K. látogatásának azért annyi haszna volt, hogy valamelyest csillapította az első döbbenet okozta bénultság után ránk törő cselekvési kényszert: mindegy, hogyan, milyen áron, milyen eszközökkel, de meg kell mentenünk a gyermekünket. Fel sem merült bennünk, hogy rajtunk kívül ez senkinek nem áll érdekében. Utólag ébredtünk rá, hogy ha akkor bejelentjük a rendőrségen az eltűnését, kiskorúként egyszerűen levadásszák és visszaszolgáltatják nekünk. Teszem hozzá, még szerencse, hogy mással voltunk elfoglalva.

Például egy idő után a feleségem visszatért köreinkbe, és felszólította K.-t, volna szíves kifáradni a teraszra, mielőtt teljesen befüstöli a lakást.

Eszembe jutott a jelenet a hirdetési újság bájos kisasszonyával. Igen, pár évvel ezelőtt gond nélkül túladtam volna a családi örökségen. Mindennap azzal szembesültem, hogy rossz gazda vagyok. A szőlő sokáig nem vette magára ezt a gondatlanságot, noha a lejtmenet már jóval korábban elkezdődött. Ez a szívós növény megküzdött velem, s egy ideig nyerésre állt, noha évente csak elvettem tőle, amit megtermelt, anélkül hogy adtam volna valamit cserébe.

Ráadásul jó pár éve az Öreghegy-tó felőli lankáin áprilisban a hirtelen felmelegedés miatt rövid idő alatt özönvizek zúdulnak alá: ez eróziós károkat okoz, hiszen a záporok kimossák az oltványokat. Nyáron ezzel szemben jellemzően forróság és aszály van: több alkalommal korábban kellett szüretelni, hogy megelőzzük a szőlő savainak és aromáinak elégését; illetve azt, hogy a hőség miatt a borok „lelágyuljanak”, vagyis hogy sérüljenek a zamatanyagok és megszűnjenek az izgalmas harmóniák.

Amikor a kopogásra kitártam a nyaraló roskatag bejárati ajtaját, mintha a magyar kártyából ismerős Ősz tekintett volna rám, csak nőben.

– Mit óhajt – reccsentem rá meglehetősen barátságtalanul, s nem csak azért, mintha az összes többi évszak grafikáját jobban kedvelném. Történetesen az ősszel mindig csak a gond volt: a szüret számomra, így, túl a hetvenen már inkább nyűg, mint várakozással teli izgalom.

– A hirdetés... – lehelte a kortalanságát diszkréten viselő asszony egy gyümölcstálra hajazó kalap alól, mint aki egy másik kor üzenetét kézbesíti. Na persze, Tasnádi ügyvéd újabb machinációja, gondoltam, természetesen az én pénzemen. Még hogy házvezetőnő... Hívjuk inkább kápónak.

Amikor a lány aznap reggel behozta az újságot, s a kávé mellett olvasni kezdtem, azonnal szemembe ötlött a fotó. A szebb napokat látott épület előtt két alak volt látható – két férfi katonai egyenruhában. Az a fénykép akkor készült Kálmánról és Gyuláról a ház előtt, mielőtt bevetésre küldték volna őket az oroszok ellen. „Hogy a fenébe került egy családi fotó ezekhez”, töprengtem felháborodásközeli állapotban, aztán feltűnt a forrása is – Magyar Futár –, és úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Igen, annak a szennylapnak a főszerkesztője akkor járt nálunk, amikor a fiúkat egy hevenyészett kerti partival búcsúztattuk.

– Jól kiosztottad a disznót – dicsért meg az unokám, amikor visszautasítottam a hírhedten zsidó- és kommunistaellenes Rajniss Ferenc együttműködési ajánlatát a mi Balatoni Futárunkkal. A „civilben” országgyűlési képviselő nem értette, hogy mondhatok nemet egy 70 ezres példányszámú lap megkeresésére – az ő köreikben nem voltak hozzászokva a kikosarazáshoz. Mivel az országos politika már rég nem érdekelt, csak akkor találkoztam a pökhendi fajtájával, amikor átrándultunk korzózni Füredre a fiatalokkal – a két fiú, a „mindhalálig” barátok fülig szerelmesek voltak ebbe a szerencsétlen lányba, akit azóta itt rejtegetek, mióta egymással versengő hódolói bevonultak.

