(A Lámpa! című kiállítás a Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtárban december 31-ig látható.)

A kiállítás törzsanyagát kitevő német gyűjtemény sok meglepetést és néhány csalódást hordoz. A „feladatként” kiadott lámpavariációk sora izgalmas és szellemes megoldásokat egyaránt bemutat, elsősorban a designerek tettek ki magukért. Aldo Mondino 1995-ös variációja filctollakkal ékesíti a gömb búrát, szecessziós fejfedővé alakítva azt. Michael Bette a gömb egy-egy darabját illeszti talpazatra – bár elfelejti jelezni a „hiányzó elemeket” magán a búrán. Takako Saitó fülbe súg a lámpán, egy szögekkel kirakott fafület épít rá a lámpatestre. Daniel Spoerri nagy név ugyan, de e munkája az életműben aligha fog súllyal megjelenni. Két lámpabúrát mint melltartót helyez egy aktra. Richard Hamilton elegáns aktfotója egy kortárs szobabelsőben angyali üdvözletként élheti meg a lámpát. Ben Vautier szintén sztárművész, ám hanyag eleganciával mindössze összefirkálja a búrát, ráírva: Nincs művészet fény nélkül.

Kósa János klasszikus mester. Posztmodern klasszikus, és az idézetek mestere. Kósa a festészeti múltba réved, új képekké formál nagy realista piktorokat. Zichy és Matejko, Munkácsy és Velázquez mind-mind főhajtásra alkalmas idézetanyag számára. De realista festészete nyomán Szt. Auby Tamás egykori vödrös akciója, performansza is posztromantikus motívummá szelídül. Kósát a festészet érdekli, a Grand Art legjava.

 De néha a klasszikus is szabadságra megy. Vázlatkönyvet, ceruzát ragad, s ötletei mellé odafirkál – persze virtuózan – egy-két látványt. Alakokat a térről, közlekedőket és szerelmeseket vagy épp egy geometriai konstrukciót. Kell az. Jól jön még egy majdani festmény elő- vagy hátterébe.

 Picasso könnyedsége, Lautrec frivol iróniája, Vértess Marcell karikaturisztikus élet-rajzai jutnak eszünkbe Kósa firkaszerű rajzairól. Portrékat vet oda, kis emlékötleteket.

A szabadság szabadságot ad, a feladatnélküliség felszabadít. Kósa örökösen rajzol, no nem azért, hogy ki ne essen a rutinból, hanem mert tudja, a vázlat, a firka, az ötlet szüli, építi, alakítja a képet. A mindenkori kortalan képet is.

(T. Horváth Éva kiállítása a Fugában december 10-ig látható.)

T. Horváth gyűrt, töredezett, hulladék anyagokkal dolgozik leginkább. Kartonlapok, pizzás dobozok, repedezett faanyagok adják munkáinak fő elemeit. Már a kiválasztás módja is determinálja a majdani képet.  Arte povera, art brut, ezek a művészeti irányok nem állnak távol T. Horváthtól, ugyanakkor nincs egyetlen olyan munkája sem, mely a brutalitást, a szennyet, a pusztulást ábrázolná.

Inkább felfokozza, nemesíti a repedezett, töredezett anyagokat. Nyomdafestékkel, fekete akrillal, tussal szövi át a gipszes, ragasztott rongyokat, arany foltokkal „nemesíti” a látványt. Pszeudo -ikonok, népi szentképek világa idéződik meg, még akkor is, ha kollázsaiban újságok, képeslapok elemeit helyezi el.

Sokat nevethetnénk, de nem vicces ám, ahogy Vankó István a halálról firkál. Az art brut brutalitása és az arte povera elszegényedő anyaghasználata egyként jelen van rajzain. Tus és toll, ceruza és festék, maszat és vésés, valamint szavak, kiemelt szókapcsolatok hullámzanak a lapokon. Vankó vaskos és vékony vonalemberkéi, -lényei (bogarak?) másznak-csúsznak e grafikai táblákon, gyakran festményei vásznain is. „Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának, s múlattatni fog.” Hát épp fordítva vagyunk Vankó munkáival. Miként Basquiat halálpofái, csontvázai, rémemberei, úgy Vankó alakjai sem épp a jókedv gyümölcsei. Egy szkeptikus és erős reflektálási képességről tanúskodó világkép sűrű lenyomatai Vankó István grafikái. Erős jegyzetelési kényszer szüli e munkákat, az a fajta tudatos, mégis motorikusnak tűnő tevékenység, mely minden gondolattöredéket, ötletet lejegyzetel, s szélesre tárja a kaput az asszociációs mező előtt. Vankó sűrített formában elbeszélő, jellé nemesít mondattöredékeket, ugyanakkor falvésetek primitív megoldásait képi elemmé emeli.

