Smid Róbert: Az ökokritika dilemmái. Századvég Kiadó, Budapest, 2023, 382 oldal, 4490 Ft

Az ökokritika dilemmái, bár a „zöld ügynek” nevezett veszélyforrás kikezdése első látásra provokatívnak tűnhet, nem programszövegek sora. Inkább emlékeztet arra, amire a könyv egyes helyein hivatkozott Paul de Man is, nevezetesen, hogy az eticitás egy a diskurzusok közt. Ettől persze nem lesz könnyebben nyakon csíphető, és ez alighanem egy referenciális zavarnak köszönhető. Amíg az egyik úgy tartja, hogy arról beszél, ami van, ami történik (a klímával, a természettel, a bolygóval), addig a másik ennek a beszédnek a történetiségét ragadja meg, de az embert úgy helyezi vissza a természetbe, hogy cselekvéseit akképp tekinti „természetesnek” (a természetnek nem ellentmondónak), hogy közben különböző elkerítésekkel, határvonásokkal, technikákkal megteremtette a kultúrának nevezett, „az eredendő temészettel” szembehelyezett közeget, ami viszont épp erről az eredendőségről már nem tud számot adni. A domesztikálás, a megszelídítés vagy az uralom alá hajtás formái végigkísérik az ember történetét és az önmagáról kialakított képét is, amelyre viszont az irodalom képes eminens módon reflektálni. Így lesz az irodalom – és az irodalomtudomány – az ökokritikai elemzésgyakorlatok evidens terepe.

► Stay Brutal! Szerkesztette Cser­na-Szabó András. Helikon Kiadó, Budapest, 2023, 300 oldal, 4499 Ft

A Stay Brutal!-ban fölsorakoztatott zenekarok többé-kevésbé azok, amelyek meghatározták e zsáner arculatát, és amelyek maguk is igen sokat merítkeztek közvetlen elődeik munkáiból. A Sabbath, a Motörhead vagy a Metallica nélkül nincs modern fémzene (kicsit hiányolom, hogy a hasonló kaliberű, a keményebb stílusokra a legnagyobb hatást gyakorló Slayer nem kapott külön címmel fejezetet), a Slipknot és a Korn pedig a milleniál generáció szorongásait szublimálta a maga módján. Egyszóval, a műfaj belső kánonja organikusabban alakult és fejlődött; ma a könnyű és azonnali hozzáférés előnyei mellett a zenefogyasztásnak azok a paradigmái számítanak hétköznapinak, amelyek a régi vágású albumok világában elképzelhetetlen volt: a lemezek „szétszerelése” és dallisták készítése, a koncepció átszerkesztése, sőt nem tetsző részek újrajátszása, a hangzás újrakeverése.

Lezárult volna az az irodalmi paradigma, amely nálunk egybeesett Esterházy korával? Egyre több jel utal ugyanis arra, hogy a jelen literatúrájának történelemhez való viszonya kevésbé problematizálja a reprezentáció vagy a megjelenítés eljárásait, nagyobb hangsúlyt fektet az etika, pontosabban az eticitás diskurzusformáló szerepére. Paul de Man egykor azonban arra figyelmeztetett, hogy az eticitás „egyetlen diszkurzív modalitás a sok közül”. A (történet)mondás „igazságára” vonatkozó kételyek és bizonyosságok mintha a régi dilemmát kezdenék emlékezetbe idézni: a bizalom kérdését az elbeszélésben. Ami elvezet egy kevésbé megfogható, ámbátor jelen lévő másik kérdéshez, amely elevenné válik, amikor az egyetemi szemináriumokon találjuk magunkat: olvasható-e ma (még?) Esterházy Péter?

China Miéville az Agave jóvoltából nálunk is jól ismert és olvasott angol szerző, aki műveire a weird fiction jelzőt aggasztotta. A krimi, a cyberpunk, valamint a dark fantasy peremműfaji eszközkészletét a kafkai víziókkal átfertőző, a Ray­mond Chandler és Philip K. Dick nevével fémjelzett monstruózus alternatív kánonokban immár stabil helyet elfoglaló író – mi sem mutatja jobban – A város és a város között című regényével (fordította: Juhász Viktor) elnyerte a Hugo‑, az Arthur C. Clarke-, a World Fantasy- és a Locus-díjat. A magyar kiadás remek frontborítóján a protagonista Tyador Borlú felügyelőt látjuk egyfelől a nyugati metropoliszokra jellemző üvegtornyokkal és neonok sokaságával büszkélkedő Ul Qoma városában, fejjel lefelé tükrözve pedig ugyanazon az utcán, de a kelet-európaiasan régies, kissé lelakott, csörgő-zörgő villamosokkal és atavisztikus épületekkel teli Besźelben, a rendőrnyomozó eredeti lakhelyén. Hogy lehet egyazon utca egyszerre két városban, azonos lokuszon?

