Szarka Károly: Az én hibám. No­ran Libro Kiadó, Budapest, 2021, 318 oldal, 2990 Ft

A regény az olvasó idegeivel játszik, és a végsőkig feszíti a húrt, az utolsó negyedében aprócska elmozdulásokkal, bizonytalan, elhaló kísérletek sorozatán át mégis annak belátásáig juttatja el hősét, hogy ebben az „egyre (…) szarabb” világban „valahogy mégis lehet létezni”. (316.) Túlzás azt állítani, hogy az immár munkanélküli Fecske vágyai nyomába ered; a zárófejezet egy jelenetében mégsem sodródik, hanem úszik, szó szerint és metaforikusan is. Nincs egyedül: végre kettesben marad önmagával.

A Liptákné is megéri a pénzit, ne félj, jegyzi meg Tatárné takarékos, fojtott megvetéssel. Hogy ez az állat piszkolna.

Nem bírom már, hiába. Trudi megtörten a távolba mered, mint egy mindent eldöntő csatában halálos sebet kapott hadvezér, aki még látja seregei megsemmisítő vereségét. Kezében finoman reszket a felmosó nyele.

A faékkel kitámasztott kapuszárny mellől szégyenlős, kislányos nyekergés.

Szentesi Éva: A legfontosabbat utoljára hagytam. Libri Kiadó, Budapest, 2020, 176 oldal, 3499 Ft

A szöveg olyan általánosan elfogadott (megnyugtatóan ismerős) közhelyekhez és részigazságához tér vissza újra és újra, mint hogy hiába az orvosok és kezelések, a felépüléshez elsősorban mi kellünk, így egyenrecept sincs, és hogy a testi betegségek mindig lelki eredetűek is (ami ilyen leegyszerűsítő formában alátámaszthatatlan és félrevezető). A hozzáadott érték elsősorban inkább az, ami személyes, ami segíthet a sorstársaknak az azonosulásban, a magány és félelem enyhítésében, legyen szó arról, hogy milyen érzés a kemoterápia, vagy a nőiséget érintő, szégyenkezéssel, elhallgatással járó problémákról, például a méh eltávolítása utáni korai klimaxról, a megváltozott szexualitásról vagy az inkontinenciáról.

Berta Ádám: A kígyó feje. Cser Kiadó, Budapest, 2020, 304 oldal, 3695 Ft

A regény mintha a Nem attól vizes a hal nyelvijel-szemléletét csavarná a végletekig. Nincsenek fogódzók: minek tulajdonítsunk jelentőséget. A kihegyezett ceruzáknak, a golflabdáknak, a bíbor színnek, az álmoknak? Fontosak-e a szavak, amelyeket egy dömper dübörgése nyel el, és még az sem hallja, aki kiejti őket? A jelenetek furcsa, pasztellesen nyomasztó, „lebegős látszatvilágban” (229.) játszódnak: kontextus híján értelmezhetetlen párbeszédek, kósza, következmény nélküli ötletek. Sanyi örökké elvéti a lényeget. Fogalma sincs róla, hogy barátja, Norbi bűnöző és hidegvérű gyilkos, és hogy mi takargatnivalója volt apjának, akinek raktárában zombikoponyák tárolására használatos ládákra bukkan – de épp azt az egyet nyitja ki, amelyik üres. Így tán a regény motívumoknak tűnő tárgyai, színei, (év)számai, elvontabb fogalmai sem többek belül üreges álszimbólumoknál.

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb
Gáspár-Singer Anna: Valami kék
Nemes Anna: Előled
Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete

Mucha Dorka: Puncs. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019, 160 oldal, 2990 Ft

Úgy tűnik, a hitelességnél és a következetességnél fontosabb a hatáskeltés. Az elbeszélő a regény felütésében a kapcsolat majdnem teljes történetére visszatekintve leszögezi, hogy nem szerelmi viszonyról lesz szó. Ehhez híven végig lefitymálón nyilatkozik a tanáráról és bármiről, amit együtt csinálnak, mígnem a finálé felé haladva fájdalmasan beleszeret a férfibe. Mintha a szerző, észbe kapva, hogy nincs igazi feszültség és (akár negatív irányú) karakterfejlődés, csak végtelen sivárság és nihil, a kötet végére biggyesztett volna némi szerelmi drámázást, anélkül hogy visszaolvasta volna az elejét.

Jassó Judit: Kaszt. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2019, 206 oldal, 2200 Ft

Jassó szövegeinek egy részében mintha az is eldöntetne jó előre, hogy melyik karakterről mit lenne ildomos gondolnunk, kit kell sajnálni, és ki felelős az áldozat minden bajáért: szegény anya, el kell temetnie lányát szívtelen férje miatt (Legóváros), szegény férj, meg kell halnia szívtelen felesége miatt (Mindig köszöntek). „Anya, néhány dologban igazad volt” (72.), búcsúzik elhunyt anyjától a Jó utat, anya narrátora: épp ott ér véget az elbeszélés, ahol igazán érdekes kezdhetne lenni. Mi volt a lányát szeretni képtelen anya igazsága? Szomorú dolog, hogy egyesek kínlódást okoznak hozzátartozóiknak, de mintha e novellák meg sem kísérelnének túllépni a „jaj istenem, milyen rettenetes” és a „lám, ide vezet mindez” típusú kéztördelő sápítozásokon.