Schein Gábor

Az ÉS könyve novemberben – Nádas Péter: Arbor mundi. Válogatott esszék, II. kötet, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, 484 oldal, 4499 Ft

Nádas egy fontos megszorítást tesz, amely egyaránt érvényes lehet a regényre és az esszére: „A magam tudása nem abban rejlik, hogy érteném a dolgok, a jelenségek és események jelentőségét akár csak a saját életemben is, hanem éppen mások sorsából és végzetéből kell megértenem, amit önmagamat illetően sem tudok.” Ha az esszé ebben az értelemben a szabad és nyilvános gondolkodás műve, az esszégyűjtemény, amit most a kezünkben tartunk, egy gondolkodás regénye. Nádas két kötetes esszéválogatásának második kötete, az Arbor mundi irodalomról, fényképészetről, festészetről és színházról szóló esszéket gyűjt össze, alapos figyelemmel a művészetek pszichológiai, történelmi, szociológiai, politikai összefüggéseire. Nádas tehát ebben a kötetében a magyar esszéirodalom hagyományos tárgykörében mozog. A legkorábbi írás 1977-ből származik, a legkésőbbi 2018-ban keletkezett. Az összeállítás nem az időrendet követi. Az egymásmellettiségek, a közelségek és a távolságok inkább olyan kapcsolatokat, ellentmondásokat és íveket tárnak fel, amelyek Nádas gondolkodásának hosszú távú törvényszerűségeiről, a bejárt utak mineműségéről vallanak.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Márton Lászlónak tehát magát a szerzőt kellett újra kitalálnia, de nem a német, hanem a mai magyar kulturális kontextusban. A fordító a mának dolgozik, címzettje a saját kulturális környezete. A sok száz éves művek fordítása csakis modernné olvasásukat jelenheti. A fordítónak olyan olvasókra kell számítania, akik a korai olvasóktól gyökeresen eltérő kulturális érzékenységgel, tudással (nemtudással) rendelkeznek, és kívül vannak azon a nemzeti kultúrán, amelyben a textológiai támpontokkal szolgáló munkák keletkeztek. Ide tartoznak a szorosabban vett formakérdések, hiszen ezek szorosan összefüggenek az olvashatósággal. Márton László nem csak lírai költemények esetében szavaz a formahűségre, ahol ez úgyszólván magától értetődő, hanem epikus alkotások fordításakor is, amilyen Gottfried von Strassburg Tristanja vagy a Nibelung-ének. Jól látható, hogy ma a fordítók között nincs egyetértés abban, mindenféle érvet figyelembe véve melyik a helyes(ebb) megoldás. Nádasdy Ádám például tercinák helyett blankversekben fordította az Isteni színjátékot, Milton Visszanyert paradicsomát pedig Péti Miklós prózában ültette át magyarra. Nincs hely itt a formahűség kérdésének bővebb kifejtésére, mégis hadd jelezzem, hogy a formagondolat egysége miatt én Márton formahűségét tartom helyes döntésnek, és kifejezetten nem helyeslem, ha a fordító egy formát egy másik, kulturálisan távolira cserél le.

Tovább

Tovább

Tovább

Lengyel Balázs kritikusi beszédmódja mára kiveszett a magyar irodalomból. Mi jellemezte ezt a beszédmódot? Mindenekelőtt egyfajta rácsodálkozás, az emberi egzisztencia mélyéig ható megragadottság, amit benne elsősorban a költészet váratlan nagysága ébresztett. „Mit tudnak ők, mit költő barátaink jobbjai, akik olyanok, mint mi, étel-ital, esetleg az ágy örömeivel telten, vágyaktól és fájdalmaktól vagy kicsinyességektől mozgatva, mégis elérnek egy másik emberi minőség határmezsgyéjére, olykor messze túl is jutnak rajta. Mi teszi azt, hogy bennük a szó fennmaradó vers lesz, nem csak egyszerű szócsengés”? Ehhez a megrendültséghez nagyszerű ízlés társult, érzék a hangnemekhez, a stílusokhoz, amit kritikával működtetett olyankor is, amikor a szépség, a nagyság megragadottjaként beszélt. „A metafora a parasztruhás szélről hajszállal stilizáltabb a kelleténél”, jegyzi meg Gelléri Andor Endre Hűvösvölgyi nászutasok című novellájának kezdőmondatáról, miközben magát a novellát briliáns remekműként méltatja. Lengyel Balázst elsősorban a költői, írói alkat érdekelte. Alkaton nem pszichológiai adottságokat értett, hanem azt a komplexitást, ahogyan egy költő, egy író a tárgyakat, az élményeket szemléli és alakítja a nyelvben.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről - Szilágyi Zsófia: Az éretlen Kosztolányi. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 296 oldal, 2990 Ft

Nem meglepő, hogy Szilágyi Zsófia szellemesen, könnyed nyelvi eleganciával ír, ami rendkívüli erény a mai irodalomtörténeti mezőnyben. A kötet szerepe nem vitás a pályáján: visszatér a korábbi Móricz-könyv részleteihez, összefoglalja a Kosztolányi kritikai kiadás közben szerzett tanulságokat, és egyfajta katalógusát adja a későbbi évek lehetséges kutatásainak. Ezekben szerencsésen van jelen Szilágyi Zsófia irodalomszociológiai érdeklődése. A lezárás és az újrakezdés fázisának egy olyan tanulmánykötet felel meg, amelyben ott van ugyan a monográfiákra jellemző feldolgozásmód lehetősége, de a könyv ennél nyitottabb kontextusokkal dolgozik, és ezért lazább, füzérszerű szerkezetet épít fel.

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább
Élet és Irodalom 2020