Kovács Zoltán

Tovább

Tovább

Magyarországon élek, ahol tulajdonképpen nem élhetne más, mint a miniszterelnök tágabb baráti köre meg a pályázati támogatásokat elnyerő és fölélő, valami tragikus félreértés folytán mégis nemzeti polgárságnak nevezett lumpenréteg. A kormányzati kommunikáció ugyan keservesen erőlteti azt az ideológiai tételt, miszerint minden fejlődés alapja az erős nemzeti burzsoázia, ami amúgy teoretikusan igaz, praktikusan viszont nálunk az látszik, hogy a magyar nemzeti burzsoázia a pénzt nem termeli és hozza, hanem megkapja és viszi. Nyilván az elmúlt tíz-tizenkét évben valami lecsorgott az alsó régiókban dolgozókhoz is. Hogy a szégyen nagyobb legyen, a fél ország örül ennek a nekik jutó pénznek, hiszen fogalmuk sincs arról, mennyit is kaphatnának, ha a fölöttük egymáshoz és még följebb dörgölődző, úgynevezett munkáltatók rendesen kifizetnék őket.

Ebben az országban továbbá jól ellehetnek még a békeidőben kiválóan és újabban egyre nagyobb kormányzati megbecsülésnek örvendő katona­tisztek, de pláne a további fegyveres testületek élállománya. A kormányfő legújabban készült fotóinak többségén éppen ellép a terepmintás állomány előtt, a háttérben a civil ruhába öltözött, szigorú tekintetű vezérkar. Vannak még aztán egyenruhások, például a postások, vasutasok meg a tűzoltók, de azok nem számítanak. Egy büszkén tovaszirénázó tűzoltókocsiról azt sem tudni, van-e annyi benzinjük, hogy elérjenek a tűzig.

Tovább

Tovább

Tovább

A magyar kormányfő berlini látogatása alkalmából terjedelmes interjút adott a német nyelvű Budapester Zeitungnak, amelyben többek között azt fejtegette, hogy Németországhoz képest Magyarország ma a béke és a szabadság szigete. „Németországban most liberális hegemónia uralkodik” – szemlézte a magyarorszag.hu. „Csak egy narratívának van helye a nyilvánosság előtt. Aki ettől eltér, az már nem létezik ennek a nyilvánosságnak” – állapította meg a magyar kormányfő, és hozzátette, hogy ezzel szemben Magyarországon „pluralista struktúra van a nyilvános párbeszédben”. A miniszterelnök az interjúban később odáig ment, hogy meggyőződése szerint a következő tíz-húsz évben „egyre több olyan nyugat-európai érkezik hozzánk, aki szívesebben lakna velünk, mert Magyarország biztonságos, keresztény és hagyománytudatos ország”. Orbán azt is hozzátette: biztatjuk a németeket és más nyugat-európaiakat, hogy jöjjenek hozzánk. Ezzel a prognózissal az mindenképp nagy baj, hogy 2032 igen messze van, nem beszélve 2042-ről, ilyen távlatokban bármit lehet mondani bármiféle politikusi felelősségtől mentesen. Vagy így lesz, vagy nem így lesz. A másik gond ezzel a jóslattal kapcsolatban, hogy egyelőre nem Nyugat-Európából özönlik a nép Magyarországra, hanem éppen fordítva: mind a mai napig a magyarok százezrei keresik a boldogulást, de főleg az egzisztenciális biztonságot Nyugaton, és lehet, hogy a kormányfőt ez szíven üti, de nem más miatt, hanem azért, mert jobban akarnak élni, és egyre kevésbé viselik azt a fülsértő süketelést, amit épp a magyar kormányzat mutat be országon belül, Európában és a világpolitikai porondokon egyaránt.

Tovább

Tovább

Tovább

Lapzártakor folytatódik a tanárok sztrájkja. Kedd reggeli hírek szerint a Kölcsey Ferenc Gimnázium több tanárát elbocsátották. Délelőtti hírek szerint a Szent István Gimnázium diákjai sorfalat álltak, miközben figyelmeztető levelet kapott három, korábban polgári engedetlenségi akcióban részt vevő tanáruk. Időközben a kormány és a vezető párt domesztikált csatornáján megszólalt Kövér László házelnök, aki igencsak otromba rendszerezésével a tanárok tisztességes csoportját állította példaként: az idetartozó tanárokról bölcselkedve fejtegette, hogy a tisztességes pedagógusok teljesítménye nem a fizetésüktől függ. (Vagyis Kövér ezzel azt akarta mondani, hogy nincs pénz a fizetésemelésre, erre ne számítson egyetlenegy tanár se.) Nem folytatnám ezt a logikát, mert ha ezt a házelnöki gondolatfutamot megfordítjuk, akkor oda lyukadunk ki, hogy a tisztességtelen tanár teljesítménye viszont arányos a fizetésével, és ez a logikai gondolat a hülyeség még nagyobb tartományát nyitja elénk. Ez már A tanú című film Virág elvtársát idézi, aki mély meggyőződéssel magyarázta Pelikán gátőrnek, hogy az a gyanús, aki nem gyanús. Erre akkoriban egy egész világrendszert lehetett alapozni, de amint hallgatom a magyar parlament elnökét, ezt a világrendszert a vezető párt vezető emberei ma sem tartják kivitelezhetetlennek, alighanem kísérletet is tesznek rá. Gyanúsak, nem gyanúsak, tisztességesek, tisztességtelenek, ilyen egyszerű az élet, hogy pedig ki melyikek közé tartozik, azt a kor Virág elvtársai eldöntik majd.

