(Lőrincz Nándor–Nagy Bálint: Legjobb tudomásom szerint)

A film a házaspár lélektani drámájaként indul, a férfi szorong a gyerekvállalástól, a nő attól, hogy nem tud saját gyereket szülni, eltelik tíz-tizenöt perc a barátaik körében zajló lapos társalgással és az abból kialakuló veszekedéssel, míg bekövetkezik az erőszak fordulata. A két súlyos emberi dráma viszont szétfeszíti a nagyjátékfilm kereteit. A több mint kétóra hosszúságú film túlzsúfolt és túlbeszélt, a kisebb-nagyobb érzelmi fordulatok száma már-már akciófilmet idéz. A szerzőpáros főhősükhöz méltó precizitással, a legapróbb részletekig követi végig az események lélektani következményeit, s közben szem elől veszti a dramaturgiai hatást és az összképet.

(Pablo Larraín: Spencer; Benedict Andrews: Jean Seberg minden rezdülése)

Kristen Stewart az Alkonyat-trilógia főszereplőjeként tizennyolc évesen vált világsztárrá, kamaszok rajongott példaképévé, de utána – tudatosan lazítva az álomgyár kötelékét – független amerikai és európai alkotásokban vállalt szerepeket. Harmincéves kora körül jutott el a Seberg és a Spencer főszerepéig. Itt már nincs digitális látványkulissza, romantikus történet, a többi főszereplő támasza, egyes-egyedül az abszolút főszereplő vállán nyugszik a művészi siker terhe. Sebergként élénk sárga ruhákban tündöklő, játékos és konok, magabiztosnak látszó, de mély fájdalmakat rejtő sztár, akinek a megfigyelés hatására megtörik a lendülete, mozdulataiba szorongás, mosolyába kétely költözik. Dianaként már a film elején szétesett, zavart beszéde, rebbenékeny hangja, félénk testtartása, védekező gesztusai megülik a történet néhány napját. Stewart kétszer, két változatban megy a poklok mélyére. A harcos feminista a nők ikonikus filmszerepében, hatás alatt álló asszonyként mutatja meg, hogy komoly színésznővé érett.

(17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, november 10–14.)

A politikai-háborús konfliktusok és a vallási fanatizmus terhével, a szexuális abúzus és az érzelmi elhanyagolás szenvedéseivel együtt élő gyerekek ugyanakkor nem ragadnak meg az áldozat pozíciójában a fesztivál filmjeiben. Az éveken át tartó forgatások eredményeként a mindennapos sokkhatások, a poszttraumás stressz, a fájdalom és a gyász intenzív, megrendítő erejű felmutatása mellett a gyerekek és kamaszok küzdelméről is nagyfokú érzékenységgel beszélnek a Verzió alkotásai.

(Julia Ducournau: Titán)

Bár Vincent Lindon megrendítő alakítást nyújt a saját macsó önképe és érzelmi gyengédsége közti belső feszültségének kiszolgáltatott apa szerepében, és Agathe Rousselle elképesztő energiákkal játssza a brutális női bosszúállóból elnyomott kamasz fiúvá átvedlő végletes karakterét, a horrorba oltott szertelen testi látomások szétfolyatják az apa-lánya (fia) kapcsolat egyszerre összekötő és pusztító energiáját, amelyek hatalmasabbak, mint egy frontális karambolban. 

(Giorgio Diritti: El akartam rejtőzni)

Diritti szuggesztíven, jó tempóban vezeti végig az álmok, emlékek és fantáziák között indázó elbeszélését, helyenként viszont túlfogalmaz, erősen érzelmesbe csúszik át a a groteszk és a belső rettenet, a megértő komikum és a természeti líra tartományait bejáró sokszínű film. A főszereplő viszi el a vállán az alkotást. Elio Germano kivételes odaadással formálta meg ezt a zavart lelkű, félszeg, bogaras, művészként viszont felettébb öntudatos, megszállott és álmodozó figurát.

(Fabricius Gábor: Eltörölni Frankot)

Feltűnő ugyanis, hogy a mai Magyarország társadalmi létének érzékeny és kritikus játékfilmes és dokumentumfilmes leírását csak a független, gyakran minimális költségvetésű alkotásoktól kapjuk meg, miközben az elmúlt évtizedben jócskán elszaporodtak az államszocializmus sötét napjairól szóló történetek. Jelentős részben a kommunista múlt csak kulissza a fordulatos bűnügyi történethez, de néha az elnyomás emberi tapasztalatának megrajzolása a tulajdonképpeni alkotói tét – ez utóbbiak közé tartozik a most bemutatott Eltörölni Frankot című film is. S miközben az óvatos megalkuvás vagy a kérlelhetetlen szembenállás kérdéseit érinti, a Frank nyilvánvalóan rólunk is szól.