Szvoren Edina: Verseim
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
Mesterházy Balázs: Gesztenye placc
Budapest off

Ketten egy új könyvről – Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása. Fordította Adamik Lajos. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 240 oldal, 3990 Ft

A fordító, a szerkesztő és a kiadó érdeme, hogy Christoph Ransmayr új, eredetileg 2016-ban publikált regénye ilyen gyorsan, mindössze két év elteltével magyarul is olvasható. Nem akármilyen kiadványról van szó: Hrapka Tibor megszokottan színvonalas, szép borítója, rajta Adamik Lajos nevével híven tükrözi nem csupán e sajátos próza nyelvi nehézkedésének minden nyűgét és szépségét – a fordító, már itt megemlítendő, óriási munkát végzett –, de a távolság, az idegenség és kommerszebb tekintetben az egzotikum pregnáns jelenlétét a Coxban. (...)

A programozott mechanikai folyamatok hasonlata nem teljesen önkényes és keresett, hiszen ez maga Ransmayr prózájának nyelvi tapasztalata. Már a fentebbi passzusban is megfigyelhető, hogy a mellé- és alárendelő szerkezetek maguk is annyi bővítményt tartalmaznak, hogy a zsúfoltság egyúttal tág perspektívát kínál az imaginációnak anélkül, hogy fotórealistává válna. A nyelv egyszerre képezi le a regényvilág milyenségét a maga szinte befoghatatlan tágasságában és idegenségében, valamint a mechanikainak látott és láttatott folyamatok precíz következetességét, amelyben mindennek rendkívül pontosan és szigorúan megvan a maga helye és funkciója. A neobarokkos mondatáradás e nagy olvasói koncentrációt igénylő, ámbátor látványosan precíziós jellegére Márton László kiváló elemzése már felhívta a figyelmet (Alföld, 2019/3, 119–125).

Esterházy Péter a diktatúrák nyelvéről szólva a következőképp látta a kádári kommunizmus (nyelvi) szerkezetét: „Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. […] Ellenforradalmat mondott, aki így gondolta, vagy nyíltan behódolt, vagy elege volt már az egészből és nem gondolt semmit, a nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Siva kéne). És aztán volt a nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte, sőt támogatta, ennek szava az »56-os események« volt, később kis iróniával (bár hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események.” (A szavak csodálatos életéből, 2003.)

Esterházy fentebbi értelmezésében az „esemény” eseményt kitörlő fogalma 1956 kapcsán a „semmilyen” szinonimája vagy értelmezési tartománya lesz, az általa említett irónia „hegye” pedig a „nyíltan” jelzőben ragadható meg, hiszen „nyíltan semmilyennek” lenni még abban az összefüggésben sem éppen sokatmondó, hogy „nyíltan ellenszegülni” azt jelentette, „nem csendben maradni”, azaz hivatalosan ellenállni, tehát cselekvőerőt felmutatni. Az „ellen” e ponton hasonlóképp működik, mint Esterházy szarkasztikus kifordításában a fosztóképzővé avanzsáló „szocialista”: „A szocialista szó például […] fosztóképzőként viselkedett, a szocialista demokrácia a demokrácia, a szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt a kilátástalanság […].” (Uo.)

Ketten egy új könyvről – Szécsi Noémi: Egyformák vagytok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 240 oldal, 3299 Ft

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy az Egyformák vagytok nem hagyja érintetlenül azokat a, fogalmazzunk úgy, dilemmákat sem, amelyek egy (nemzet)történeti narratíva horizontjában a jelenkori közbeszédben sem ismeretlenek. Azt a kézzelfogható valóságot, hogy nem lehet akármit gondolni akármiről, akármikor, akárkinek. És hogy mikor, miről, ki és mit, azt leginkább a hatalmi szituációk döntik el. Nem egy nagy felismerés, persze, de elemi erejű, ha onnan nézzük, hogy az Em és az Elza elhallgatásaiból, vagyis magánbeszédéből keletkező nézőpont és diskurzus mindig is viszonylagosítja e felismerést. A regény tétje viszont mégsem ez a viszonylagosítás, mert azzal pusztán visszaállítaná a pólusok mesterségesen kialakított, ha úgy tetszik, hatalmi rendjét. Ennél többet tud a regény.

Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből
Sopotnik Zoltán: Moszkvics
Peer Krisztián: 42
Ferencz Mónika: Hátam mögött dél

Bret Easton Ellis magyarul is megjelenet Glamoráma című regényének élén más mellett a következő olvasható: „Tévednek, ha azt hiszik, hogy amit teszünk, az tisztán politika.” A velős kijelentés Adolf Hitler szájából hangzott el. Michel Houellebecq eddig utolsó művében, a magyarul ugyancsak kiadott Behódolásban pedig, valahol a regény vége felé, az utolsó fejezet elején Khomeini ajatollahtól olvashatjuk, miszerint „Ha az iszlám nem politika, akkor az iszlám semmi”. Különös kapcsolat van e két kijelentés közt. Nem csupán, illetve nem elsősorban azért, mert két olyan szerző citálta azokat egy-egy regényéhez, akiket egyébként gyakorta szoktak egymás mellett emlegetni, hanem azért is, mert mindkét mű nagy hangsúlyt fektet politika, terrorizmus és esztétika bonyolult viszonyára. Más témát választanak maguknak – Ellis az identitásvesztés és a képrombolás kultúrájának tömegtársadalmát viszi színre, amelyben a terrornak és a glamournak az esztétikája döntővé válik, míg Houellebecq némi botrányt kiváltó regénye (emlékezhetünk, hogy a megjelenés napján közölt karikatúrát a szerzőről a Charlie Hebdo, s ekkor támadták meg a lap szerkesztőségét – mindez temészetesen nem a botrány része volt, inkább a jelenség elrettentően komoly gyökere), tehát Houellebecq regénye az iszlám vallást politikai és megélhetési okokból felvevő protagonista szemszögéből mutatja be annak érzéki esztétikáját. (Az érzékiség kapcsán rögvest fel is idézhetjük a könyv magyar borítóját, melyen burkába bujtatott Mona Lisát láthatunk – csupán a szeme mosolyog rejtélyesen.)

Szívlapát. Kortárs versek. Válogatta és szerkesztette Péczely Dóra. Dániel András rajzaival. Tilos az Á Kiadó, Budapest, 2017, 256 oldal, 2990 Ft

A válogatás egyik célja tehát, hogy bemutassa: létezik kortárs magyar versirodalom, léteznek szerzők, akik verseket írnak és publikálnak. Sőt nemhogy léteznek, de korosztályi tekintetben igen változatos képet alkotnak: a legidősebb Kányáditól és Tandoritól, Rakovszkytól vagy Marnótól a középnemzedékhez tartozó Kemény Istvánon, Kovács András Ferencen, Gál Ferencen vagy Térey Jánoson át az ex-telepesekig és a legfiatalabbakig (például Gelencsér Milánig, Izsó Zitáig, Kemény Liliig, Turi Tímeáig vagy Vida Kamilláig) számos, különböző költői világot és poétikai irányt képviselő verselőig terjed a skála. Szerepelnek benne a fiatalok körében legnépszerűbbek (Kemény Zsófi, Simon Márton vagy Závada Péter), és megtalálhatók azok, akik egy sajátos aspektusát jelentik a kortárs magyar lírának (például Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió vagy Tolvaj Zoltán).

Térey János: Őszi hadjárat

Oravecz Imre: Távozó fa

Turista és zarándok

Seamus Heaney: Élőlánc

Ketten egy új könyvről - Háy János: Hozott lélek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015. 384 oldal, 3490 Ft

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat

Kovács András Ferenc: York napsütése zengő tombolás

Térey János: Átkelés Budapesten

Tóth Kinga: All machine

Nemes Z. Márió: A preparáció jegyében. JAK–Prae.hu, Budapest, 2014. 264 oldal,2990 Ft

Viktor Pelevin: S.N.U.F.F.

Thomas Pynchon: Beépített hiba

Michel Houellebecq: Lanzarote

Farkas Tiborc: Vadidegen

Ketten egy új könyvről - Szegedy-Maszák Mihály: A mű átváltozásai. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013. 392 oldal, 3400 Ft

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal

Térey János: Moll

Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv

Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról