Radics Viktória

Látom, hogy végigsétál a tetőgerincen, aztán leereszkedik a faágon, alatta a karom várja. Beviszem az ágyamba, becézgetem, dédelgetem, büszke vagyok rá, hogy mégis föltalálta magát. Vele töltöm az egész éjszakát, bújik, dorombol, boldog vagyok, hogy ilyen simán ment az áttelepítés. Másnap reggel gyanú fészkel belém. Ez nem is a Mimi, hanem az itteni udvari cica, a Sárika? Hasonlítanak ugyan egymásra, de nem ikrek; másképpen cirmosak, a Mimi testesebb, a szeme nagyobb, másmilyenek a cifrák a szőrén, a szürke különböző árnyalatait viselik. Szó mi szó, egész este és éjszaka, lámpafénynél, érzékcsalódásban volt részem: annyira szerettem volna, ha a Mimi megmarad, hogy összecseréltem őket. Vágyam fölülkerekedett figyelmemen. Sárika meg nem szólt semmit, nem sokkalta a becézgetést, simogatást, készségesen vállalta a szerepet, belakott és velem aludt.

Tovább

Az üres üvegeket, palackokat fölvitték a padlásra. Nagy szükség volt rájuk befőzéskor, vagy ha a fekete szederből szörpöt készítettek. A paradicsomlét ilyen üvegekben tették el, dehogy pillepalackban. Ezt a fogalmat nem is ismertem. Az eltört üvegek, cserepek, téglák számára volt az udvar hátsó sarkában egy kupac. Erre azért emlékszem, mert ott lehetett találni krétaként „író” tégladarabkákat, csak aszfalt volt kevés, amire írni lehetett volna. Örököltem a nagyapámtól egy palatáblát palavesszővel, és a színes kréta kincs volt. A szabótól lehetett kapni háromszögletű fehér és kék krétát, és a darálósnak volt a legszebb sötétkék krétája, amivel a zsákokra írt. A papírral csínján kellett bánni, és írószerből csak két-három akadt. A tintaceruzát, amit a nyelvünkkel meg kellett nedvesíteni, késsel hegyezte a nagyapám, az örökírók fém belét pedig cserélték. A papa konyhakredenc hosszúkás ajtajának belső részére meg egy kalendáriomba jegyezte fel a címeket, adatokat. Ez a magyar nyelvű kalendárium egész évben kéznél volt, és vonalazott féloldalak szolgáltak a jegyzeteléshez. Ide írta be például a nagyapám, hogy hány kilós a göbe, és mikor „görög”.

Tovább

Ez a nietzschei botlatókő: „Ma minden megismerésnél mindörökre megkövült szavakba botlunk, és inkább a lábunkat törjük ki, semmint egy szót törnénk föl” (Romhányi Török Gábor fordítása). Tandoritól származtatható a magyar költészetben ez a „diótörő” technika; Marno a nyelvkezelésben Tandori utóda, habitusában pedig József Attiláé – nem mímel mámort „koholt képekkel és szeszekkel”, már költői időszámítása előtt elküldte a pátoszformákat melegebb égtájakra.

A költészet maga annál jobban izgatja, és az ő „költőnk és kora” verse csakúgy kopog, mint a József Attiláé, meg mint Tandorinál a „tört szemek dióverése”. A kognitív költészet kőbölcsője azzal kezdődik, hogy „nem találok fogást a nyúlványaimon” – ez lehet kéz, láb, fallosz, de a saját múlt is, a nyelvünk is, akár a tekintetünk, érzékszervi csápjaink és protéziseink. A tudálékos terminus technicus – a „kognitív lírapoétika” egy létező diszciplína! – elkezd bucskázni különféle referenciaszinteken és aspektusokon, perspektívákon, emlékeken és kommentárokon átal, mint a régi labirintus-játékszerben a kis golyó, mígnem visszafut a kiindulópontra, 1974-be, egy templomtérre, ami az a színhely, mely megelőzte a költői tudatosodásnak az évek során majd egyre fokozódó és egyúttal öndestruáló folyamatát. Ebben a versben a „kőbölcsőben ringatták” szólás kerül terítékre, bomlik elemeire, továbbá más szólások is, akárcsak a közkeletű lélektani klisék, azért, hogy a vers rávilágítson a költői kogníció szerteágazó, szenzuális és drámai jellegére.

Tovább

Tovább

Húszéves volt Nádas Péter, amikor 1962 karácsonyának másnapján a címadó elbeszélést befejezte. Nyomtatásban csak három év múlva jelent meg az Új Írásban, a könyvre pedig még két évet kellett várni. Nem fogott rajta az elmúlt ötven év, minden mondata él ma is, A Biblia nemhogy kimerült volna az oeuvre súlya alatt, ellenben feldúsult, hiszen a későbbi művek megannyi motívuma és problémája eredetére talál benne.

A Biblia mestermunka, összetett mű, a kompozíciója, a ritmusa, a tenzióval való gazdálkodása hibátlan. A kézírás még nem kiírt, a professzionalizmus hiánya azonban erénnyé fordult át: a tehetségé a szó. Vakmerőség volt ilyen „nagy” címet adni a debütáns darabnak, a kockadobás azonban sikerült, a tizenhat pörgő fejezet tartja a tétet. Mint Van Gogh bibliája a nevezetes festményen, úgy marad meg a szóban forgó Szent Biblia is a szavakkal írt képen, a tanyasi konyhaasztal sarkán, hogy majd visszakerüljön a házioltárra, a fehér terítővel letakart sublótra, a sztaniolkeretbe foglalt szentkép meg a Rákosi asztaláról származó narancs mellé.

Tovább

A Jelenkor 2016. januári számának 24. oldalán két remekbe szabott bekezdés található. Az egyik 17, a másik 16 soros, és a legszebb dialógusban állnak egymással; szerintem kulcsfontosságú gondolatokat tartalmaznak, a közös erőtérbe került tagmondatokról és bonyolult viszonyaikról könyvet lehetne írni. Bemásolom a témába vágó noteszembe, de nem idézhetem őket, mert nagyon sűrűek, és a leegyszerűsítésük bűn számba menne. Az elsőnek a szerzője H. G. Adler, és Nádas Péter fordította németről magyarra, a másiknak a szerzője pedig maga a fordító, aki a folyóiratszámot megnyitó hosszú, sokfelé elágazó, tekervényes esszé írója.  

Tovább

Végel László: Két tükör között. Időírás irodalommal (1991–2014). zEtna Kiadó, Zenta, 2016. 224 oldal, 2200 Ft

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről - Forgách András: Zehuze. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 640 oldal, 3990 Ft

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020