(Enyedi Ildikó: A feleségem története. Störr kapitány bolyongásai hét leckében)

Az adaptáció az európai művészfilm klasszikus nyelvezetén fogalmaz, a minden részletében kidolgozott látvány, az aprólékosan felrakott világítás, a képi kompozíciók (Rév Marcell lenyűgöző operatőri munkája) a lélektani alapú színészi játékot, a karakterek minél pontosabb megértését szolgálják. A kosztümös filmekhez mért szcenika ugyanakkor óvakodik a túlságosan eredeti megoldásoktól.

(Herendi Gábor: Toxikoma)

A Toxikomában végtére is fajsúlyos emberi drámák kerülnek elő, legfőként szabadság és felelősség ütközik össze a főhősök életében. „Győző” heroinaddikciója csak az apropó, a kábítószeres látomások egy drogfilm kötelező látványosságai, de a szétfolyó tér, az átváltozások külsődleges élmények, mérsékelten érdekes bravúrok. Az egyetlen szép, tempójában, zenéjében eltalált szürreális mozgóképes momentum, amikor motorozás közben lassan megfordul és szétcsúszik a Rákóczi híd Győző körül, és ez a magát legyőzhetetlennek hívő sikerember szó szerint elveszti a lába alól a talajt. Ez a nárcisztikus macsó ugyanis azt hiszi, mindent megtehet, és mindenkin felül akar kerekedni.

(Valdimar Jóhannsson: Bárány)

Mi végre ez a példázat? A házaspár gyászáról szól, amit halott gyermekük képzeletbeli feltámasztásával oszlatnak el? A természet és civilizáció közti szakadék feloldhatatlanságáról, arról, hogy az ember és állat közti határhúzás ősi tilalmát megszegő, a rámért sorssal dacoló házaspárnak bűnhődnie kell az általuk elkövetett hübrisz miatt? Az ősibb animisztikus rétegekre azonban rárakódik a bárány keresztény szimbolikája: a bárányember vigaszt nyújt a szenvedőknek, és szemébe nézve még a gyilkos indulatok is lecsillapodnak. Így talán arról szól a történet, hogy a megtestesült ártatlanságot és jóságot kisajátítani csak bűn árán lehet? Akármi is volt a fő szerzői gondolat, számomra egyetlen mozzanat maradt a befejezés után igazán meggyőző: a lelkük mélyéig meggyötört szenvedők kételyek nélkül képesek hinni a csodában.

(Fliegauf Bence: Rengeteg – Mindenhol látlak)

A régi Rengeteg eredeti volt, de hangulatában hullámzó, kidolgozottságában egyenetlen. Fiatalos szertelenség és bátorság jellemezte öntörvényű huszonéves szerzőjét. A folytatás, a Mindenhol látlak a már kidolgozott formára támaszkodó középkorú író-rendező érett műve, aki érzékelhetően többet tud az életről és főként a halálról, mint fiatalkori önmaga, képzelete kevésbé merészkedik ismeretlen tájakra, ám otthonosan ismeri az emberi lélek sötét fájdalmait. Fliegauf egyetlen új dramaturgiai húzással bővíti a korábbi film formavilágát: minden epizódot keretbe foglal. Az egyik szereplővel túllép a megoldatlanul végződött helyzeten, hogy egyetlen gesztus erejéig érzékeltesse a párbeszéd hatását.

(Nagy Viktor Oszkár: Becsúszó szerelem)

A jelen Magyarországának NER-kompatibilis ultrája a „pesti srác”: soviniszta, rasszista, homofób, vezérimádó, tekintélytisztelő. Ultráról szórakoztató filmet készíteni a mai Magyarországon ezért nem pusztán egy szubkultúra kritikus rajzolata, de egyenesen politikai tett. Bátor vállalás egy látszólag ártatlan vígjátéktól, a Becsúszó szerelemtől, hogy vaskos ecsetvonásokkal festi le a stadionban tomboló futballőrületet és figurázza ki a focira rátelepedett zavaros ideológiát.

(Thomas Vinterberg: Még egy kört mindenkinek) 

Thomas Vinterberg a Dogma-kiáltvány szerzőtársaként és első számú alkotása, a Születésnap rendezőjeként tört be a nemzetközi filmvilágba, ám jobb-rosszabb művészfilmek sora után a Még egy kört mindenkinek vált eddigi életműve szakmailag leginkább elismert filmjévé, amely megnyerte a legfontosabb kategóriákat a tavalyi Európa Filmdíjon, és az Oscar-díj versenyében is a legjobb ötig jutott. Ami csak azért szomorú, mert a szórakoztató, de sekélyes középfajú dráma az életközepi válságról mondja fel a közhelyeket anélkül, hogy bármilyen eredeti művészi gondolattal megzavarná a vacsora melletti baráti beszélgetéseket.

(Bakony Alexa: Tobi színei)

Bakony Alexa író-rendező eredeti alkotói ötlete, hogy transzszexuális főszereplőjét családja megélésének és vívódásainak tükrében vizsgálja, s ezzel számos drámai konfliktust követ végig párhuzamosan a közel másfél órás dokumentumfilmben. Először is Tobi belső küzdelmét, hogy ki ő, miként érzi magát legjobban a bőrében.

