Tárcatár 2020 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 28 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2020-ban Beck Zoltán, Grecsó Krisztián és Kiss Tibor Noé írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

A lányom szerint jót tesznek nekem ezek az erdei séták, de azt nem szeretné, ha a fákat ölelgetném, ezt nevetve mondta, és én is nevettem. A lányom nem is tudja, mennyi bátorságot merítettem belőle. Tíz év, milyen sok és milyen kevés. A grönlandi cápa négyszáz évig él, tegnap olvastam egy cikkben. Százötven éves korában válik ivaréretté, aztán még úszkál kétszázötven évet ezerkétszáz méter mélyen, az Északi-tenger vaksötét, jeges vizeiben, mert úsznia kell, mert ha megáll, akkor elpusztul. Nem mintha tudná, hogy él, amikor úszik.

Arról álmodtam, hogy a férjem éppen olyan lesz, mint te, olyan erős és bölcs. Még akkor is szerettelek, amikor kiabáltál velem, vagy megütöttél. Kicsi voltam, de már tudtam, hogy lehetne ennél sokkal rosszabb is. – – – Sokkal jobb a lábam, mint ennek a nőnek, de én mégsem vennék fel ilyen rövid szoknyát, főleg nem egy temetésre. A kezem izzad, gyűrődik benne a papír, a temetési beszédem. Anyám széke lassan belesüpped a homokba, minden mondat után egyre mélyebben süppedünk el az életünkben. A temetőszolgák lehajtott fejjel állnak, a rokonaim az eget bámulják. Menjetek haza a picsába, és igyatok valamit helyettem is, tudom, hogy ezt mondanád, ha még itt lennél velünk. Három hónapja láttalak utoljára, de az nem te voltál, már évek óta nem te voltál az, hanem csak valami rossz, kifakult árnyék, a saját kifakult árnyékod. Remegő dadogás, csontsovány test. Cigarettaparázs ütötte lyukak a szőnyegen, a terítőn, a hálóruhádon, a takarón, a párnán. A bőröd sárga. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden. Meg is fogod találni a lelkemet, és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet. A nő arcán nincsenek érzelmek, miközben olvas.

Anyám szerint pszichológia szakra csak azok mennek, akiknek inkább pszichológushoz kellene járniuk. Emlékszem a lányom arcára, ahogy az anyámat nézte, miközben erről beszélt. Anyám szájából szinte kifröccsentek a szavak, a lányom kikerekedett szemmel bámulta, ingatta a fejét, de a kocsiban már csak nevettünk az egészen. Tizennégy éves volt, az anyám viszont leragadt nyolcnál. Szomorú, de így van. A műanyag könyvjelzők úgy kornyadoznak a polcokon, mint a disznófülek. Erről is a férjem jut eszembe, ahogy hajnali ötkor koccint a konyhában a nagyapámmal, nekem pedig mindjárt oda kell tartanom a vájdlingot a disznó nyakához, hogy belefolyjon a vér, aztán moshatom a belet a trágyadombon, aztán tölthetem bele a véres hurkát, szeletelhetem a zsírszalonnát. Nincs nekem semmi bajom a disznóvágással, megeszem a disznóhúst is, de én nem így akartam leélni az életemet, a férjem mellett viszont csak ez lehetett volna az életem. Éreztem, hogy a férjem lassan kiöl belőlem mindent, ami emberi. Nézem a papírlapokat, valaki rajzolt egy elefántot, és mellé írta, hogy „vándorcirkusz (néha)”. Kunkorodik az elefánt orra, valaki megjelölte a főpostát, valaki berajzolta a nem létező folyómedret. Ezt akár a lányom is rajzolhatta volna, őt is mindig az érdekli, ami nincs, mintha a saját képzeletében élne. Még megteheti. Szeretek itt ülni, a piros puffon, a katalógusszámokat kívülről tudom, a társadalomrajz és szociográfia 308, a statisztika 310, a kedvencem a 150-es. Lélektan általában.

