Váncsa István

Tovább

Illegális migránsok hozták a koronavírust, ahogy erre kormányzó urunk a múlt hét elején rámutatott, de igazság szerint mi ezt sejtettük már jó ideje. Feljebbvalóinktól az elméleti alapképzést idejekorán meg­kaptuk, nemzetközi ügyekben tisztán látunk, gazdasági, kulturális, tu­dományos és azon belül epidemiológiai kérdésekben úgyszintén. Trump azt mondta, hogy a Covid–19 „külföldi vírus”, ez ugyan hülyeség, mi azonban értjük őt. Susan Sontag bő harminc éve kimutatta, hogy a ra­gály és az idegenség képzete között szoros kapcsolat áll fönn, egyéb­ként abszolút logikus módon, hiszen a gonosz csakis valami távoli, is­meretlen akármicsoda lehet, nem pedig falubeli, vagy pláne atyánkfia. A tizenötödik században világszerte nagyot domborító szifilisz az ango­lok szerint francia himlő volt, a párizsiak szerint német betegség, a fi­renzeiek szerint nápolyi, a japánok szerint kínai. Az 1889–90-es influ­enzajárványt az angolok, franciák, németek és olaszok orosz influenzá­nak minősítették, az 1918-ast spanyolnak. Ez utóbbi valójában a kan­sasi Camp Funston kiképzőtáborból indult el világhódító útjára, de hát ilyenkor a tények a legkevésbé se számítanak.

Viszont a Covid–19 csakugyan kínai, más kérdés, hogy a terüle­tileg illetékes kommunisták szerint a vírusnak Kínához semmi köze nincs. Mi termé­szetesen nekik hiszünk, ők ugyanis hetven éve baráta­ink, bár volt tíz esztendő, amikor ez a barátság kissé fellazult. Spon­gyát reá. Most újra felnézünk rájuk, vagy legalábbis vezetőink felnéz­nek Kína vezetőire, és olyanok szeretnének lenni, mint ők, csak at­tól tar­tanak, hogy Európa közepén ez ma még kissé furán venné ki ma­gát.

Tovább

Tovább

Ötven évvel ezelőtt a nagytarcsai bögrecsárdákban kapható pálinkák kivétel nélkül ihatatlanok voltak, evvel együtt az irántuk mutatkozó ke­resletre nem lehetett panasz. Köszönhető volt ez főképp a nagytarcsai 104. Honi Légvédelmi Rakétaezred katonáinak, közöttük e sorok írójá­nak, akik a dolgozó parasztság érintett képviselőit némi mellékjövede­lemhez juttatták, ennek fejében pedig olyan élményekkel gazdagodtak, amilyeneket a nyájas olvasó hál’ istennek elképzelni se tud.

Nagytarcsán a cefrébe a fa alatt összekotort mosatlan, földes gyümölcsöt pakolták a vele összefogott gyomnövényekkel, az arra járó lárvákkal, rovarokkal és Istennek további élő vagy elhalt teremtmé­nyeivel együtt. Mellesleg abban az időben a cefrét ország­szerte minde­nütt ugyanevvel a módszerrel állították elő, s ha valaki esetleg mégis kilógott a sorból, amennyiben gyümölcsét kiválogatta, megmosta és kimagozta, ahhoz az elmebetegeknek járó tapintattal kö­zeledtek. Nagy­tarcsa annyiban különbözött az országos átlagtól, hogy ott szerin­tem külön e célra beszerzett döglött macskát is adagoltak a hordó tar­talmához avval a céllal, hogy a kész pálinka összetéveszthe­tetlenül egyedi ízvilágú legyen. Ezt a célt általában sikerült is elérniük.

Tovább

Tovább

Népünk megdöbbenve értesült arról a szomorú tényről, hogy az ország miniszterelnökének immár egyetlen fillér megtakarítása sincs.

