Lelkesítő hírt közölt miniszterelnök urunk az évértékelő beszédében, vagy legalábbis a nyugdíjasok többsége számára fölöttébb lelkesítőt. Azt mondta nekik, hogy lesz egy kártyájuk, és azt felmutatván zöldségek, gyümölcsök, tejtermékek és más effélék vásárlásakor havi keretösszegig áfa-visszatérítést fognak kapni.

Sajnos azonban miniszterelnök urunk a jelek szerint most is hülyeségeket beszélt, mint már annyiszor, ezt pedig nem mi gondoljuk, hanem a KSH volt elnöke mondta a Népszavának. Szerinte az összeg amúgy stimmel, de csak akkor, ha egy évre, és nem egy hónapra számoljuk.

A Maine partján fekvő Angers-ben született 1872. október 12.-én, történetesen azon a napon, amikor I. Ferenc József a kolozsvári egyetem felállításáról szóló törvényt szentesítette, ám ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs, meg nem is kapcsolódik a tárgyhoz. Családja igen tehetős volt, szülei épp ezért úgy gondolták, hogy a leghelyesebb, ha fiuk örökségét orosz és panamai kötvényekbe fektetik, ily módon sikerült is megoldaniuk, hogy gyermekük a felnőttkor küszöbét egyetlen árva garas nélkül lépje át. Szerencsére az ifjú Curnonskyt ez a körülmény a legkevésbé se foglalkoztatta, már csak azért se, mert vagyonos tisztelőinek egyre növekvő sokasága az ő patronálását kivételes szerencsének, egyben pedig kitüntetésnek tekintette és szorgalmasan gyakorolta is.

Újabb egymilliárd euró úszhat el, ha a kormány nem teljesíti az EU jogállamisági elvárásait, olvashatjuk a Szabad Európa weboldalán, mármost ami elúszhat, az el is úszik, öntudatos kormányzatunk nem fog idegenből jövő direktíváknak megfelelni, eb ura fakó, Ugocsa non coronat. Mint ismeretes, négyszázmilliárdnyi uniós forrást tavaly már elveszítettünk, ahhoz képest további egymilliárd – nem forint, hanem euró – minekünk bakfitty, viszont a gerinces magyar ember idegenek előtt nem hajbókolhat.

Tudomásul veszi inkább, hogy honfitársainak zsíros kenyere megint kisebb lesz valamivel, hogy a rá jutó zsírról, amely immár gyakorlatilag nem is létezik, szó se essék.

Mire ez a szöveg a nyájas olvasó elé kerül, addigra az itt érintett ügyben messze több érdekes dolog történhet, semmint bölcselmünk álmodni képes. Hogy mégis mely dolgok következnek be, azt nyilván a folyamatosan változó erőviszonyok döntik el, azokat pedig senki emberfia előre nem láthatja, így a küzdelem részvevői sem, sőt talán ők a legkevésbé. Tovább megyek, még az se tök tiszta, hogy valójában ki ki ellen harcol, és miért. Annyit tudunk, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség január 16-án reggel háromnegyed kilenckor jelentette meg honlapján azt a közleményt, amely szerint „egy folyamatban lévő nyomozásában a mai napon összehangolt eljárási cselekményeket hajt végre. A nyomozó főügyészségen bejelentésre indult büntetőeljárásban jelenleg több helyszínen – köztük az Integritás Hatóságnál – zajlanak eljárási cselekmények.”

Legyünk büszkék, kormányzó urunk újabb békemissziója is fényes sikerrel zárult, béke ugyan nem lett belőle, viszont miniszterelnökünk nevét a világ mindinkább megismeri. A cél pedig ez volt, és semmi más. Kicsi ország kormányfője, aki olyan tárgykörökben nyüzsög, amelyekhez neki vagy az országának semmi köze nincs. Fura figura, ezt már láttam valahol, gondolja a külhoni tévénéző, és optimális esetben néhány tizedmásodperccel később nyomja meg a csatornaváltó gombját, mint ahogy azt általában tenni szokta. Aprócska eredmény, de mégiscsak eredmény, epedő keblünk büszkén dalmahodhat, vajon a mi tót vagy rác atyánkfiai valami hasonlót érezhetnek-e? Bizony nem érezhetnek, fénytelen tekintetükön, tétova mozgásukon ezt látjuk is, sajnáljuk őket emiatt nagyon.

