Stőhr Lóránt

(Eliza Hittman: Soha, néha, mindig)

Hittman egyetlen folyamatot elemez kimerítően alaposan, egy nemkívánt terhesség nyomán tervezett abortuszt. A fiatal amerikai rendezőnő érzelmileg-fizikailag végtelenül kimerítő procedúraként festi le egy kamasz lánynak a terhesség felismerésétől a művi vetélésig vezető napjait,  s miközben a női létnek ezt a komoly gyászmunkával járó, felkavaró és fájdalmas mozzanatát nézzük végig a maga részletességében, nem lehet nem arra gondolnunk, hogy a film szülőhazájában, az Egyesült Államokban jelenleg zajló legfelsőbb bírósági folyamatot, az abortusz szigorítását készíti elő, amely megfosztja a jövőben a főhősünkhöz hasonló lányokat attól a lehetőségtől, hogy a legcsekélyebb mértékben rendelkezzenek saját testük és sorsuk felett.

Tovább

(Csuja LászlóNemes Anna: Szelíd)

A Szelíd realisztikus mozaikokból építkező elbeszélése végül melodrámai történetté kerekedik és egy teátrálisan felfokozott zárójelenetbe torkollik. Edinát identitáskeresése súlyos választás elé állítja: egészségét, életét kockáztatva kitart élettársa mellett, vagy saját érzelmi-szexuális vágyait követve kitör teste zsarnoki megfegyelmezéséből? Az elbeszélés finom jelzésekkel és súlyos elhallgatásokkal vezeti a nézői fantáziát.

Tovább

(Pedro Almodóvar: Párhuzamos anyák)

A szenvedélyes, mégis alapvetően derűs hangvételű filmben Almodóvar nem változtatott megszokott stílusán, elegáns, színes berendezési tárgyakból alkot lakásbelsőt, erőteljesen bevilágított, nagy, élénk színfoltokból komponálja meg képeit, ám sajnálhatjuk, hogy sem a történelmi trauma, sem a szexuális erőszak, sem a súlyos titkok nem vetnek sötét árnyat a látványvilágra. A veszteségeikkel, félelmeikkel, az elszenvedett erőszak emlékével küszködő nők érzelmi hullámvasútját a derűsen napfényes, élénk színű képek helyett Alberto Iglesias a klasszikus hollywoodi filmeket idézően folyamatosan szenvedélyesen áradó zenéje érzékelteti.

Tovább

(Hamagucsi Rjúszuke: Vezess helyettem)

A sokszoros rétegzettségű filmben számos téma épül rá az alaptörténetre és erősíti egymást, az elbeszélés komplexitása ugyanakkor a forgatókönyv némi túlírtságából, a motívumok kissé erőszakolt egymásra rímeltetéséből ered. A gyászmunka mellé a kommunikációképtelenség és a másik megértésének lehetetlensége emelkedik ki fő témaként Hamagucsi adaptációjában.

Tovább

(Fazekas Máté Bence: Kilakoltatás)

A Kilakoltatás nem művészfilm, ami akár a szociológiai összefüggésekben, akár a lélektani vizsgálódásban mélyre hatolna, hanem széles közönséget megcélzó dramedy, a vígjáték és a dráma különös öszvére. Fazekas és a fiatal, tehetséges alkotócsapat szellemesen és gördülékenyen mesél el egy nem mindennapos esetet, ami mindennapos kálváriákra döbbenheti rá a nézőt.

Tovább

(Pálfi György: Mindörökké)

A sztori kiinduló ötlete, hogy Nyugat-Európa évek óta háborúban áll a Kelet-Európát már meghódító Oroszországgal, Magyarország és Szlovákia a kihalás szélén áll, a magyar katonaság gerillaháborút folytat. Ha forgatásakor a történet még fantazmagóriának tűnt, a hazai bemutató napjára már fenyegető lehetőséggé vált. A Mindörökké aktualitása kísérteties, ugyanakkor megbénítja a kritikai véleményalkotást. Az ukrajnai háború árnyékában a film által felerősített szorongástól és fájdalomtól igazán csak ordítani lehetne.

Tovább

(Joachim Trier: A világ legrosszabb embere)

Joachim Trier csupa tipikus helyzetből és közhelyes párbeszédek sorából rakta össze filmjét. Neheztelés a távoli apára, szerelembe esések, szakítások, vágyakozás egy megmagyarázhatatlanul kevéssé vonzó férfi iránt, félelem a terhességtől, döntésképtelenség. Trier jól ismeri a középosztálybeli fiatalok és középkorú emberek életének típushelyzeteit, de szinte egyiknek sem képes a mélyére menni.

