Králl Csaba

(Nagy József–Miquel Barceló: Paso doble – #e-néző, Trafó, január 29.)

Van valami egészen heroikus, a fizikalitást a maga nyers valóságában is felmutatni igyekvő erődemonstráció abban az önként vállalt küzdelemben, amit Nagy és Barceló celebrál. A lét anyagszerűségével való szembenézés és a szembenézés kiváltotta roppant energiák. Hogy egyszer birokra kell kelni ezzel a földdel, máskor meg simul, barátkozik, majd végleg befogad.

Tovább

A színpad felől nézve hátrány, hogy nincs jelen idejűség, és nincs nézőkkel való interakció, amit sem a helyszínválasztás, sem a kameramozgás, sem a vágástechnika, sem semmilyen más speciális műfaji vagy rendezői bravúr nem pótol. A jó táncfilm mégsem a hiányról, hanem az új mediális közeg által hozzáadott értékről szól, ami viszont a színpad számára utolérhetetlen.

Tovább

(Akkor és most – online sorozat a Magyar Állami Népi Együttes közösségi oldalán)

Hogy beszédtéma volt Európában anno a „magyar iskola” (Tímár, Kricskovics, Novák, Szigeti, Györgyfalvay)? Beszédtéma volt, de hát az is a hetvenes évek, kérem. Ami ma van, puszta vegetáció, az amatőr néptáncmozgalom fénykorában bevezetett újítások újracsomagolásával, vagy, ami még ennél is rosszabb, az ötvenes évekkel a NER köntösében, ha például az id. Zsuráfszky vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttes repertoárjára nézek.

Tovább

(Feledi Project: Metamorfózis és Fehér Ferenc: Tofu P. Potter – Nemzeti Táncszínház)

Feledi tíz éve készít koreográfiákat, a Nemzeti Táncszínház legtöbbet foglalkoztatott fiatal koreográfusa, akit sokan a jövő nagy ígéretének tartanak. Vele ellentétben a nemzetközi porondon jelentős karriert befutó Fehér Ferencet nem hordozza tenyerén a magyar táncszakma, talán már el is felejtették, hogy kicsoda. Ki ő és mit tud. Merthogy valamit nagyon tud, az tagadhatatlan, nem (csak) másról, nem (csak) a világról, hanem elsősorban önmagáról. Az önátadás, az önmegmutatás képességéről, arról az ösztönös és vadzseni énről, aki sorozatosan felülkerekedik a civil életben oly szemérmesen visszahúzódó Fehéren, amikor színpadra lép.

Tovább

Nyilván vannak jó praxisok, befogadó közegek, egészséges oktató-növendék viszonyok, nem vitatom. Kár lenne a fentiekből általánosítani. De hogy a rendszer hibát jelez és a balettoktatásban paradigmaváltásra van szükség, nem lehet kérdés egy percig sem. 

Tovább

(Artus Társulat: Láblóbálók – Artus Stúdió, szeptember 5.) 

Intim, finom hangolású darab a Láblóbálók, akár a legtöbb Artus-mű, amelyet a társulat saját játszóhelyén mutattak be. Nem a harsányságé, a fennkölt szavaké, hanem a képpé, jellé, mozgássá sűrített-formált belső érzeteké. Amely körülírható cselekmény híján: a történései által történik.

Tovább

(A Magyar Táncművészeti Egyetem és a #metoo)

Teljesen életszerű, ez a zaklatás pszichológiájából adódik, ha valaki csak felnőtt fejjel döbben rá arra, hogy gyerekkorában abúzus áldozata volt. Ahogy abban sincs semmi rendellenes, hogy évek vagy évtizedek kellenek a traumatizált személynek ahhoz, hogy titkát mások előtt felfedje, esetleg a nagy nyilvánosság elé álljon vele. Az már más kérdés, hogyan lehet húsz-huszonöt éves, büntetőjogilag többségében már elévült, más társadalmi normák között megvalósuló zaklatási ügyekben az igazságot feltárni. Fel lehet-e tárni egyáltalán, ami történt?

Tovább

(Börcsök Boglárka: The art of movement – dokumentumfilm)

Felfogni is nehéz, merre fejlődött volna a modern tánc, és egyáltalán a magyarországi táncművészet, ha a mozdulatművészet nem kerül tiltólistára háború után. És nem is akármilyen megfogalmazások közepette került indexre, hanem mint a „tanácstalan értelmiségi zavarát tükröző” művészeti ág, ami „nem jelenthet értéket”, és amit „egészében el kellett vetni”.