Persze mondott mást is: „A pedagógusok béremelésére szükség van, jelenlegi bérük ahhoz a munkához és felelősséghez képest, ami terheli és kötelezi őket, nem méltányos. (...) Mivel a gyermekeink jövője múlik az oktatási rendszeren, hosszú távú stratégiai kérdésként kell szem előtt tartani, hogyan lehet az iskolarendszert és a pedagógusbéreket is olyan állapotba hozni, hogy ne legyen ok az aggodalomra.”

Tovább

Tovább

Tovább

Kötcsei bevonulás, ismert arcok a bekötőúton. Minden évben ugyanaz a színjáték: hogy kik érkeznek éppen. Jönnek befelé, először az úgynevezett vezető politikusok a mindenféle testőrökkel, ilyen-olyan asszisztenciával, majd a második vonal, a minisztériumok figurái hitvesekkel, barátnőkkel, aztán a színezék: a magyar közélet ismert simlisei. A magyar rock veteránjai, felvonulói élképfigurák, a kormány hűséges újságírói – akikről hamar kiderült, hogy ez alkalommal nem írhatnak majd semmiről, mert uraik megtiltották nekik. Megjegyzem, ha ennyire nem szivároghat ki információ, mégiscsak elhangozhattak vészterhes dolgok.  Hogy akkor a tápon tartott kollégák minek mennek be, ki tudja. Olyan ez, mint amikor az ember a nővérével táncol, nem lesz belőle semmi. Titokban dől el a haza sorsa. Mégis, ez a harmadik szekció a legimpozánsabb. A vezető rockzenészektől a vezető politikai porondmesterekig, Rákay Philippel bezárólag. Utóbbiak bevonulásán tükröződik a mindenkori politikai helyzet. A hazugság és a megjátszás kirakodóvására. Ha szárnyal a gazdaság, akkor lazán, ruganyos léptekkel vonul a színezék. Derűs üdvözlések, lezser zakók, a hátakon lemberdzsekek hintáznak.

Tovább

Tovább

Tovább

A kormány hétfőn elküldte a jogállami mechanizmussal kapcsolatos válaszlevelét az Európai Bizottságnak. Mint hivatalos magyar kormányzati közlemények megállapítják: a kabinet átfogó intézkedéscsomagot tett le az asztalra azzal a céllal, hogy a Bizottság valamennyi aggályát eloszlassa. Ezt Navracsics Tibor jelentette ki, és hozzátette, technikai szinten jól állunk, ugyanis nagyon közel van egymáshoz az Európai Bizottság és a magyar kormány álláspontja.

Hogy a magyar csomagot miként értékeli majd a Bizottság, az komoly próbatétele lesz a magyar kormánynak, de legalább annyira az uniós szervezetnek. A fölvezetésünk máris rossz: Navracsics nem a hazai jogállamisági helyzet helyreállításáról beszél, hanem arról, hogy a magyar kormány kísérletet tesz az Európai Bizottság valamennyi aggályának eloszlatására. Van abban kis – vagy inkább nagy – sunyiság és félrevezetés, hogy Navracsics szimpla uniós aggálynak nevezi azt, ami a világ szeme láttára zajlik: Magyarország demokratikus intézményének módszeres felszámolása, de mondhatni azt is, hogy az ország elrablása. Minthogy ennek a folyamatnak a megállításáról szó sincsen, az aggályok eloszlatása sem történik majd meg, Magyarország marad politikai útonállók és kegyenceik által kiépített antidemokratikus, korrupciótól fulladozó, vazallusi struktúra. Amiben a mi országvezetőink bíznak, az sunyi számítás és halászat a zavarosban: az unió számára pillanatnyilag túl nagy luxus, hogy még évekig lekösse erejét és figyelmét a magyar kormány folyamatos zsarolása, amit kizárólag vétójoga biztosít, miniszterelnöke pedig vitás helyzetekben nem tesz egyebet, mint hogy gyáván maga elé tolja a saját kifosztását amúgy zokszó nélkül viselő, sőt igazi virtusként megélő magyar népet. Az intézkedési csomag közvetve tehát arról szól, hogy a közélet némely kérdésében ígéretet teszünk a normális és jogszerű kormányzásra. Ez eddig nem volt fontos, mert a legutóbbi időkig dőlt az uniós pénz, és amíg ez történt, nem számított semmi. Másként ezt aligha lehet értékelni, hiszen kormányzatunk, élén a miniszterelnökkel, pontosan tudta, hogy abnormális állapot, ha a közbeszerzések túlnyomó részét lojalitási szempontok szerint kijelölt társaság nyeri, és az is nehezen indokolható, miért nem lehet nálunk korrupciós büntetőügyekben hozott ügyészségi döntéssel szemben bírósághoz fordulni. Most más lesz a helyzet, ígéretet teszünk arra, hogy a nemzeti közbeszerzéseknél 15 százalék alá mérsékeljük az egy ajánlattevős közbeszerzések arányát.

Tovább

Tovább

Tovább

Több mint tíz éve, a Fidesz–kereszténydemokrata kormányzás második évében, az Alaptörvény és több szabadságkorlátozó jogszabály kihirdetése után Thomas Melia, akkoriban az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes külügyi államtitkára aggodalmát fejezte ki a magyar alkotmányozással, a média helyzetével és az egyházügyi törvénnyel kapcsolatban a képviselőház külügyi bizottságának meghallgatásán. Az esemény híre végigsöpört a világsajtóban, némelyik kormány kellő súllyal, de visszafogott és kulturált hangnemben kommentálta az amerikai államtitkár szavait, nálunk az akkor még szabadlábon lévő Index számolt be igen részletesen róla.

A magyar kormányerő is megszólalt: „Ki a fasz az a Thomas Melia?” – mutatott rá a Twitteren az Index cikkére reagálva Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője, korábbi minisztere. „Miért kell a szarnak naponta adni egy pofont?” – szólt Deutsch azonnali értékelése.

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2022