Index-tárcatár – búcsú
Tematikus próza-összeállítás

Dragomán György ötlete volt. Hogy az ország legnagyobb „napilapjává” lett internetes portálnak fel kell nőnie saját tekintélyéhez. Tárcarovat nélkül pedig komoly lap nem létezhet. Az Index szépirodalmi blokkja bő egy évet élt, tavaly májusban közölték az első írást, és a múlt héten, az igazi Index megszűnésekor az utolsót. A rovatot – melynek népszerűségét és súlyát az Istennek nehéz és más novellák címmel megjelentett antológia is mutatta – Haász János és Zsuppán András gondozta. A „bentragadt” prózák közlésével, Benedek Szabolcs, Darvasi László (itt most a „helyén”, a Tárcatárban, Szív Ernő néven), Kiss Tibor Noé, Nádasdy Ádám és Méhes Károly szöveginek közreadásával szolidaritásunkat is szeretnék kifejezni. Az Index a rendszerváltás egyik legfontosabb sajtótörténeti sikere volt.

Az egész parkot átkutattuk a nővérem miatt. Apa a nevét kiáltozta, visszhangoztak tőle a fák. Az eső vigasztalanul verte a lapuleveleket, apa félrehajtotta őket, de nem volt alattuk semmi, csak néhány sün, horkantgattak, vacogtak, kocogtak az apró csülkeik a lapulevelek alatt. Emma, mma, mma, mma, ma, ma. A nővérem be sem fért volna a fa odvába, de apa oda is benézett, belenézett a sötétbe, a körmével tépte a fakérgeket, mint egy eszeveszett, mert a nővéremet mindig jobban szerette nálam. Én is kerestem a nővéremet, mert szerettem őt, de nem akartam megtalálni. Nem akartam elképzelni, ahogy megtaláljuk egy lapulevél alatt vagy egy rég nem használt ösvényen, amit benőttek a bokrok, és belepett az avar. Nem értettem, hogy a nővérem miért nem jön elő, amikor apa olyan hangosan kiáltozta a nevét, hogy még a fák levelei is reszketni kezdtek. Aztán apa megállt a tó mellett, a kezében egy hosszú ággal, a hosszú ág olyan volt, mint egy csáklya, apa rátámaszkodott a csáklyára, és nézte a vizet, és nekem folyni kezdtek a könnyeim, a könnycseppek összekeveredtek az esővel, a sós, hűvös, nyálkás lé végigcsorgott az arcomon.

A férjem mindig korábban kel, amikor horgászni megyünk, ilyenkor a reggelit is ő készíti. A lányom a bundás kenyeret szereti sajttal, nekem elég egy tükörtojás. Só, bors, petrezselyem. A lányom két parikakarikát rak a szeme elé, mintha szemüvege lenne, de a férjem rászól. Amikor én voltam nyolcéves, akkor nem játszottunk az étellel, mondja a férjem, és hallom a hangjában azt a remegést, ami akkor fog kitörni belőle, ha a tóparton kifordul alóla a kisszék, vagy kiderül, hogy mégis rosszul kevertem be a kukoricadarát a beetetőbe. Vagy, vagy, vagy. A férjem még mindig beszél, a lányom csöndben rágja a kenyeret, az egyik kezével a maciját szorongatja. Felállok az asztaltól, hogy készítsek neki egy szörpöt. A lányom szereti, ha horgászni megyünk, mert futkározhat a parton, és kavicsokat dobálhat a vízbe. A halakat is visszadobálná a tóba, mert sajnálja őket, amikor vérzik a szájuk, és a horog átszakítja a szemüket, de a férjem szerint ez az élet rendje. Az élet rendje az, hogy a férjem agyoncsapja a halat egy kalapáccsal. Málnaszörpöt töltök a pohárba, a színe olyan, mint a vér. Látom magamat, ahogy este ott állok a gáztűzhely előtt, serceg az olaj, sül a hal a tepsiben. U betűs halacska, a lányom így nevezi a rántott pontyszeletet. Tépkedi a panírt, lassan csócsálja a húst, a nyelvével is a halszálkákat keresi a saját szájában.