„Csak meg ne lássa”, dugtam elővigyázatosságból a terítő alá az újságot, merthogy a lány – Artner Rita – echte zsidó volt, akinek a Balatoni Menedékben nem úgymond az ártatlanságát kellett őriznem pajtásai visszatértéig, hanem az inkognitóját, és ezzel végső soron az életét.

– No meg vasút – fújtatott nagyot, miután lehúzta a pohárka szeszt. – Vasút mindenekfelett. Míg délen vígan pöförészhetünk, akár a Balatonnál távolabbi úti célok felé is, mondjuk Abbáziáig, addig az északi parton holmi partizánmunkában készülnek itt-ott pályaszakaszok, s Füredre is csak komppal vagy Veszprémből kocsival lehet eljutni. Márpedig vasút nélkül nem lesz itt idegenforgalom, nekem elhihetik, barátaim.

– Mint ahogy étek nélkül is csak puszta vegetáció lesz a jussunk – harsogott Puteani, s türelmetlen kézlegyintéssel sarkallta gyorsabb munkára alkalmi szakácsunkat, egy kölyökforma halászlegényt.

A fiú, noha látszott rajta, hogy majd eldől a fáradtságtól, lekuporodott és teljes erőből fújni kezdte a parazsat.

– Aztán vigyázz, nehogy megégjen a reggelink – pöffeszkedett az ura. – Mondd csak el szépen az uraknak, hogy miként készül ez a csemege!

– Parancsára – törölte meg a homlokát. – Szóval a megtisztított, sűrűn beirdalt keszegeket sóval, durvára tört piros borssal és pár gerezd zúzott fokhagymával kívül-belül bedörzsöljük. Aztán a keszegeket a maradék félbevágott fokhagymával faszénparázs felett ropogós pirosra sütjük. Ha vendég érkezik, a rostról levéve citromlével meglocsoljuk, s a sült fokhagymákkal együtt, salátával kínáljuk.

Egyébként az embert Sturmnak hívták, és állítólag ő húzta fel a Jókai házaspár villáját Füreden. Most viszont az alkalmi segítségemet jelentette, mert szállást kerestem a környéken. Olcsó szállást. Köszönhetően pesti munkaadóm „nagyvonalúságának” szó sem lehetett holmi panzióbeli hónapos szobáról, mert mint a Légrády és Tsa Lap- és Könyvkiadó Vállalattól a Tsa a képembe vágta: „nem nyaralni megy, fiacskám, jobb, ha ezt már most az eszébe vési”. Úgyhogy most itt poroszkáltunk egy Öreghegyi útnak csúfolt poros makadámon, még szerencse, hogy az útitáskámat a kalauzom házának apácarácsos-agancsos verandáján hagytuk.

Viszont azzal is tisztában voltunk, hogy ez nem mehet az idők végezetéig. Igen, legbelül éreztük, hogy valamiképp felkészültebbnek kellene lennünk, mint mondjuk a Titanic menedzsmentjének – mondanom sem kell, nem sokra mentünk ezzel az érzéssel. Így aztán azt sem vettük észre, amikor a Parkinson, Alzheimer és Társa elnevezésű cég nekilátott csónakjavító műhelyünk bontásának. Ismerőseink oxigénmaszkos, állítólagosan életmentő gépekkel körített látványa mindig megrázott, s ilyenkor napokig rágódtunk azon, hogy mit is lehetne cselekedni a „kvázi” megelőzés érdekében. Próbáltunk erről a – még élő – barátainkkal is beszélgetni, ám olyan dührohammal és ingerülten reagáltak, hogy jobbnak láttuk gyorsan másra terelni a szót. Ha előkerült mégis a jó halál gondolata, felnőtt emberhez méltatlan baromságokat hordtunk össze – volt, aki az inzulintúladagolás mellett kardoskodott, és akadt olyan is, aki szerint fel kellene bérelni valakit, aki a metró elé lök, amikor nem számítunk rá.

Arról megoszlottak a vélemények, hogy ilyesmit tenni kiszúrás‑e a szeretteinkkel.

