őket, amíg mindent meg nem tudott róluk. Érdekes ellentétet vázol fel Szilágyi, amikor azt mondja, „a vízparton ’megülő’ horgászás” (112.) és a hegygerincek bebarangolása (voltak) az ő nagy szenvedélyei, hiszen a „megülés” éppen arra jó, hogy az ember újra végigélje mindazt, amit egyszer már „igazán” megélt, elemezze, szétszedje és összerakja.

A „voltak” szó nem véletlenül kívánkozott a mondatba, még ha csak zárójelben is. A legkésőbbi írás, az „Aztán kitágult a világ…” is 1986-os, több, mint harminc éves tehát, ahogy a fülön is a szerző egy fickósabb, tán éppen az 1989 előtti időszakból származó fényképe látható.

Tovább

A vágyaimban sem szerepelnek a tárgyak. Amíg szerepeltek, addig sem tudtam hozzájuk ragaszkodni. Cigarettadobozt éppúgy divatból gyűjtöttem, mint bélyeget – amikor már felnőtt koromban egyszer elmentünk a barátommal a bélyeggyűjtők klubjába, tőle vásároltak, tőlem pedig nem, sőt, megvetően legyintettek, hogy ugyan miféle holmim van nekem. Arra vágyom, hogy egyszer hallhassam Ady vagy József Attila hangját, pedig tudom, hogy nem adatik meg nekem; arra jóval kevésbé, hogy Ady tollát vagy József Attila mosóteknőjét lássam valaha.

Érdekes ellenben, hogy mégis mennyire „megérzek” egy régmúlt személyiséget, ha valamilyen tárgyhoz viszonyul. Az aradi vértanúk semmit nem jelentettek a számomra sokáig, amíg a kezembe nem került egy antológia, amelyben az emlékezéseik olvashatók, és amelyből kiderült, hogy valamelyikük a távcsövének a tokjába vizelt a börtönben. Ettől a triviálisan mindennapi dologtól vált élővé egy hűvösen történelmi személyiség. Ady szülőházában inkább azt éreztem meg, hogy innen mindenképpen menekülnie kellett egy fiatalembernek, aki az óceánba tartott.

Tovább

Tovább

Egyébiránt nagy kísérletező volt. Írt szonettet, szonettkoszorút, filozofikus poémát, párrímeket, kisregényt, novellafüzért, esszéregényt, „duplafedelű” drámát (az említett Mórok másik, a Kibédiére rímelő rétege a spanyolországi kisebbség 1492 és 1516 közötti sorsa), tézisdrámát, esszét, könyvnyi poémát Dózsáról – mi kell még? Más kérdés, hogy ezt a műfaji sokszínűséget konzervatívan, a Nyugat nagymestereinek nyomán és hatása alatt művelte: Babits, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés és mások követőjeként; a minőséget öröktől fogva adott, nem az időben alakuló dolognak tekintette.

Amit az 1969-es Soó Péter bánatáról mondtam, az egyfajta „szamárvezető” lehet: a kiválóság, a különb-ség egyedül van, dilemmatikus, sebezhető, kiúttalan. Ezt éli meg az 1978-as Caligula helytartója főszereplője, Petronius, amikor döntenie kell, beviteti-e a császár szobrát a zsidók templomába, vagy pedig nem, akkor azonban kivégzik (mellesleg nem nagy bátorság egy zsarnok országában, aki a kisebbséget is megnyomorítja, egy kisebbséget is megnyomorító zsarnokról írni?).

Tovább

Visky András új verseskötetét, a Nevezd csak szeretetnek címűt (Jelenkor, 2017) elszoruló és kíváncsi szívvel olvastam. A könyv a veszteségről és a miatta való értetlenségről szól, ezekből fakad, meg a folyamatos kérdező visszatérésből Istenhez és a Bibliához, és közben persze a szeretetről, amely kétségbeesetten vonít a nem üres égre. Az interjú legfőbb nehézsége abban állt, hogy rákérdezzek a fájdalomra, és ebben nem sok vigaszt nyújtott, hogy a beszélő mégiscsak más elé tárta, és ez a más most éppen én vagyok.

 

Tovább

Tovább

Székely Csaba erdélyi, Marosvásárhelyen élő drámaíró, akinek a darabjait Romániában románul is játsszák, és Magyarországon is bemutatják – ez év karácsonyán a Radnótiban lesz 10 című darabjának premierje. Drámakötete 2013-ban jelent meg a Magvetőnél Bányavidék címmel, illetve Idegenek és más színdarabok címmel a Selinunte Kiadónál, de ismert az HBO Terápia című sorozatának egyik forgatókönyvírójaként és arról is, hogy ő írta a Passió XXI. című produkció szövegkönyvét, amelyet Alföldi Róbert rendezett, és tavaly mutattak be a Papp László Budapest Sportarénában. A DOR című romániai folyóirat beválasztotta „a 100 legmenőbb román” közé.

