Betérek a kínaiba, rögtön a kosár után nyúlok, a kocsimat a bejáratnál hagyom, ahogy szoktam. Ránézek a falon az órára, sietnem kell, már dél. Egykor kezdődik a tévében a kedvenc műsorunk, valami táncos francnak az ismétlése. Az unokáim mindig mondják, hogy éppen ki van a táncparketten, melyik híresség, de én egyet sem ismerek, pedig mindig olvasom a tv-újságot. Járom a sorokat, de nem találom, amit keresek. Odamegyek az eladóhoz, vele nem félek beszélni. Ő nehezen beszél, én meg halkan, valahogy mégis megértjük egymást. Ékszertisztítót keresek. Nincsen. Biztos nincs? Nem. Akkor valami más helyette? Felemi a Domestost, rázom a fejem, közben nevetek, hogy az nem jó. Túl erős. Mutatom a gyűrűmet, hogy kicsit koszos, azt szeretném szebbé tenni.

Valaki kopog az ajtón, idegen, beszél, nem értem, nem otthon vagyok. Mindjárt megyek, felelem magyarul, és most ő is ugyanazt gondolja, amit én az előbb. Lassan átmosom a lábamat, karomat, az arcomat szappannal, belemegy a szemembe, kimosom, de még jobban csíp. Egy kutatás szerint az emberek többsége nem mossa meg a lábát fürdésnél. Nem áll kézre, vagyis lábra a kéz. Újabb dörömbölés, nem tudok jobban sietni. Felsérti a körmöm alatt a flakon nyitója, most az egész utazásom el van rontva.

Sötét van a parton, csak a vizet hallom, ahogy verdesi a sziklákat. Nem tudom, hogy óceán vagy tenger, ezért írok vizet. Ha anyámmal telefonálok, mondom neki, hogy igen, sós a levegő, a tengertől, vagy mi van itt, óceántól. Anyám nem mondja meg, hogy mi van itt, mert ő sem tudja. Lefekszem a kövek közé. Beverem a fejem, erről eszembe jut, amikor az unokaöcsémet pelenkáztam, és nem fogtam már a fejét, hagytam, hogy a parkettába csapódjon, anyám nézett rám, hogy ezt most komolyan gondoltam, vagy nem kéne szólnia, mert ennyire buta vagyok, hogy ezt sem tudom. Szólt, de akkor is szólt volna, ha buta lennék. A víz felcsap a talpamig, rajtam van a cipő, de érzem a lökést.

A lakásunk egy aknára nézett, szinte mindig sötét volt. Reggel figyeltük egymást, és azon gondolkodtunk, hogy mennyit aludtunk, két órát vagy nyolcat. A feleségem hatkor kelt, odasétált az ablakhoz, kinyitotta és beleszívott a dohos levegőbe. Minek szívod, egyszer rákos leszel. Nem érem meg én azt, hogy rákos legyek. Reggelit készített a konyhában, vajas kenyeret, csak át kellett nyújtania, máris a hálóban volt a keze. Elrágtam, a fele penészes, nem szóltam, hónap vége volt. Dolgozni mentünk, elfáradtunk, hazaértünk, vacsora, néha egymáshoz értünk, beszélgetni egyre kevesebbet, villany le, sötét, alszol már? Csönd. Akkor vettem először észre, hogy valami megváltozott, amikor reggelenként az üvöltésére ébredtem. Állt az ablaknál és sikítozott, addig csinálta, amíg valaki el nem küldte a mocskos anyjába. Utána folytatta a napi rutinját, penész, rágás, este találkozunk.

 Apám egy szombat reggel vigyorogva nyitott be a szobámba. Ásítva kérdeztem, hogy miért keltett fel ilyen korán, ma nincs iskola. Különleges nap ez a mai, dörzsölte a kezét, öltözz! Gyorsan magamra kaptam a ruháim meg a gumicsizmám. Apám türelmetlenül rángatott ki az udvarra. Már ott állt a szomszédból Józsi bácsi meg a fia, aki alig volt nálam idősebb. Előrehozzam? – kérdezte Józsi bácsi. Nem kell, majd a fiam, legyintett apám. Ide figyelj, gyerek, hozd már előre a malacodat, mutassuk meg Józsiéknak, mondta. Először nem értettem, hogy mire ez a nagy felhajtás Kucu körül, aztán megörültem, hogy mások is kíváncsiak rá. Végre eldicsekedhetek vele valakinek. Kihajtottam az ólból, a nyakára kötelet kötöttem. Megbeszéltem Kucuval, hogy jól kell viselkednie, mert vendégek vannak nálunk. Megígértem neki, hogy utána gyorsan megetetem. Büszkén vittem előre. Ez az?