(Chloé Zhao: A nomádok földje)

Ez az bátor feminista főhősválasztás még egy európai művészfilmnek is becsületére válna, A nomádok földje azonban amerikai független film, az idei Oscar-díjosztó favoritja, ami a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb színészi alakítás díját is megnyerte. Chloé Zhao rendező Jessica Bruder azonos című szociográfiájából írta a forgatókönyvet (vajon készült-e a Rakparton óta Oscar-fődíjas amerikai film szociográfia alapján?), és minden érzelmeskedés vagy idealizálás nélkül, mellbevágó őszinteséggel mutatott be egy létformát és egy súlyos emberi sorsot.

(Kocsis Ágnes: Éden)

A világjárvány okozta bezártság tapasztalata intenzíven rezonált a filmre. Fél év megfosztottság után számomra a mozi élménye Éva eufóriáját idézte fel, amikor űrruhájától megszabadulva szinte pőrén kiteszi magát a természeti világ totális érzéki tapasztalatának. Az Éden gondosan kimunkált audiovizuális kompozíciója a moziban mérhetetlen érzéki gyönyört okoz, és mozgásba tartja a képzeletet – s ez, szó mi szó, a film megítélését is maga felé hajlítja.

(Gothár Péter: Hét kis véletlen. Magyar film)

A csodás történések és meglepő fordulatok egymást érik Gothár filmjében, miközben történet nem kerekedik belőle, legalábbis olyan nem, aminek van tisztességes eleje, közepe, vége, van benne világos ok és sima okozat. Ám a Németh Gábor, Bognár Péter és Gothár forgatókönyvéből született hol megható, hol komikus, hol fájdalmas, de az emberi viszonyokat mindig eredetien őszintén megteremtő jelenetfüzért történet helyett ironikus közelítésként érdemes olvasnunk családról, szerelemről, életről.

(Tanel Toom: Orcád verítékével. Észt hét 2021. Magyarországi forgalmazó: HBO GO)

Észtországban az 1991-es függetlenné válás óta az Orcád verítékével volt a legnagyobb mozisiker, túlszárnyalva a legnépszerűbb hollywoodi filmeket is. Ami egyfelől meglepő, mert a XIX. század végén játszódó kosztümös film egy észt parasztcsalád életéről mégsem bír egy Avatar fantasztikumával és egy Titanic érzelmességével, másfelől arra vall, hogy a nemzeti irodalom egyik fő művének látványos kiállítású adaptációja Észtországban mind a mai napig mozgósító erővel bír.

(Antoine Russbach: Piszkos munka. Svájci–belga film. A Frankofón filmnapok bemutatója.)

Tőzsdecápák, A Wall Street farkasa –az üzletemberek a moziban már csak a címek alapján is gátlástalan törtetők, immorális szörnyetegek. Frank osztozik velük bűneikben, de árnyaltabb karakter, akivel könnyen empatizálhatunk. Antoine Russbach első nagyjátékfilmjében nem az egyre magasabbra hágó akarnokról beszél, mint hollywoodi társai, hanem igazi európai filmesként a bukott emberről, aki a mindennapos munka drogja nélkül tanácstalanul tévelyeg, az identitása alapjaitól megfosztva a családja előtt folyamatos hazugságba bonyolódik és méltóságát elvesztve végül szembenéz saját bűneivel – ám hogy mire jut, az nyitott marad.

(Ilja Krzsanovszkij–Jekatyerina Oertel: DAU. Natasa. Mozinet Filmnapok)

A nagyjából tucatnyi, többnyire igen hosszú jelenet végignézése egyenként is emberpróbáló feladat. Bár a sztálini diktatúra iszonyatos szorítása egészen a mellbevágó befejezésig csak áttételesen érzékelhető, a tehetetlenség és szorongás személyes egzisztenciális tapasztalata a folyamatos önpusztításon és mások gyötrésén keresztül minden emberi együttlétet alapjaiban határoz meg a filmben.

(Pippa Ehrlich és James Reed: Tanítóm, a polip. Netflix dokumentumfilm)

A férfi kitartó érdeklődésére a polip kíváncsisággal válaszolt, és a huszonhatodik napon megtörtént a csoda: az első fizikai kontaktus. A polip lábának és az ember kezének a kölcsönös kapcsolatfelvételt kinyilvánító érintkezése lekörözi az E.T. Spielberg-féle szentimentális emelkedettségét, egész egyszerűen azért, mert a víz alatti tapogatózás – s ez a dokumentumfilm éltetője – valóságos volt. Az első érintkezést az egyre erősödő bizalom, egyre intenzívebb és differenciáltabb együttléti formák követték, mígnem eljutottak a „full contact”-ig, a polip teljes testével rátapadt a filmkészítő testére.