Gránitszilárdságú alaptörvényünket kormányzatunk ismét módosítani tervezi, természetesen nem azért, mert jobb dolga momentán nem akad, hanem mert a változtatás fontos, sőt húsba vágó leend. A tizennegyedik módosítás célja könnyen belátható, lényege abban áll, hogy a legfőbb ügyésznek ne kelljen okvetlenül ügyésznek lennie, lehessen szépségtanácsadó, sajtkészítő, kutyakozmetikus vagy bármi egyéb, csak lehetőleg ne ügyész legyen, mert az olyan uncsi, Mária országa viszont roppant szórakoztató hely, és az is marad.

► Kate Vargha (Gyurcsány Ferenc): A gyilkos is imádkozik? A kereszt halála. T&T Kft., Budapest, 2024, 418 oldal, 5350 Ft

Maga a történet, mint arra föntebb már utaltam is, leleményesen van kifundálva, megtalálható benne minden, aminek egy működőképes bestsellerben lennie kell, tehát a vásárló, aki a vaskos kötetet hazaviszi, többet kap a pénzéért, mint amihez hozzászokott. Kivételt képez a szöveg minősége, más szóval a megírás színvonala, az ugyanis szerény, ám ennek jelentősége aligha van, a mai bestsellerolvasó ízlésének minden bizonnyal megfelel. Zavarni őt inkább az imaginárius világ fogja, amelyet a szerző a cselekmény színhelyéül összetákolt, arra ugyanis szót se érdemes vesztegetnünk, ez van, ennyire futotta.

Észak-Korea külügyminisztériuma dicsérte Orbán Viktor október huszonharmadikai beszédét, amelyben miniszterelnökünk az Európai Unióval szembeni kiállásáról beszélt, olvashattuk a Népszavában, büszkeségünk nem ismer határokat. Orbánnak tehát immár két igen emlékezetes beszéde van, az első 1989. június 16-án hangzott el, a másik pedig a minap, a két szöveg különbsége a rétor úgyszólván példa nélkül álló fejlődőképességéről tanúskodik. Mindazonáltal el ne feledjük, hogy az „emlékezetes” jelző nem okvetlenül dicséretest jelent, esetünkben pedig végképpen nem. Hogy vilá­gos legyek, idézem Kozák Gyula A nap is felkel Orbán szavára? című írásának (ÉS,  2014/25., jún. 20.) utolsó mondatait: „Orbán karrierje egy kapitális hazugsággal indult. Azt követelte, aminek a bekövetkezése evidencia volt. Tutira ment. Éjfélkor kiállt a keresztútra, és átkokat szórt a sötétségre, követelte, hogy keljen fel a Nap. És a Nap felkelt! És a nép leborul a nagy mágus előtt, aki átkaival elérte, hogy legyen világosság.”

A Kelet felfelé, a Nyugat pedig lefelé tart, tudtuk meg bölcs vezérünktől immár számlálhatatlanul sokadik alkalommal. Jól van ez így, ismétlés a tudás anyja, bár amit sokadjára próbálnak a szánkba rágni, az óhatatlanul gyanússá válik. Már amennyiben nem volt gyanús már elsőre is, ez pedig az volt, sőt valójában nem is gyanúsnak találtuk, hanem szimpla hülyeségnek, merthogy csakugyan az, nem kell magyarázni, miért. Azért csak magyarázgassuk egy kicsit: 1918-ban, illetve ’22-ben, amikor A Nyugat alkonya cím alatt Oswald Spengler állt elő valami hasonlóval, akkor az még friss volt, üde és gondolatébresztő, és persze sokkal mélyebb, olyannyira, hogy még Szerb Antal figyelmét is fölkeltette, később viszont különféle nem igazán szalonképes irányzatok kelléktárába, majd pedig a kultúrhistória szemétdombjára került. Aki ezt onnan előráncigálni iparkodik, annak a jóhiszeműségéhez legalábbis szó fér, és akkor még a lehető legfinomabban fogalmaztunk.

Nem jő szabadság és nem szül nekünk rendet, hanem inkább távolodik, nyomában pedig minden korábbi elképzelést felülmúló vitalitással szökken szárba a káosz. Nyájas olvasónk ezt nyilván nem tőlünk fogja megtudni, hanem például oly módon, hogy cigarettaszünetben átmenetileg megáll és kicsit szétnéz maga körül, bár valójában erre a nem különösebben elmélyült kutatómunkára se igazán van szükség, a káosz mostanra már létünk valamennyi zegzugába beköltözött.