Elmúlásprózák – Tematikus próza-összeállítás

„Elmúlásprózák. Szilágyi Aladár, Tóth Vivien, Péter János és Szív Ernő írása is a halál, a véges lét magányával foglalkozik.” Ezzel az ajánlószöveggel hirdettük meg múlt héten, az Élet és Irodalom második oldalán az e heti prózarovatot. Nem tudtuk, hogy Szilágyi Aladár, vagy ahogy a szerkesztőségben mindenki hívta, Ali, barátunk, kollégánk éppen farkasszemet néz ezzel a bizonyos magánnyal. „Elmúlásprózák”, sajnos már az ő emlékére.

Mikor újra bejött hozzám, mintha törölték volna a beszélgetést a fejéből. Évek mentek el így. Nekem meg ketyegett a biológiai órám. Féltem, hogy bedarál a nagymutató. Benyúlok a combom alá, már jó meleg a műanyag. Nyílik az ajtó, az asszisztens engem szólít, a szívem ott dobog a torkomban. Próbálom lenyelni, hogy visszakerüljön a helyére, de nem megy. Mesélem a tüneteim, közben az jár a fejemben, hogy valami baj lehet velem, mert az nem lehet, hogy egy kis élet lakik bennem. Talán rákom van. Egy daganat elzárja a méhem kijáratát, ezért nincs vérzésem. Azt sem tudom miről beszélek, de elhiszem magamnak. Felfekszem az asztalra, kedves a doktornő, nyugtat, lazuljak el. Gratulálok, ez bizony egy kisbaba. Nem daganat? Mosolyog, nem. Mutatja az ultrahangot. 18 milliméter, akkora, mint egy málna. Eszembe jut a gyümölcs édes íze.

Áll a mentő a ház előtt, tudom, hogy hozzánk jött. Véres a járda a bejárat előtt. Hat éves koromban anyám bejelentette, hogy egyszer ki fog ugrani az erkélyről. Ezt kaptam a szülinapomra. Elég lett volna a plüss, de megfejelte egy traumával. Egész nap sírtam, fogtam a szoknyáját, hogy visszahúzzam, pedig messze volt a korláttól, a kanapén ült. Remegtem mellette, előre gyászoltam, majd másnap elfelejtettem. Sokszor felvetődött benne az ötlet, akkor is, amikor kiöntöttem a pudingot a szőnyegre. Fogta az erkélyajtó kilincsét, üvöltöttem artikulátlanul, hogy ne vegye el tőlem az anyám, kihajolt, és behozta a vödröt. Rám parancsolt, hogy halkabban legyek, a pudingot akarja felmosni. Meg volt az a másik eset, amikor apámmal kaptak össze, és kirohant az erkélyre.

Lekaparták a nevem a postaládáról. Nem jött meg a pénz. Vagy megjött, csak a postás anyám zsebébe tette a postaláda helyett. Nehezen veszem a lépcsőfokokat, lefele húz a szégyen, amit miatta érzek. Vajon könyörög érte, vagy elég, ha megcsillan a képzelt szegénység a szemében? Működik a lift, szól utánam a szomszéd. Belépvén a lakásba, megcsap a bujkálás szaga. Nem elég nagy a konyhánk, könnyen megtalálom. Hazugságát már kitalálta, az életén töpreng, amit én csesztem el, amikor kettészakítottam vagináját. Ezt betéve tudom már, tíz éve verte belém a karácsonyfa mellett. Egyél szépen még szaloncukrot, a büdös picsádat, te kurva gyerek, hogy miattad lettem ilyen löttyedt, melyik a kedvenc ízed? A karamellás?