Tovább

(Deák Kristóf: Az unoka)

Az unokát a csalás traumatikus tapasztalata ideig-óráig élményszerűvé teszi, ám az ötlethez mérten alaposan túlméretezett film hamar félrecsúszik a zsánerminták erőltetésétől és a dramaturgiai baklövések sorától. Szédítő lyukak tátonganak az elbeszélés szövetében, megmagyarázhatatlan mozzanatok teszik zavarossá az emberi viszonyokat.

Tovább

(Asghar Farhadi: A hős)

A főszereplő Rahim körüli hírverés természetesen nem a hősiességről szól, hanem az örök és olthatatlan vágyakozásról hősök után, akikkel az álomgyárak és a tévécsatornák elárasztják vásznainkat és képernyőinket. Asghar Farhadi iráni forgatókönyvíró-rendező filmjében ironikus fényben láttatja az internet által formált nyilvánosság hősteremtésre irányuló kényszerét, amely pillanat alatt hősként emel fel és gazemberként ítél el gyanútlan embereket.

Tovább

(Maria Schrader: Én vagyok a te embered)

Nem látszik ma már elérhetetlennek a személyre szabott élettárs megteremtése sem, aminek vonzatait az Emma Braslavsky azonos című novellája nyomán készült Én vagyok a te embered című új német film kutatja. Maria Schrader, a film rendezője szinte teljesen mellőzi a tudományos-fantasztikus mozi hókuszpókuszait, a lényegre, az ember és android közti kapcsolatra fókuszál. Az androiddal szembenézve ugyanis magunkon gondolkodunk: mi teszi az embert? És mi az emberi kapcsolatokat?

Tovább

(Lőrincz Nándor–Nagy Bálint: Legjobb tudomásom szerint)

A film a házaspár lélektani drámájaként indul, a férfi szorong a gyerekvállalástól, a nő attól, hogy nem tud saját gyereket szülni, eltelik tíz-tizenöt perc a barátaik körében zajló lapos társalgással és az abból kialakuló veszekedéssel, míg bekövetkezik az erőszak fordulata. A két súlyos emberi dráma viszont szétfeszíti a nagyjátékfilm kereteit. A több mint kétóra hosszúságú film túlzsúfolt és túlbeszélt, a kisebb-nagyobb érzelmi fordulatok száma már-már akciófilmet idéz. A szerzőpáros főhősükhöz méltó precizitással, a legapróbb részletekig követi végig az események lélektani következményeit, s közben szem elől veszti a dramaturgiai hatást és az összképet.

Tovább

(Pablo Larraín: Spencer; Benedict Andrews: Jean Seberg minden rezdülése)

Kristen Stewart az Alkonyat-trilógia főszereplőjeként tizennyolc évesen vált világsztárrá, kamaszok rajongott példaképévé, de utána – tudatosan lazítva az álomgyár kötelékét – független amerikai és európai alkotásokban vállalt szerepeket. Harmincéves kora körül jutott el a Seberg és a Spencer főszerepéig. Itt már nincs digitális látványkulissza, romantikus történet, a többi főszereplő támasza, egyes-egyedül az abszolút főszereplő vállán nyugszik a művészi siker terhe. Sebergként élénk sárga ruhákban tündöklő, játékos és konok, magabiztosnak látszó, de mély fájdalmakat rejtő sztár, akinek a megfigyelés hatására megtörik a lendülete, mozdulataiba szorongás, mosolyába kétely költözik. Dianaként már a film elején szétesett, zavart beszéde, rebbenékeny hangja, félénk testtartása, védekező gesztusai megülik a történet néhány napját. Stewart kétszer, két változatban megy a poklok mélyére. A harcos feminista a nők ikonikus filmszerepében, hatás alatt álló asszonyként mutatja meg, hogy komoly színésznővé érett.

Tovább

(17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, november 1014.)

A politikai-háborús konfliktusok és a vallási fanatizmus terhével, a szexuális abúzus és az érzelmi elhanyagolás szenvedéseivel együtt élő gyerekek ugyanakkor nem ragadnak meg az áldozat pozíciójában a fesztivál filmjeiben. Az éveken át tartó forgatások eredményeként a mindennapos sokkhatások, a poszttraumás stressz, a fájdalom és a gyász intenzív, megrendítő erejű felmutatása mellett a gyerekek és kamaszok küzdelméről is nagyfokú érzékenységgel beszélnek a Verzió alkotásai.

Tovább

(Julia Ducournau: Titán)

Bár Vincent Lindon megrendítő alakítást nyújt a saját macsó önképe és érzelmi gyengédsége közti belső feszültségének kiszolgáltatott apa szerepében, és Agathe Rousselle elképesztő energiákkal játssza a brutális női bosszúállóból elnyomott kamasz fiúvá átvedlő végletes karakterét, a horrorba oltott szertelen testi látomások szétfolyatják az apa-lánya (fia) kapcsolat egyszerre összekötő és pusztító energiáját, amelyek hatalmasabbak, mint egy frontális karambolban. 