Jön egy szélvihar, összekócolja a cserepeket, tetőfedőt kell hívni, miből? Aki spórolt pénz híján tengődik, annak biztosítása se szokott lenni, honnan is lehetne. Betegség se zárható ki, kormányzó urunk öregszik és vastago­dik, sanszos tehát, hogy előbb-utóbb bekerül a te­rületileg illetékes Szent Margit Kórházba, amely olyan állapotban van, hogy az egyik osz­tályt nem is olyan régen a kórházi dolgozóknak kel­lett kifesteniük. Ta­lán praktikus volna, ha gazdánk tartana otthon vöd­röt, spaklit, glettva­sat, csi­szolóvásznat meg más effélét avval a céllal, hogy az in­tézmény bete­geként hasznossá tehesse magát, ha már hála­pénzre egy árva pe­tákja se lesz.

Munkanélkülivé válásra pedig gondolni se merünk, milyen állást találhat magának egy hatvan felé közeledő, potrohos adóalany, aki a politikai ármánykodáson kívül semmihez nem ért? Közmun­kát, ha sze­rencséje van. Neki azonban nem lesz, minthogy a közmun­kára szánt összeget nemrég ő maga metszette vissza a saját dolgos kezeivel, er­go hiába vágyna szép fővárosunk madár­füttyös közparkjaiban kutya­szart gyűjtögetni, számára ez mindörökre vágyálom marad.

Tovább

Tovább

Pár éve hallottam egy volt iskolatársamtól, hogy szülőfalumban tíz megszülető gyerek közül kilenc cigány. Jómagam évtizedek óta nem jártam arrafelé, így a közlés kissé meglepett, noha egyébként nincs benne semmi furcsa. A többségi populáció születésszáma folyamatosan csökken, a cigányságé gyorsuló ütemben növekszik, a következmény nyilvánvaló. Kivált az áldott magyar vidék falvaiban, ahonnan a cigá­nyokon kívül minden mozogni tudó ember elmenekült, csak a legidő­sebbek maradtak, tőlük azonban a magyar családpolitika fennkölt cél­jait illetően a haza már nem sokat követelhet. Hitelesnek tűnő számí­tások szerint tizennégy év múlva országos szinten is több cigány cse­csemő fog gőgicsélni, mint nem cigány, szüleik pedig azok a mostani gye­rekek lesznek, akik jelenleg épp a szegregált oktatás előnyeit él­vezhetik, például a hírekben megint gyakran szereplő Gyöngyös­p­atán.

Kormányzó urunk természetesen nem emiatt tűzte most napi­rendre a gyöngyöspatai ügyet, neki erre jóval fontosabb, alapvetőbb, sőt, ha lehet így mondani, nemzetstratégiaibb oka van. Jelesül az, hogy a Soros-narratíva kezd kifulladni, az effajta szövegekre a célkö­zönség immunissá vált, a neki szánt üzeneteket meg se hallja, ergo ez az egész dolog ma már kontraproduktív. Ha viszont a népesség le­válik a fideszpropaganda emlőjéről, akkor szellemileg megroggyan, összeza­varodik, és az ellenséges agitátorok szabad prédája lesz.

Tovább

Tódor János: Menekültek, csicskák, közmunkások. Nemzeti konzultáció hét tételben. Dodeskaden Kiadó, Budapest, 2019, 285 oldal, 2650 Ft

A Menekültek, csicskák, közmunkások című riportkötet (és Tódor munkássága általában) arra döbbenti rá az olvasót, hogy valójában Isten tenyerén ül, mert hiszen mit csinál éppen most? Olvas, ami a valaha volt értelmiségi létforma múlt századbeli luxusa. Esetünkben olyan könyvet olvas, amiért előzőleg több mint két és félezer forintot kiadott. Megtehette, ám ez a legkevésbé se magától értetődő, hiszen Isten tenyerén helyet kapni a vak véletlen műve csupán. Ráadásul az a bizonyos tenyér hártyavékony, töredezett, ma még rajta vagyunk, de holnap már a keresztény-nemzeti alvilág bugyraiban, melyeket Tódor amolyan turáni Danteként folyamatosan látogat, amennyire és amíg megengedik.