Tovább

(All We Can Do & Parallel Művészeti Alapítvány: Overground, Dancing Cities – Budapest)

A francia szervezésű All We Can Do nemzetközi táncfilmprojekt 2012-ben indult, és Párizs, Brüsszel, London után érkezett Budapestre a Pintér Gábor vezette Parallel Művészeti Alapítvány meghívására. Mint mindenhol, itt is a város adja az utólag sorba fűzött egysnittes spontán szólók élő hátterét, de ezek nem képeslap-romantikát idéző helyszínek, hanem személyes kötődésű terek, amelyek kirakatlátványosságok helyett Budapest alternatív, de húsba vágóan valóságos (ezért nem is mindig vonzó) arcát villantják fel, kezdve a Podmaniczky úti gyalogos aluljárótól a Nagytétényi és Soroksári úti gyártelepeken át a Városmajorig vagy az Orczy térig. Tíz helyszín, tíz szereplő: több generációból, hibátlanul válogatva, csupa olyan előadó-koreográfus, akikről sejthető, nem jelenthet gondot nekik a saját tudásukat, érzékenységüket a kiválasztott helyszín kisugárzásával egyesíteni.

Tovább

(Dimitris Papaioannou: Inside)

Nem kell megijedni, nem vagyok őrült. Azok a nézők sem voltak őrültek, akik élőben látták, igaz, Papaioannou némi könnyítést is tett azzal, hogy a közönség bármikor szabadon érkezhetett-távozhatott az előadás nem szokványos időtartama alatt. Ezt online megtekintésnél a beletekerés helyettesítheti. Érdemes beletekerni? Nyilván nem. Vagyis igen, annak igen, aki nem monotóniatűrő, mert már fél órából is sok minden leszűrhető, főleg a darab civil cselekvések sorozatából kimintázódó koreografikus szerkezetére vonatkozóan. De jobb nem beletekerni, ha valaki arra kíváncsi, hogyan működik a színház: drogként. Ami nem kártékony, de feltölt.

Tovább

(Újvári Milán: Show – Nemzeti Táncszínház)  

Tudtuk, hogy a finanszírozási rendszer rossz. Azt is tudtuk, hogy ez a rendszer csak a táncszakma egy vékony rétegének nyújt megközelítőleg tisztes jövedelmet, és a többiekkel nem törődik. De azt nem tudtuk, még csak nem is sejtettük, hogy eljön az idő, és az most van, amikor ezek a szakmailag semmiképpen sem megindokolható egyenlőtlenségek ennyire feketén-fehéren kiütköznek.

Tovább

(Pataky Klári Társulat: Kis esti vakság – Nemzeti Táncszínház)

Pataky Klári a cselekményes balettektől és a radikalizmustól egyaránt messze távol, következetesen és hangyaszorgalommal építi a saját világát. Hagyományosan táncban, mozdulatokban gondolkodik, nem hagyományosan azonban szakít a mozgás áramlásának és folytonosságának ábrázolásával. Sűrűn egymásra rakódó, megtört, szaggatott mozdulatsorokból szövevényesen kialakított előadásai végig az absztrakció és az érzéki kifejezés határán billegnek.

Tovább

(IZP-estek:  Lukács Levente–Rácz Réka: I don’t have OCD és  Dömötör Judit: CHNGNG / MU Színház)

Lukács és Rácz ugyanis nemcsak saját előéletükről, szakmai hezitálásaikról és bukfenceikről, vágyaik és a realitás összehangolásáról ad számot maximálisan személyesre hangolt duettjében, de fellebbenti a fátylat a professzionális táncoktatás árnyoldalairól is: nem másokra mutogatnak, magukban vájkálnak-mélyfúrnak, a saját érzéseiket, élményeiket boncolgatják, még ha ez olykor esetleg kellemetlen is. De ettől, ezért hitelesek.

Tovább

(Meg Stuart & Jompet Kuswidananto / Damaged Goods: Celestial Sorrow – Tanzquartier Wien)

Meg Stuart Celestial Sorrow-ja az érzékekre hat, olyan, mint egy bomba, ami hol itt, hol ott csapódik be; egyszer jeges vízben fürdünk, máskor heves tűzben égünk, szánkázunk riasztó mélypontok és üdítő magaslatok között, mint a való életben. Már magában a színpadképben is van némi disszonancia, mert a társalkotóként feltüntetett indonéz képzőművész, Jompet Kuswidananto installációja – sok száz, a térbe lógatott, különböző nagyságú és különböző fényerejű villanykörte – több mint szép, egyszerűen varázslatos, noha ezek a fogalmak mára teljesen kikoptak a kortárs művészet szótárából.

Tovább

(Pécsi Balett: Rómeó és Júlia – Nemzeti Táncszínház / Carmina Burana – Müpa)

Vinczének sikerül Markó dagályosságát, az ExperiDance ízlésficamát és a hetvenes-nyolcvanas évek űrhajós tévésorozatainak vizualitását egy előadásba sűrítenie. Szereplői bábok, akiket, mint egy óriási terepasztalon, kénye-kedve szerint tologat ide-oda. Ha szeretnek, ha gyűlölnek, hiteltelenek, mert ez nem szeretet vagy gyűlölet, hanem klisé. Érzelmi klisé: arc, karakter és személyiségjegy nélkül, amelyben nincs árnyalat, nincs motiváció, nincs semmi élet, csak műviség. És megint a táncosok járnak pórul, akik nem tehetnek semmiről.