Nagy nehezen kiderítettem, hogy egyetlen melegkonyhás vendéglátó helye van a községnek, ez pedig az Arany Gyapjú. Naná, hogy a birkaételek voltak a legdrágábbak. Hát ti tudjátok, gondoltam, és fele áron rendeltem egy disznópörköltet tarhonyával, ami szárazabb volt, mint egy autentikus Martini koktél. Visszafogottan fuldokoltam néhány percig, aztán rendeltem egy pohár sört, amit egy olyasfajta figura szolgált fel, mint akit kiszórtak a Z-világháború castingjáról. A kölyök napfényt csak filmeken látott, a szemöldöke pedig csupán emlék volt egy képregény margóján ceruzányi méretű piercinggel odaerősítve. Hogy tud egy ilyen itt megélni?

Korsó sör, heveny pálesz: ismerkedem a helyi gasztronómiával. Kísérőim megpróbálnak közelebb csusszanni a rusztikus fapadokon. Látom, hogy szurkolnak, csak éljem túl a vacsorát, mert utána beszélgetni fogunk.

Apám mindig arról regélt, hogy a magyarok az egyik legbarátságosabb népség a földkerekségen, de hát ő sem volt tévedhetetlen.

Azért szerettem volna, ha látja, hogy úgy állok ott az őshaza térképén, mint valami ott felejtett gombostű. Vagy mondjuk, mint egy félbehagyott szendvics, amit épp készülnek kidobni a buszváró szemetesébe.

Apám sokszor beszélt arról is, hogy a magyarok, meg a kubaiak sok tekintetben hasonlítanak egymásra, olyan mediterrán típusok, magyarázta. Az érzelmek határozzák meg a cselekedeteiket. Elkóborolt anyám nem nyilatkozott a témáról, hanem egy nap fogta magát, átsétált a házunkból a szemközti buszpályaudvarra és jegyet váltott a szebb jövőbe – nélkülünk.

– Azt üzenik, hogy mindjárt tesznek ki még pezsgőt – nyugtatta meg a többieket Bronek, aki immár harmadszorra kereste fel a reggeli svédasztal legtávolabbi szegletében, apokaliptikus gyümölcskosarak árnyékában diszkréten megbúvó jeges vödröt.

– Ezek tudnak valamit – helyeselt teli szájjal Gavrilo, majd kiürítette az utolsó kortyot is karcsú poharából, jelezvén, hogy fogadókészsége a gyöngyöző ital fogyasztására lankadatlan.

Nem véletlenül esett a választásuk erre a szállodára.

„Elég nehéz volt az embrionális állapotban összegörnyedt Tibort kicipelni a szaunából, pláne az ő állapotukban. Bronek addig a reggeli beosztású fitnesz trénerrel csevegett – a kese szőke haját copfban viselő fiatal nőnek láthatóan minden erejét mozgósítania kellett ahhoz, hogy megtartsa a testes férfit, míg az fél lábon egyensúlyozva a szauna kendő alatt felhúzza a fürdőgatyáját. Persze le is ülhetett volna, de teljesen lekötötte a figyelmét Gavrilo és Peter meddő vitája a finoman hortyogó Tamás felett. Szokás szerint Gavrilo lőtte ki az első patront:

– Miért, szerinted nem gyomorforgató, hogy 1 millió dollárért kínálták Salinger vécéjét az ebayen?

– Erről annak idején megírtam a véleményem a Frankfurter Allgemeine Zeitung vasárnapi mellékletében. Máig nem hiszem el, hogy az eladó ezzel a szöveggel hirdette meg:  „Ki tudja, talán néhány új regényt Salinger pont ezen a WC-n ülve talált ki". Ez olyan, mintha én azt írtam volna Hitlerről, hogy feltehetően megcsalta Eva Braunt…

– Nem ez az érdekes – torkolta le a másik. – Hát nem érted? Mindenki azzal a kurva fajansszal foglalkozik, miközben az igazi kérdés az, hogy bár Salinger 2010-ben 91 éves korában halt meg, 1965 óta nem publikált egy hangyafasznyi novellát sem. Rejtőzködő életet élt, kevés fotó lelhető fel róla, és a könyveiben sem engedte megjelentetni azokat. Ő volt a XX. század egyik legzseniálisabb és legnagyobb hatású írója vélhetőleg nagyon sok művet alkotott, de csak néhány regénye és elbeszéléskötete jelent meg. Na, szerinted miért?

– Bizonytalan volt magában? – találgatott Peter.

–Nem magában, ember, hanem a befogadó közegben!”