A Halley-üstököst annak idején nagyon vártam. Abban az életkorban voltam, amikor a velem hasonszőrű okostojás srácok vagy paleontológusok, vagy csillagászok akarnak lenni. Én mindkettő, viszont utóbbihoz volt valamicske közöm. Legalábbis azt hittem. Kiskamaszkorunk egy részét, Farkas Bertalan és a Csillagok háborúja óta, az űrkutatás lázában töltöttük. Szovjet sci-fit olvastunk, csehszlovák sorozatot néztünk Majkáról, a világűrből idepottyant kislányról, és addig rágtuk a szüleink fülét, amíg meg nem vették nekünk a város egyetlen fotó-optika üzletében időnként kapható, NDK gyártmányú távcsőépítő szettet.

Fehér Béla: Banánliget. Kortárs Kiadó, Budapest, 2020, 218 oldal, 3500 Ft

A rendszerváltás kudarcát sokan, sok helyütt fölemlegették már, mégis, amikor a Banánliget elolvasása után az embernek az az érzése támad, hogy ez a regény ugyanezt a tanulságot hordozza magában, egyben szöget üthet a fejünkbe az a gondolat is, miszerint a tapasztalatok levonásának és meghaladásának egyik lehetséges útja lehet az a dacosan ironikus megközelítés, amellyel Fehér Béla új könyve operál. A groteszk és a szatíra persze eleve nem áll távol az ő írói alkatától és eszközrendszerétől, sőt egyik meghatározó pillére, ezzel együtt a mostani abszurd attól válik különösen élessé és hatásossá, hogy az elmúlt harminc évre visszatekintve magától értetődőnek tűnhet, hogy a regényben leírtak megtörténhetnek, megtörténtek.

Index-tárcatár – búcsú
Tematikus próza-összeállítás

Dragomán György ötlete volt. Hogy az ország legnagyobb „napilapjává” lett internetes portálnak fel kell nőnie saját tekintélyéhez. Tárcarovat nélkül pedig komoly lap nem létezhet. Az Index szépirodalmi blokkja bő egy évet élt, tavaly májusban közölték az első írást, és a múlt héten, az igazi Index megszűnésekor az utolsót. A rovatot – melynek népszerűségét és súlyát az Istennek nehéz és más novellák címmel megjelentett antológia is mutatta – Haász János és Zsuppán András gondozta. A „bentragadt” prózák közlésével, Benedek Szabolcs, Darvasi László (itt most a „helyén”, a Tárcatárban, Szív Ernő néven), Kiss Tibor Noé, Nádasdy Ádám és Méhes Károly szöveginek közreadásával szolidaritásunkat is szeretnék kifejezni. Az Index a rendszerváltás egyik legfontosabb sajtótörténeti sikere volt.

Kálmán Gábor: A világ legvidámabb embere. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020, 206 oldal, 3500 Ft

Az önéletrajz darabkái a könyv számos írásában visszaköszönnek, lett légyen szó a gyermekkorból kilépve a határontúliság élményének kizárólag Budapesten beszerezhető benyomásairól, az egyetemről és a munkába állásról, utazásokról, továbbá olyan privát, éppen ezért irodalomba kívánkozó eseményekről, mint például a válás. Vagy éppenséggel Vízivárosról, ahol egyébként e sorok szerzője rendszeresen szokta e kötet íróját látni, úgyhogy már csak evégett is tanúsíthatja a tárcák hitelességét.

Nyerges András: Családi fantom és más történetek. Kronosz Kiadó, Pécs, 2020. 264 oldal, 2950 Ft

A téma, úgy látszik, kimeríthetetlen. A szocializmus idején, annak is az első, keményebb szakaszában vagyunk, időnkénti visszatekintésekkel az azt megelőző korszakokra is. Az író azáltal is egyértelművé teszi, hogy ezek a történetek az ő és családjának életéből valók, hogy a hosszabbik kisregényben (Mirabile dictu) Andrásnak hívják a főszereplő-elbeszélőt (aki egyébként irodalmi pályára készül, sőt egyes epizódok előképei megjelentek Nyerges Bitorló a skatulyában című önéletrajzi művében), a rövidebben (Családi fantom) pedig Nyergesék belső viszonyaira derül fény egy renitens, de tisztaszívű nagynéni sorsán keresztül.

Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából. Kalota Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 767 oldal, 4990 Ft

A sorozat első három darabja a regényeket tartalmazta – ideértve az ifjúsági műveket is –, a negyedikben novellák, az ötödikben naplók és interjúk kaptak helyett. Már ebből a sorból lehetett tudni, hogy az életmű így korántsem teljes. Az elsősorban (és méltán) prózaíróként számon tartott Gion több hangjátékot, színdarabot és forgatókönyvet is írt, nem csak annak kapcsán, hogy pályája fontos részeként rádiós szerkesztő, illetve az Újvidéki Színház igazgatója is volt, hanem mert egyébként is vonzódott a drámai műnem iránt.

Amikor lecsapott rá a fekete halál, Európa épp rossz passzban volt. Hiába a reneszánsz kezdődő virágzása, ez már a hanyatló középkor: nem elég az önmagában is meglévő, a túlnépesedés és a torz gazdasági struktúrák okozta éhínség, a kis jégkorszaként emlegetett éghajlati változások még minderre rátettek egy lapáttal. A mezőgazdaságból egyre nehezebben lehetett megélni, ezért sokan a városokban próbáltak szerencsét. Ez pedig melegágya volt a járványoknak. A pestis is leginkább a városokban pusztított, amelyek viszont eltérő módon reagáltak a járványra. A köztársasági Velence például egy időre leállította kereskedelmét, majd miután emiatt tömegek megélhetése került veszélybe, újraindította. A Visconti család által irányított despotikus Milánóban ellenben brutális eszközökkel sikerült meggátolni a pestis tombolását: a város kapuit bezárták, azokat a házakat pedig, ahol a tünetek alapján fertőzötteket találtak, lakóikkal együtt bedeszkázták. Velence a járvány következtében elveszítette lakosainak több mint felét, Milánó alig egyötödét.

Mindenesetre Balogh elvtárs egy darabig még próbált ennél többet kiszedni apámból, ám amaz megingathatatlannak bizonyult, és újra megismételte, hogy ez nem az ő hatásköre, és nem is szeretne ebben dönteni.

Miután elbúcsúztak, apám visszatette a helyére a kagylót, felénk fordult, és azt mondta:

– Meghalt a Kádár.

Akkor már az új lakásban voltunk. Ami igazából jóval régebbi volt, mint az előző. Egy ódon, majdnem százéves téglaház, omladozó vakolattal. Manapság az ilyenre azt mondják, hogy patinás, de nekem egyáltalán nem tetszett, és talán a húgomnak meg az anyámnak sem. Apám pedig nem nyilvánított véleményt. Az ő ötlete volt a költözés, meg hát rajta keresztül jött a lehetőség, hiszen a lakás a vállalaté volt, mi csak bérlők lehettünk benne, és addig terveztük maradni, amíg meg nem épül a társasház a város túlsó végén, kertvárosi övezetben. Ami legrosszabb esetben is két év. Az előző lakás se a miénk volt, hanem a szövetkezeté, viszont a vállalatiban jóval jutányosabban lakhattunk, mint a lakótelepen. Ám hiába volt ez sokkal nagyobb, mint az, amit magunk mögött hagytunk, nekem mégis jobban tetszettek azok a lakótelepi kicsi szobák, az alacsony plafon, meg hogy a hetedik emeletről a város széléig el lehetett látni.