Tovább

(Giorgio Diritti: El akartam rejtőzni)

Diritti szuggesztíven, jó tempóban vezeti végig az álmok, emlékek és fantáziák között indázó elbeszélését, helyenként viszont túlfogalmaz, erősen érzelmesbe csúszik át a a groteszk és a belső rettenet, a megértő komikum és a természeti líra tartományait bejáró sokszínű film. A főszereplő viszi el a vállán az alkotást. Elio Germano kivételes odaadással formálta meg ezt a zavart lelkű, félszeg, bogaras, művészként viszont felettébb öntudatos, megszállott és álmodozó figurát.

Tovább

(Fabricius Gábor: Eltörölni Frankot)

Feltűnő ugyanis, hogy a mai Magyarország társadalmi létének érzékeny és kritikus játékfilmes és dokumentumfilmes leírását csak a független, gyakran minimális költségvetésű alkotásoktól kapjuk meg, miközben az elmúlt évtizedben jócskán elszaporodtak az államszocializmus sötét napjairól szóló történetek. Jelentős részben a kommunista múlt csak kulissza a fordulatos bűnügyi történethez, de néha az elnyomás emberi tapasztalatának megrajzolása a tulajdonképpeni alkotói tét – ez utóbbiak közé tartozik a most bemutatott Eltörölni Frankot című film is. S miközben az óvatos megalkuvás vagy a kérlelhetetlen szembenállás kérdéseit érinti, a Frank nyilvánvalóan rólunk is szól.

Tovább

(Enyedi Ildikó: A feleségem története. Störr kapitány bolyongásai hét leckében)

Az adaptáció az európai művészfilm klasszikus nyelvezetén fogalmaz, a minden részletében kidolgozott látvány, az aprólékosan felrakott világítás, a képi kompozíciók (Rév Marcell lenyűgöző operatőri munkája) a lélektani alapú színészi játékot, a karakterek minél pontosabb megértését szolgálják. A kosztümös filmekhez mért szcenika ugyanakkor óvakodik a túlságosan eredeti megoldásoktól.

Tovább

(Herendi Gábor: Toxikoma)

A Toxikomában végtére is fajsúlyos emberi drámák kerülnek elő, legfőként szabadság és felelősség ütközik össze a főhősök életében. „Győző” heroinaddikciója csak az apropó, a kábítószeres látomások egy drogfilm kötelező látványosságai, de a szétfolyó tér, az átváltozások külsődleges élmények, mérsékelten érdekes bravúrok. Az egyetlen szép, tempójában, zenéjében eltalált szürreális mozgóképes momentum, amikor motorozás közben lassan megfordul és szétcsúszik a Rákóczi híd Győző körül, és ez a magát legyőzhetetlennek hívő sikerember szó szerint elveszti a lába alól a talajt. Ez a nárcisztikus macsó ugyanis azt hiszi, mindent megtehet, és mindenkin felül akar kerekedni.

Tovább

(Valdimar Jóhannsson: Bárány)

Mi végre ez a példázat? A házaspár gyászáról szól, amit halott gyermekük képzeletbeli feltámasztásával oszlatnak el? A természet és civilizáció közti szakadék feloldhatatlanságáról, arról, hogy az ember és állat közti határhúzás ősi tilalmát megszegő, a rámért sorssal dacoló házaspárnak bűnhődnie kell az általuk elkövetett hübrisz miatt? Az ősibb animisztikus rétegekre azonban rárakódik a bárány keresztény szimbolikája: a bárányember vigaszt nyújt a szenvedőknek, és szemébe nézve még a gyilkos indulatok is lecsillapodnak. Így talán arról szól a történet, hogy a megtestesült ártatlanságot és jóságot kisajátítani csak bűn árán lehet? Akármi is volt a fő szerzői gondolat, számomra egyetlen mozzanat maradt a befejezés után igazán meggyőző: a lelkük mélyéig meggyötört szenvedők kételyek nélkül képesek hinni a csodában.

Tovább

(Fliegauf Bence: Rengeteg – Mindenhol látlak)

A régi Rengeteg eredeti volt, de hangulatában hullámzó, kidolgozottságában egyenetlen. Fiatalos szertelenség és bátorság jellemezte öntörvényű huszonéves szerzőjét. A folytatás, a Mindenhol látlak a már kidolgozott formára támaszkodó középkorú író-rendező érett műve, aki érzékelhetően többet tud az életről és főként a halálról, mint fiatalkori önmaga, képzelete kevésbé merészkedik ismeretlen tájakra, ám otthonosan ismeri az emberi lélek sötét fájdalmait. Fliegauf egyetlen új dramaturgiai húzással bővíti a korábbi film formavilágát: minden epizódot keretbe foglal. Az egyik szereplővel túllép a megoldatlanul végződött helyzeten, hogy egyetlen gesztus erejéig érzékeltesse a párbeszéd hatását.

Tovább
Élet és Irodalom 2022