Hol vagyunk? Mik vagyunk? Ilyenek lennénk? E jegyzetlapok e kérdésekkel birkóztatják nézőiket.

(Molnár Zsolt kiállítása a Paksi Képtárban 2018. január 14-ig látható.)

(Tükröm, tükröm. Ujj Zsuzsi fotói a FERI-ben október 14–ig láthatóak.)

Gelencsér Rothman Éva: Nemes Lampérth József. Gondolat Kiadó, Budapest, 2017, 176 oldal, 72 színes táblaképpel, 8000 Ft

Gelencsér Rothman Éva gondos feldolgozó munkája mindenképpen fontos állomása a Nemes Lampérth-életmű jobb megismerésének. Szerencsés, hogy alig fél évvel a Kieselbach Galériában bemutatott, eddigi legteljesebb gyűjtemény után született, melynek a könyv szerzője volt a kurátora.

Sokrétű. Leginkább ez a jelző jellemzi Mallár Gabriella grafikai munkásságát. A fiatal grafikus (festő) nem egyenes, sokkal inkább kanyargós és kalandos utakon járja alkotói pályáját. Kalandjai, tekergései a szakma sokszínű világa felé vonzzák. Nem kiírt stílusban, hanem az örömök és bánatok kifejezhető eszközrendszerében mesél magáról, érzelmeiről, vágyairól, hitéről.

Mallár hol gyermekrajz egyszerűségű és fantáziavilágokba illő képeket mutat, vékony vonalhálók keresztezik egymást és válnak egyszerű arcokká, koronákká, kezekké. Máskor tömör fekete linómetszeteken barbár csatákat ábrázol, fájdalmakkal megtöltött foltokkal.

Aztán kígyózó tónusos festői kréta- és tusrajzok következnek, magasba, szakrális magaslatokba röpítve a nézőt.

Játékos, pokolra vivően drámai, ám felmentő derűvel alkotó.

Mallár egyszerre képes Kokoschka vonal expressziójával és Bali-szigeti árnyjátékfigurák drámai tömörségével történeteit képbe fogalmazni. Ilyenek organikus kuszaságú krétarajzai, ilyenek a legjobb magyar sokszorosító grafikákat idéző tájmetszetei vagy illusztrációi. Vonalai, foltjai egyszerre derűsek és bánatosak, mennyből pokolba s onnan felemelve újra az egekbe repítenek.

A kroki mozdulatvázlat, hagyományosan akttanulmányok előtt-mellett alkalmazzák a művészek a pózok kialakításához.

Az életkroki a mindennapok mozdulásait rögzíti, helyszíne lehet lakótér, utca, munkahely. Ilyen életkrokikat Leonardótól Brueghelen át Hokusaiig és Lautrecig számosan rajzoltak s rajzolnak mind a mai napig. Skicc, rögzítés, az élet egy darabkájának rezdülése papírra vetve.

Bükösdi Kálmán a barcelonai Ramblán figyeli és rögzíti az életet. Gördeszkázók és cipekedő turisták, vonzó pózokban kényeskedő, görkoris tinilányok és segway-esek hullámzó tömege e lapokon. Élet, élet, élet. A 2000-es évek derűs oldala, a felszabadultan zúduló új létformák alanyainak röpke gyűjteménye. A Rambla Barcelonában. Felfokozott, déli életörömmix. „A kezdeti révültség, tanácstalan kábultság után a rajz kézenfekvő eszközéhez nyúltam, hogy megragadjam ezt a vitalitást, és némely szeletét rögzítsem ennek a világnak” –  írja Bükösdi rajzai értelmezéséül. Elragadja a sokszínű látvány, a mozgás és mozgalmasság, a típusok, a karakterek. S – mint felkészült rajzoló – a vonal mozgását, a nyomhagyás formáját többre becsüli a tanulmányszerű ábrázolásnál. A torzuló alak formája remekül adja vissza a valóság hirtelen torzulást eredményező váltásait.

A Rambla Barcelonán. Augusztus 17-e óta más megvilágításba került az ottani tömeg, az önfeledt béke. Vajon azok közül, akiket Bükösdi rajzolt, hányan voltak akkor és ott, a merénylet színhelyén?

Jobb mégis, hogy az ÉS hasábjain életkrokik jelenítik meg ezt az ikonikus helyet. Barcelona, Rambla.

(Miklos Gaál és iski Kocsis Tibor ki­ál­lítása a Budapest Galériában szeptember 10-ig látható.)

(Az Enigma című kiállítás a Fúga Építészeti Központ kiállítótermeiben szeptember 3-ig látható.)

Akár a fák kérgének felhólyagzódó lemezkéi, egymásba bonyolódó ágvégződések, akár a levél és az ág. Akár.