Kelemen mindenre ráérzett, minden apróságot észrevett, és ez a figyelmesség számomra egészen szokatlan volt a férjem után, mert őt csak néhány dolog érdekelte. A Forma 1-es eredmények, az átkozott söralátét-gyűjteménye és az, hogy mikor érek haza a munkahelyemről. Söralátét-gyűjtemény, hogy ez mennyire nevetséges. Miután elhagytam, egy darabig féltem, hogy megtalál, de addigra már túl sokat ivott, a reflexei lelassultak, a gondolkodása összezavarodott. Biztos vagyok benne, hogy keresett. Aki keres, az talál, mindig ezt hajtogatta. Legszívesebben írtam volna neki egy SMS-t ezzel a szöveggel, de nem akartam megalázni. A válás után egy dohányboltban kezdtem el dolgozni, és mellette szociális munkásnak tanultam. Negyvenéves koromban találkoztam először olyan férfiakkal, akik végighallgattak. Kelemen is ilyen volt, de neki ehhez nem kellett elvégeznie semmilyen iskolát. Dolgozott postásként, teherautó-sofőrként, és elvégzett egy szakácstanfolyamot is. Aztán valahogy mégsem sikerült neki semmi, csak maradt az a hatalmas sporttáska, ami folyton csörömpölt, mert hol edényeket, hol porszívókat cipelt benne.

Felhúzom a lábamat a mellkasomhoz, a térdem nekifeszül a fürdőkád falának, összekuporodom, beékelődöm a zománcfalak közé, ki sem lehet innen robbantani, itt biztonságban vagyok. Zsgyi, kágdá sznyega metut, zsgyi, kágdá zsárá. Zsgyi, kágdá drugih nye zsdut, pázábüv vcserá, próbálok emlékezni a versre, amit a költő a kedvesének írt, és amit elszavaltam a kurszki kultúrházban, a forró, hideg reflektorfényben. Lüktet bennem a taps, a halántékom pulzál, nyomja a kardigánomat, a zománcfalat. A repülőgépen arról álmodoztam, hogy a szavalás után valaki megcsókol. Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon, magyarul így szólt a vers, és én elképzeltem, hogy valahol engem is várnak majd a jutalomutazás közben, vagy utána, vagy valamikor, valahol, és azóta is erre várok, miközben a fürdőkádban kuporgok, a hideg zománcon, a fejem alatt összehajtogatott kardigán, és a folyosón te motozol, te keresel valamit, kihúzogatod a fiókokat egymás után, hallom a fújtatásod, ismerem jól ezt a fújtatást, amitől mindig összekuporodom.

Anyám három éve halott. Amikor erre gondolok, rögtön elfog a szégyen, mert tudom, hogy éreznem kellene valami fájdalmat vagy szomorúságot. De én csak hiányt érzek, azt a hiányt, amit akkor is éreztem, amikor az anyám még élt, anyámmal kapcsolatban mindig ugyanazt érzem. Anyám szívtelen asszony volt, abban sem vagyok biztos, hogy engem szeretett. A lányom mindig csak két szem csokoládét ehetett nála, de a maradékot direkt otthagyta az asztalon. Velünk egyszer elhitette, hogy azért olyan furcsa ízű a csirkesült, mert nagyon öreg volt a tyúk. Csak másnap mondta el, hogy nem csirkét ettünk, hanem nyulat. Közben láttam az arcát, az arcán azt a furcsa villanást. Kicsi voltam. Azt hitte, nem veszem észre, de én észrevettem, hogy a gonoszság volt az.