Az ÉS könyve decemberben – Barnás Ferenc: Életünk végéig. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 454 oldal, 3990 Ft

A klasszikus családregények általában hasonló ív mentén épülnek föl: a família növekszik, terebélyesedik, gyarapszik, majd beüt egy külső vagy belső kataklizma, és a család darabokra hullik. Persze az is megtörténhet, hogy a szétesés magától következik be, mint ahogy az a túlnövő birodalmak esetében is előfordul. Mondhatni, hogy ez nemcsak az irodalomra igaz, hanem a valóságra is. Arra a valóságra, amely mostanra töredezetté és nehezen követhetővé vált. Ennek megfelelően a mai családregények se tartanak egyik irányból a másikba, azaz nem futják be azt az ívet, amelyet egy vagy két évszázaddal ezelőtti elődeik vaskos kötetek formájában bejártak. (...)

Szóval adott egy népes család, ami eleve remek kiindulópont egy jól megkomponált regényhez. Az Életünk végéig azonban nem követi a vaskos családregények klasszikus ívét. Amikor a történetbe belecsöppenünk, a família évtizedes, rögzült hagyományai szerint él és működik. Az első nagyobb, a család egészére kiható és a regény cselekményét is tápláló eseményt az anya halála jelenti. A regény vége felé aztán meghal az apa is, ám a család története ezzel nem ér véget. Annak – legalábbis ebben a könyvben – se eleje, se vége nincs. Egyszerűen belelapozunk egy családregénybe. Valahol középtájon.

Rafael Pinedo: Plop. Fordította Izsó Zita. FISZ–Kal­lig­ram Kiadó, Bu­da­pest, 2019, 200 oldal, 2990 Ft

Nem egy posztapokaliptikus alkotásban találkozhatunk a fentiekhez hasonló alapszituációval. A disztópiáknak amúgy is szezonjuk van, elég megnézni pár percet valamelyik híradóból, vagy végigtekerni egy internetes híroldalt ahhoz, hogy szembesüljünk a napjainkra jellemző kollektív rettegéssel. A világ meghatározó része úgy érzi, hogy nem áll jól a szénánk, és ez biztos talajt jelent a negatív jövőképeknek. Az emberiség ugyanakkor nem csupán mostanság fogékony az ilyesmire: számos vallásban jelenik meg az apokalipszis mint pusztító végzet, nem beszélve a hasonló szellemben készült műalkotásokról. A jövő már csak azért is félelmetes, mert nem látható, így magától értetődőbb félni tőle, mint reménykedni benne.

Horváth Péter: Bábel
Ungvári Tamás: A Gólem és a prágai rabbi
Tarján Tamás: Kézjegyek a félmúltból
Bíró-Balogh Tamás: A megvadult írógép

Barlog Károly: E/. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 136 oldal, 2990 Ft

A könyv három ciklusba rendezve novellákat, mégpedig kifejezetten rövid novellákat tartalmaz, amelyek nagyobbik részének közös jellemzője, hogy címük megegyezik valamely popzenei dal címével, illetve az adott dal időnként föl is csendül a történet során. (Kivételek vannak, ám a zenei utalás valamilyen módon akkor is tetten érhető.) A „történet” szónak hangsúlyos szerepe van, Barlog ugyanis vérbeli sztorizós elbeszélő, akinél a próza formáló erejét a cselekmény adja, annak – egyébként nem gubancos, hanem nagyon is tisztán szőtt – szálai alakítják a novellát.

Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 272 oldal, 3590 Ft

A család- és mikrotörténetből ott lépünk át a személyes történelembe, amikor a diák Végel Újvidékre kerül. A horizont tágul: már nem csak a Tito és Rákosi közötti lövészárokban vergődő magyarokat látjuk, hanem Jugoszlávia többi népét is, beleértve azokat az eseményeket (például a ’68-as belgrádi diáktüntetéseket), amelyekről mindeddig igen keveset tudtunk. Kiderül, hogy nem csak erről, hanem Jugoszláviáról is hiányosak voltak az ismereteink. Végel könyve rádöbbent arra, hogy mindaz, amit a határ innenső oldaláról irigyeltünk, színes máz volt csupán. Egyúttal talán jobban megérthetjük azt is, hogy miért hullott darabokra 300 ezer áldozat árán ez a Tito személye által egybetákolt ország. „Jugoszlávia lett a bűnbak népei bűnei miatt” – írja a magát hontalan lokálpatriótának tekintő Végel. A könyv számos megállapítása közül ez az egyik legfontosabb.

A helyzet korántsem ennyire egyszerű. Dadogót hallgatni, szem- és fültanúja lenni a hangokkal folytatott, többnyire vesztes küzdelmének, bizony nem könnyű. Az ember érzelmi és értelmi intelligencia szerint reagálja le, ezzel együtt olykor több, olykor kevesebb kihívást jelent. Sok évvel ezelőtt, amikor – megkockáztatom – rosszabbul beszéltem, mint mostanság (erről majd később), a munkahelyemen kissé szürreális módon én kaptam azt a feladatot, miszerint hívjam végig a vidéki kirendeltségeket, és tudakoljak meg tőlük egy bizonyos dolgot, aminek kapcsán rendre olyan emberekkel kellett beszélnem, akik nem ismertek. Ma is fülembe cseng az egyik vidéki kolléganő egyszerre ijedt és bosszús hangja, ahogy miközben én próbálok valamit mondani, ő egyre csak azt hajtogatja, hogy „Jesszusom! Nincs ott valaki más?” Akkor ez rettenetesen dühített, és magamban lebunkóztam a vonal túloldalán hallózó hölgyet. Később, amikor elmentem egy olyan egyesületbe, ahova beszédhibások járnak, és kis időre átkerültem az asztal túloldalára, mivel olyanokkal is találkoztam, akik nálam is erősebben dadognak, megtapasztaltam, hogy hogyan kell türelmesnek és megértőnek lenni a hozzám hasonlókkal. És persze szembesültem az örök kérdéssel is, amellyel mindenki találkozik: melyik a jobb, kivárni, amíg a dadogó megküzd a pattogó hangokkal, vagy egy-egy szó kiejtésével előremondani azt, amit amaz próbál tudatni velünk.

Bolgár György: Amikor 64 leszek. Csupa Beatles. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 128 oldal, 2990 Ft

Első pillantásra azt hihetnénk, hogy Bolgár György kötete is a nosztalgiából merít: Beatles-dalcímeket látunk, aztán verseket, majd a dalokról szóló rövid ismertetőt, végül egy kis visszapillantást arra, hogy ugyanazon a napon, amikor a szóban forgó Beatles-felvétel készült, vagy Beatles-lemez megjelent, nálunk, Magyarországon mit írtak az újságok. Ráadásul a könyv címe is kissé a nosztalgiára hajaz. A címadó verset egyébként kétszer is megírta a szerző, először akkor, amikor 32 éves volt (1974-ben), majd amikor ténylegesen 64 éves lett (2010-ben). Hasonlóképpen három másik vers is két változatban szerepel a kötetben, ami azt jelzi, hogy Bolgár György többször nekifutott abbéli szándékának, hogy Beatles-dalcímekre versek szülessenek. A dalokból ugyanis a címük (magyarul és angolul) és az ismertető maradt. Valamint időnként egy-két magyarított sor, vagy más utalás az eredeti tartalomra. Egyébiránt Bolgár önálló, mondhatni, a Beatlestől elrugaszkodva is működőképes verseket írt.

Nyerges András: Kábépé. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018, 384 oldal, 3990 Ft

Egy ideig bajban voltam a tekintetben, hogy mikor játszódik Nyerges András regénye, a hátsó borítón lévő ismertetőszövegben ugyanis az 1960-as évek szerepel, a könyv első mondata viszont „a múlt század hatodik évtizedének második felében” jelöli meg a cselekmény idejét, ami legalábbis az én számításaim szerint az ötvenes évek. Aztán persze máshonnét kiderül, hogy a hatvanas évek végén vagyunk, a pártállami Magyarországon, amelynek egyes alakjaira akár rá is ismerhetünk a regény szereplői közül. Az Öregként emlegetett legfőbb vezetőről látszatplebejus viselkedése és „a birodalom” iránti folyamatos megfelelési kényszere okán például óhatatlanul Kádár jut az eszünkbe. Mint ahogy bizonyos helyzetek és magatartásformák is ismerősök lehetnek, nem csak azoknak, akik olvasták Nyerges ugyancsak tavaly megjelent önéletírását (Bitorló a skatulyában), hanem lényegében mindnyájunknak, akik többé-kevésbé átéltük azt a kort, és ma is nyögjük emlékeit.

Lackfi János: Levágott fül. He­li­kon Kiadó, Budapest, 2018, 347 oldal, 3999 Ft

A rejtélyes testrész utáni nyomozás adja a regény fő cselekményét, ez azonban csupán a csontváz, a szöveteket és a testrészeket a két kamasz folyamatosan táguló és egyre elkeseredettebb világérzékelései jelentik. Ezek egyszerre nyilvánulnak meg az elbeszélői síkok kiszólásaiként jelentkező gondolatfolyamokból, valamint azokból a sztorikból, amelyek mindegyike akár önálló novella is lehetne egy másfajta irodalmi kidolgozás esetén. A regény eljátszik a krimi lehetőségével is, ám nem csak azért nem válik azzá, mert a megoldás – hogy miként került a párkányra és kié a levágott fül – nem a különben elszántan nyomozó hőseink ténykedése nyomán születik meg (jószerivel az ölükbe hull), hanem azért se, mert az igazi hangsúly azokon a szerteágazó történetszálakon van, amelyek révén a múlt eseményein túl azt a folyamatot is megismerhetjük, ahogyan Lili és Zalán az élethazugságokra és a létezés visszáságaira rádöbben.

Dacre Stoker–J. D. Barker: Dracul. Fordította Bosnyák Edit. Agave Könyvek, 2018, 506 oldal, 4280 Ft

A vámpírirodalom elképzelhetetlen Bram Stoker Drakulája nélkül: bár voltak előképei, a vérszívó szörny ikonikus alakját ez a regény teremtette meg, innét indulva épült be a popkultúra különféle megnyilvánulásain keresztül a köztudatba. Drakula a vámpír prototípusa, a Bram Stoker által kitalált figurát adaptálták tovább. Semmi különös nincs hát abban, hogy a regénynek folytatása íródott, ráadásul a boom lecsengése után, jelezvén, hogy tárgyával ellentétben a kultusz nem élőhalott.

A gyűjtemény első darabja 1953. március 6-ai keltezésű, a Szabad Nép egyetlen lapból álló, üres hátoldallal megjelent különkiadása, amely a Szovjetunió Kommunista Pártjának patetikus és terjedelmes közleményén keresztül tudatja a magyar dolgozókkal, hogy J. V. Sztálin meghalt. Az újság innentől fogva egészen a temetésről tudósító március 10-i számmal bezárólag gyászkerettel jelenik meg, és azt is csak ezen az utolsó napon engedi meg magának, hogy legutolsó hasábjain két olyan rövid cikk is helyet kapjon, amelyek nem közvetlenül a gyásszal foglalkoznak (az egyik a koreai néphadsereg főparancsnokságának közleménye, a másik pedig hír arról, hogy Budapestre érkezett a szovjet röplabda-válogatott). Addig viszont még a nőnapi köszöntő is Sztálinról szól, nem beszélve a megrendült közlemények és a vállalati munkafelajánlások mellett minden lapszámban fölbukkanó versekről vagy tárcákról.

Sok egyébhez hasonlóan nem tudom azt se, hogy ismeretlen ismerősöm a jövőből valamit megsejtvén ekkor látott-e neki majdani gyűjteménye összeállításának, avagy később, válogatás nyomán formálódott ilyenné a kompozíció, mindenesetre az időben következő darab, a Tartós békéért, népi demokráciáért! elnevezésű újság 1956. február 19-ei száma teljes terjedelmében hozza Hruscsovnak az SzKP XX. kongresszusán elhangzott, a sztálini bűnöket leplezni kívánó beszédét. A furcsa című hetilapot Bukarestben adta ki a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája: lehetséges, hogy ismeretlen ismerősöm párttag volt, ezért érezte megőrzendőnek és jutott hozzá e lap több számához is?