De emberek szeretik egymást Gerle Margit rajzain, fából faragott királyfiak és királylányok. Ők kapaszkodnak egymásba, kérges bőrük, szálkás testük fonódik egyik a másikába.

Magritte szürreáliája, Bellmer vonalerotikája és a népi fafaragások finoman egyszerű szexuális utalásai bukkannak elő Gerle Margit növényszerű, mégis emberi élethelyzeteket mutató grafikáin. A vonal- és foltritmus még van Gogh tus-, ecsetrajzait is megidézi, de jól tudják, akik ismerik Gerle Margit munkásságát, őt a faktúrák, a faerezetek, a fából készült szerkezetek elbűvölik. E rajzokon antropomorfizálódnak a fatárgyak, a felületek, lesz belőlük szerelmi tánc, egymásra találás. Kemény kontúrok fogják össze az egymásba olvadó formákat, néhol kis színezés, máshol a felületjátékok pont-vonal ritmusa töri meg a folyamatot, a gomolygást, az áramlást.

 Gerle Margit rejtvényt ad fel, mint egy ördöglakat elemeit kell lefejtenünk, hogy szétválasztva az alaktöredékeket teljes formát-figurát találjunk. Akár.

A képben, a kép alatt, a kép belsejében újabb képek rejtőznek. Tájelemek, kút és lépcső, boltívek, szigetek és tengerek monokróm sziluettjei bújnak meg kékes, rózsaszínes vagy épp okker felületek hátterében. Krajcsovics Éva a téma folyamatos egyszerűsítése és átfestése során rétegekkel teli képeket hoz létre. Tematikája a városképtől Wagner Tristanjáig terjed. Földnyelvek, vérző foltok, egy medence vagy épp egy veduta jelzi az adott tematika legfontosabb jelzőpontjait. A rétegfestés egyben redukció is, az átfestések nyomán az egyes motívumok már lenyomataikban, síkszerűen bukkannak a néző elé. Krajcsovics látszólag nonfiguratív absztrakt munkái alapjában véve rendkívül melankolikus táj- és életképek, melyek rejtőzködő voltuk mellett a tiszta harmónia felé terelik a szemlélőt. A konkrét elem általánossá, a felületek függönnyé, takaróvá válnak, melyek beburkolják, ugyanakkor ki is emelik az alattuk rejtőző tárgyat. A kikristályosodott szín- és formaesszencia lesz a művek végső témája.

 Harmónia és melankólia kettőssége, téma és variáció egyidejű, több rétegben is egynemű megjelenítése, ez Krajcsovics Éva titokzatos képi világának kulcsa.

(Fábián Zoltán, Hajdú László, Jancsik Károly, Melcher Mihály közös  kiállítása a byArt Galériában június 22-ig látható.)

(Tundó Klára, Kovács Tamás és Kovács Mihály Mór kiállítása az Eröművházban június 8-ig látható.)

„A vonal az az eszköz, amellyel az ember felfogja a fény hatásait a tárgyakon, de a természetben, ahol minden telt, nincsenek vonalak, csak formálva lehet rajzolni, vagyis kiragadni a dolgokat környezetükből.” (Balzac: Az ismeretlen remekmű)

Gerlóczy Sári vonalai, ellentétben Balzac festő hősének, Frenhofernek az állításával, nem környezetükből kiragadott formák, nem figurák tér nélkül – mint ahogy a barlangrajzok körvonalba fogalmazott alakjai, állatai sem. Körülöttük a tér – amit mi esetleg nem észlelünk. De Gerlóczy láttatja az emberi alakok, arcok kontúrjai mögött lévő létezést, a teret, az emberi érzések és vágyak miliőjét. Ott van a Nagy Interieur, melyben Gerlóczy Sári szenvedő, szerető, egymást akaró vagy eltaszító szereplői mozognak. Ott van, épp elég csak gondolnunk rá. Nem lényeges, hisz időtlen mindaz, amiről Gerlóczy Sári rajzol. Minden idők emberi gesztusai, a testbeszéd vonallal kifejezhető formái jelennek meg papíron, vásznon.

„A vonal elválaszthatatlan a mozgástól” – írja David Piper, s Gerlóczy műveivel igazolja e tételt.

Ha arcok vonalrendszerét, a finom kontúrokat idézi ott egy-egy grimasz, a mindig változó tekintet, a fejforma karakterológiája tárul fel előttünk. Ha emberek csoportját, páros vagy csoportos jelenetet nézünk, mintha Matisse táncának forgatagába csöppennénk, telve erotikával, egymásra találással a sok alak.

A Nagy Interieur tehát maga a Valóság, mely Gerlóczy mágikus rajzaival válik a teljes Életté.