Tovább

Tovább

Tovább

1975. január tizenhatodikán délelőtt tíz körül beléptem akkori munka­helyem, a Légiközlekedés című üzemi lap szerkesztőségének ajtaján. A szemben lévő ablakon át a futópályára lehetett látni, mellette pedig egy repülőgép roncsaira. Pontosabban a függőleges vezérsíkra, ennyi volt az, ami a Malév előző este szerencsétlenül járt HA‑MOH lajstrom­jelű Il–18‑as repülőgépéből megmaradt.

Ezt követően vagy tíz évig légi katasztrófákkal álmodtam. Nem túl gyakran, évente talán négyszer vagy ötször, és nem érintettje vol­tam a baleseteknek, hanem külső szemlélője, de az se volt egy rózsa­lugas.

A tragédia oka mindmáig tisztázatlan. Persze a gép és az irá­nyí­tás közötti kommunikáció tartalma ismert, a repülőgép térbeli moz­gása, a fékszárnyak és a futóművek helyzete, a kormánykitérítések és még sok más egyéb dokumentálva van. Csak azt nem lehet tudni, hogy a hajózószemélyzet mért csinálta azt, amit csinált. Feltételezések persze vannak, de hát feltételezések mindenre vannak. A közforgalmi repülés egyebek közt abban különbözik az élet más terü­leteitől, példá­ul a poli­tikától, hogy a repülésben minden a lehető leg­pontosabban szabályo­zott, transzparens, visszakereshető és racionális, már amen­nyire az, amire egy emberi lénynek ráhatása van, racionális le­het.

Tovább

Tovább

Tovább

Már az időpontkéréshez is időpontot kell kérni, tudatta az RTL Klub hír­adója azon szerencsés kevesekkel, akik az ambuláns betegellátás ös­vényein most még elhanyagolható gyakorisággal bolyonganak. Ultra­hangvizsgálatra idén már többnyire esély sincs, ám a helyzet evvel együtt korántsem reménytelen. Kap a hajthatatlan beteg egy dátumot, ha akkor újra jelentkezik, és szerencséje van, alkalmasint mondanak neki egy további, a még távolibb jövőbe vesző másik dátumot, amikor majd lesz vizsgálat, lelet is lesz. Utána a páciens mehet vissza az orvo­sához, aki ideküldte, és aki még sok érdekes helyre fogja elirányítani, már ha az alany időközben föl nem fordul. Küldeni fogja az egészség­ügy oly távoli garnizonjaiba is, ahol a csalfa, vak remény már kecseg­tetni se próbál, hanem csak annyit mond, hogy várólista.

Magyarra fordítva talán majd egyszer, valamikor.

Tovább

Tovább

A vezetékes rádió a konyhaasztal fölött kapott helyet, apám reggel be­kapcsolta, szólt egész nap. Némely műsorát kedveltük is, Falurádió, Kincses Kalendárium, Szép esti muzsika, szombat estén­ként Tarkabark­a, vasárnap délelőtt a Csilicsala csodái, azt én hallgat­tam, elége­dett voltam vele, legalábbis egy darabig. Ötvenes évek első fele, ám a műsor népszerűbb volt, mint gondolnánk. Nyilván evvel magya­rázható, hogy házunkban egyszer csak megjelent a hi-tech, egy Orion 449-es rádiókészülék. Marha nagy volt, súlya lehetett vagy nyolc kiló. Egy éjjeli­szekrényen állt, széltében kétoldalt jócskán túlló­gott rajta, elöl tenyérnyi sáv szabadon maradt. Elfért a hamutartó, a ciga­retta, a gyufa meg a szemüveg.