Jönnek a csajok is. Jó a testük, és élvezik, ha nézzük őket. Néha bekenjük naptejjel a hátukat, a többit nem hagyják. De az is jó, amikor egymást kenik be. Nekem tetszik, főleg Szabina. Itt szoktunk bemenni a vízbe, a sorompónál. Eleinte rohadtul hideg, de meg lehet szokni. A nővérem utálja Szabinát, szerinte közönséges. Én is szívesen baszogatnám a pasija miatt, ha lenne neki. De nincs. Pedig, ha nem a nővérem lenne, azt mondanám rá, jó csaj. Tényleg az. Nemrég is valami szerencsétlennel járt. A szobában ültek egész nap, fél éven keresztül. Olyan csendben voltak mindig, szerintem nem is dugtak. Vagy csak akkor, amikor üvöltött a metál. Elég gáz lehet metálra dugni, de a nővérem elég gáz.

Nem hittem volna, de a nordic walking bot az egyik legjobb dolog a világon. Néhány éve láttam egy dokumentumfilmet a nyenyecekről. Sokszor mondják rám, hogy kemény nő vagyok, de ezek a nyenyec asszonyok keményebbek nálam. Előbb befaltak fejenként fél kiló rénszarvaszsírt, aztán nekiindultak a tundrának nordic walking bottal. Itt hunok éltek, és itt található Árpád fejedelem sírja, legalábbis a szomszéd szerint. Néha én is elmegyek a lányommal kirándulni, ilyenkor főleg a munkáról beszélgetünk, a lányom mézet készít, lekvárt főz, és nem érti, hogy bírom elviselni azt a sok embert. Azokat az embereket. A madarak csiripelnek, Pepi kutyát kiimádkozzuk a barlangból, csak vaddisznó ne jöjjön.

Piros és sárga lufikat vettünk Judittal, mert a buli végén a srácok mindig kilyukasztják a lufikat azokkal a fogpiszkálókkal, amikkel átszúrjuk a szendvicseket. Mi készítjük a szendvicseket, a lányok, vagyis közülünk néhányan már feleségek, mint például én meg Judit, de a többiek közül is sokan. Kétféle piros aranyat veszünk, csípőset és csemegét, de a ruhán mind a kettő ugyanolyan foltot hagy. Van paradicsompaprika is, amit szeretek, mert édes, abból is veszünk. Judit szeleteli fel a kolbászt, nem bánnám, ha elvágná az ujját.

A férjem a szája szélét rágta, Domján a tévé oldalát döngette, a szovjetek pedig egymás után lőtték a gólokat. Az utolsónál egymásnak futottak a játékosok, úgy borultak fel, mint a kuglibábuk, ami nagyon vicces volt, Domjánné kuncogott is közben, de a férje és a férjem úgy nézett rá, mint a véres rongyra. Én nem kuncogtam, mégis úgy éreztem magam, mintha én is kuncogtam volna, bűnösnek éreztem magam Domjánné kuncogása miatt is, pedig rám nem nézett úgy senki, mint a véres rongyra, legalábbis úgy emlékszem, hogy nem. Már a városban járunk, és a férjem még mindig nem szólalt meg, ami nem jelent jót. Ilyenkor úgy érzem, hogy még az is jobb lenne, ha gúnyolna amiatt, hogy összekeverem a bal kezemet a jobb kezemmel, hogy nem tudom rendesen beállítani az autórádiót, mert mindig serceg. A férjem nem szólal meg, csak néz maga elé, és a szája szélét rágja. A kislányomra gondolok, a legjobb lenne ott feküdni mellette, hallgatni a szuszogását, simogatni a haját, hozzábújni a forró, törékeny testéhez.

Pannon üledék
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS
„Nem szerelmes földrajz" sorozatunk első része tavaly ősszel jelent meg (Mi, tirpákok, 2010/34.), és most itt a mecseki folytatás. Benne Mészöly Miklós emlékezete, a kulturális fővárosi lét kalandja, Drakula gróf - és az ország legnagyobb szellemháza, vagyis: hamisítatlan mediterrán ájer. A prózák az ÉS felkérésére születtek.