Tovább

Tovább

Závada a valóság, a mégiscsak, mindennek ellenére is létező és működő valóság nagy írója. Miközben, mint Bulat Okudzsava esetében, naplók, levelek és levélrészletek, árlisták és egyebek közlik velünk folyamatosan, mennyire billenékeny valami a valóság, aközben számomra pillanatig sem kérdéses és kétséges, hogy ez a valóság van. A Dilettánsok utazása is ilyen, ha szabad így mondanom, előposztmodern mű, ahol a realitás entitását, egy külső valami kompaktságát semmi sem kérdőjelezi meg. Éppen ezért tűnik a szerelem, a csalódás, a gyermekek születése, Mamovka borzalmas perverziói, a szerencsétlen Zelenák iszonyú sorsa, és a körülöttük kavargó életek, Buchbinder Miki, Rosza Pali, Winkler Franci, Gregor, Anci és a többiek élete a valóságosnál is valóságosabbnak. Závada, a szociológus, a kőkemény adatok és tények hangyaszorgalmú gyűjtője, jó szolgálatot tett Závadának, az írónak, annak, aki évekig egy fiktív történet kitalálója és rabja.

Tovább

Tovább

Babiczky Tibor: Félbehagyott költemények. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 64 oldal, 1699 Ft

Különös volt már a műveknek a Facebookon való megjelenése is. Babiczky Tibor mindig úgy közölte őket, hogy odaírta a majdani kötet címét. Ez egy egészhez soroló gesztus volt, és közben mégis ott tátongott alattuk a cím, amely a félbehagyottságot rögzítette. És az oxymoron folytatódik, ha belépünk a kötet világába. A versek torz, valahogy mégis otthonos világot jelenítenek meg. Urbánus világ ez, Chandler Marlowe-ja szokott ilyen torokszorítóan mindennapi alkonyokban hazahajtani, s az utalás már csak azért sem erőltetett, mert a szerző négy éve egy hard boiled krimivel is előállt (Magas tenger, Magvető, 2014.) De gondolhatunk Pilinszkyre is: az ő „plakátmagányban ázó” éjjeleivel nagyon is rokon a Babiczky-versek atmoszférája, s ha például aVersum online-folyóiratban keresgélünk, több olyan költőt is találunk, aki ilyen világból szól.

Tovább

Ketten egy új könyvről – Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 168 oldal, 2990 Ft

A címadó vers azonban több szempontból is elgondolkodtatott. Ginsberg Üvöltésének a vulkanikusság, az indulatnak csak a nyelv általi megzabolázhatósága adja azt az elemi erőt, amely sugárzik belőle, és az, hogy a beszélő kizárólag abban különbözik azoktól, akikről beszél, hogy ő nem pusztult el. Ezzel szemben Markó versében valamiféle fölényt érzek, ami leginkább a hatalomról szóló passzusban nyilvánul meg. „…hihetetlenül messze van már a remény, / hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat. // Nem lehet legyőzni, drága Ginsberg!” (140-141.) Ez a megszólítás valahogy paternalista szerintem, a többet tapasztalt, nehezebb körülmények között élt ember beszélget így azzal, akinek „bezzeg könnyű volt”.

A kötet egysége, mint minden Markó köteté, hibátlan. Az Erdélyi dal után öt ciklus következik, melyeket egy-egy tágasabb téma kapcsol össze, és amelyek nagyjából ugyanolyan súlyúak. Érdemes megemlíteni, hogy a költő soha nem hagyja ki az erdélyi témákat, sem az erdélyi nagyokat. Nem törődik azzal, hogy ki hallott Haller József képzőművészről vagy Király Lászlóról, csak azzal, hogy őt, a beszélőt hogyan érintik ezek a témák-élmények-emlékek-tapasztalatok. Az irodalom általánossá növekvő szenvedélye mindig a legszemélyesebb élményekből fakad.

Tovább

Hajnóczy Péter, Petri György, Oscar Wilde, Ady Endre, Cs. Gyímesi Éva. Egyre jobban érdekelnek azok, akik nem tudtak mást tenni, mint amit tettek, holott abba pusztultak bele végül. És a „pusztulás” itt nem puszta szóvirág, hanem a halál brutalitása is. Hiszen ez a szegény Ady, akit hol úgy idéznek, mintha kormányszóvivő lett volna, hol meg úgy legyintenek rá cé ligás történészek, mint aki eladta magát, ő tehát gesztusok tömegével vadította el magától a barátait, kispolgári mércével mérve borzalmas életet élt, soha nem ragaszkodott igazán senkihez, és mégis mindvégig tisztán látott, már amennyire emberként egyáltalán tisztán lehet látni.

Mégis? Talán ez, a nárcizmus paroxizmusa a legfőbb titok. A névsorból senkire nem lehet ráfogni a más emberhez való ragaszkodás vádját, holott többek esetében teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon szerettek volna igazán szeretni. Csakhogy Wilde Bosie-szerelmében is ott motoz a póz fura levegője, Cs. Gyímesi Éva pedig, Kolozsvár híres irodalomtanára és irodalomértelmezője, élete végén Istenhez próbált közeledni.

Tovább
Élet és Irodalom 2020