Ötlámpás, szokta volt mondani anyám roppant dölyfösen, és csakugyan, a hátlap résein át bekukucskálva látni lehetett öt üvegbú­rát, amelyek sejtelmesen halovány fénnyel pislákoltak. Volt egy hato­dik is, a varázsszem, az a doboz elején hunyorgott, anyám arra volt a legbüszkébb. Eredeti rendeltetése szerint hangolásjelző lett volna, de valójában arra szolgált, hogy az irigy szomszédasszonyt a guta kerül­gesse, és láthatólag kerülgette is.

Három rövidhullámú sávja volt a készüléknek, ez azt jelentette, hogy az Amerika Hangját, a BBC magyar adását, de mindenekelőtt a Szabad Európát könnyen be lehetett fogni rajta, bár nem feltétlenül volt érdemes. Zavarták. Azért a szöveg többé-kevésbé érthető maradt, noha el-el halkult, de nem a zavarás, hanem a fading miatt, ám ez nem tartozik a tárgyhoz. Világvevő, hangoztatta anyám, de ő nem akarta venni a világot, sőt 56 előtt apám se akarta. Mindenesetre az enyhén megvilágított skálaüvegen mindenféle külföldi rádióállomások neveit lehetett olvasni, balról jobbra és felülről lefelé Innsbruck, Ha­mar, Tampere, így kezdődött a középhullámú sáv, legalábbis az emlé­keim szerint. Néha csavargattam a hangológombot, de hamar ráun­tam, a szüleim pedig még csak nem is csavargatták.

Tovább

Tovább

Gazdánk lassan, apránként, ráérősen fullasztja meg a Ma­gyarországi Evangéliumi Testvérközösséget, vagyis azt a gyülekezetet, amelynek úgyszólván az egész tevékenysége az oktatás, a szegények, elhagya­tottak, munkaképtelenek támogatása és az erkölcsileg veszélyeztetet­tek megsegítése köré szerveződik. A művelet nem látványos, az egze­kútor a munkáját távirányí­tott robotka­rokkal végzi, és azokra is fehér kesztyűt húz. Szépen, nemesen, választé­kosan, ahogy gazdánk tíz év­vel ezelőtt felvázolta. Hatékonyságá­r­a nem lehet pa­nasz. Az RTL Klub híradója szerint a MET-nek már annyi pénze sincs, hogy a maga ezer alkalmazottjának a mini­málbért kifizesse. Ők tehát előbb-utóbb más munka után néznek, ergo ezt is a szegények, elha­gyatottak, munka­képtelenek fogják meg­szívni, ahogy minden egyebet.

A háttérben mi más állna, mint a pillangóeffekt. Gazdánk a ki­lencvenes évek derekának egy derűs reggelén hívő reformátusként éb­redt, noha előző este még antiklerikális szabadgondolkodóként tért nyugovóra. Hívatta is a papot, akit ismert, Iványi Gábort, hogy adja össze a feleségével egyházilag, első két gyerekét is Iványi­val keresz­teltette meg. Hatalomra kerülvén pedig felszólította, hogy támogassa őt nyilvánosan. I. G. nemet mondott. Másodjára 2010-ben mutatta neki a helyes utat, de Iványi akkor se. Mit tesz Isten, egy évre rá hipp-hopp, visszavonódott tőle az egyházi státus, amelyet még 1981-ben, a Ká­dár-éra sűrejében sikerült kiharcolnia. Mellékhatásként a 2011. évi CCVI. törvény mintegy kétszáz vallási közösséget fosztott meg jogi sze­mélyiségétől, de hát ahol fát vágnak, ott fát vágnak. Az Alkotmánybí­róság mindezt alkotmányellenesnek ítélte, az Emberi Jogok Európai Bí­rósága az Emberi Jogok Európai Egyezményét lobogtatta, gazdánk pe­dig úgy reagált, ahogy ilyenkor szokott.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020