Tovább

(Collective Dope: [D]OPEN your move – Trafó, október 4.)

A tánc sohasem tud akkora flow-élményt nyújtani, mint amikor jó kezekben van az improvizáció, és itt szinte kivétel nélkül jó kezekben volt, nem is tudom, hogy élhettünk eddig a [D]OPEN your move nélkül, az az igazság. Volt selejtező, középdöntő, döntő és győztes páros is (a cseh Kristián Mensa és Esterházy Fanni személyében), de persze nem ez a lényeg. A lényeg sokkal magasztosabb: megélni táncban a pillanatot a szó legteljesebb értelmében, benne lenni lábujjtól fülcimpáig a mozgás legsűrűjében, áttörni a határokat, kilépni a komfortzónából, reakciókat kiváltani, interakciókat kezdeményezni, elfogadni és méltányolni a másikat, a mást, együttműködni, összecsiszolódni, közös hullámhosszra kerülni a partnerrel, és őrizni a kialakult kémiát. Ez a valami.

Tovább

(Somló Dávid: Drift – Placcc Fesztivál, szeptember 22.)

A 2008 óta működő Placcc Fesztivál – már a neve is beszédes – a színház fekete doboza helyett a helyszínspecifikus előadásokat és művészeti projekteket részesíti előnyben. Úgy is lehetne fogalmazni, nem becsalogatja a nézőt a hagyományos kulturális intézményekbe, hanem odaviszi a színházat (a kortárs művészeti eseményeket) az emberek orra elé – közterekre, rendhagyó helyszínekre –, ahol amúgy is sokan megfordulnak. Így talált magának a szakmai érdeklődőkön túl véletlenszerű közönséget Somló Dávid Drift című hangkoreográfiája is a hétvégenként sem elnéptelenedő Széll Kálmán téren. A szabadtéri projektek, utcai performanszok, kulturális célú villámcsődületek, történjenek bármennyire random is, az esetek döntő többségében kifejezetten tüntetnek önnön jelenlétükkel, hiszen a céljuk is ez: a figyelemfelkeltés. A Drift nem ilyen. A Drift rejtőzködik.

Tovább

(Lisbeth Gruwez / Voetvolk: The Sea Within – ImPulsTanz, Bécs)

 A Royal Ballet stúdiójából induló, később a kortárs táncoktatás egyik nemzetközi fellegvárában, a brüsszeli P.A.R.T.S.-ban pallérozódó Gruwez a tavaly bemutatott és idén nyáron Bécsben vendégeskedő The Sea Withinnel, úgy látszik, kétszeresen is átlépte a saját árnyékát. Ez az első koreográfiája, amelyben nem táncol, másrészt először adta át a pontosan rögzített koreográfiai struktúra helyét a véletlennel is kalkuláló szervezett káosznak, melyet tíz különböző karakterű táncosnő organikus csapatjátéka mintáz.

Tovább

(Tanztheater Wuppertal: Masurca Fogo – Bécs, ImPulsTanz)

A Wuppertali Táncszínház jobbára hagyományt ápol, csak megfontoltan újít. Kívülről úgy látszik, a teljes bauschi életművet bekebelezendőnek és újrahasznosíthatónak tartja. A Masurca Fogo azonban – Almodóvar-filmidézet ide vagy oda – több szempontból is nehéz eset. A Bausch-oeuvre-ön belül rutindarabnak számít, és a rekonstrukciója sem sikerült a legjobban. Hangulatában napfényesebb, könnyedebb és életvidámabb, mint a repertoár (általam látott) több darabja, ez a könnyedség és életvidámság azonban sokszor felszínességbe és a jelenetek túlzott egyolvasatúságába csap át, melyből rendre hiányzik az izmosabb Bausch-művekre jellemző költői mélység és érzéki szenvedély.

Tovább

(Szerpentin Táncfilm Fesztivál)

Kurátora válogatja persze, ki mennyire merész és ki hogyan értelmezi a táncfilm fogalmát, mindenesetre Pintér Gábor, a volt EDIT, jelenleg Szerpentin Táncfilm Fesztivál szervezője számára a határvonalak rugalmasak és bátran kitolhatók. Ezt a megengedő hozzáállást az idei több napos mustrán legkarakteresebben Asimis Alexiou eredetileg kiállító térbe tervezett Re_Build című videóinstallációja képviselte, melynek rövidfilmverziójában emberek nem, ellenben megsemmisítésre ítélt, éppen felrobbanó és kártyavárként összeomló több tízemeletes lakóépületek, valamint robusztus ipari létesítmények annál inkább szerepelnek.

Tovább
Élet és Irodalom 2021