Mátyás Győző

A németalföldi stílusban épült fogadó előtt faszéken fekete egyenruhás alak nyújtja maga elé a lábait, csizmáján lecsúszik a délutáni nap fénye, ujjaival szaggatott ritmusban dobol a tányérsapkáján. Feláll, megigazítja a keresztszíját, az arcában semmi megjegyezhető, a lényéből árad a háborúszomj.

Int egyet a sapkájával, az asszonyok vontatottan, libasorban, mint valami rontott Brueghel-képen, elindulnak a szemközti régi épület felé.

Jó, értelmezzük a látványt, de akkor kicsit vissza kell ugranunk az időben, ami még szerepet sem kapott. A kisvárost, amelyik úgy épült, mintha a házakat valaki szétgurította volna a hegyoldalban, már hónapok óta ostromolták a háború fekete egyenruhás vazallusai. Nevezzük is őket a Hódítók Seregének.

Tovább

Legyen a Széchényi Könyvtár, mondjuk, nyilván tájékozódni kíván, azért megy oda, ami érthető az ő úgynevezett helyzetében, amúgy nem lenne ez légből kapott ötlet, hiszen vannak a hőseim között, akik pont itt ismerkedtek meg, aztán a szöveg szerint hét évig nyúzták egymást. Vagy ezt csak képzeltem? De ez ismétlés volna, legyen inkább valami étterem, bár ott meg beszélgetés-zümmögés, evőeszköz-csörömpölés zaja hallatszik, nyilván nem hangos, de szerintem egyikünk sem akarná túlkiabálni, úgyhogy művész mozi, stílszerűen Lars von Trier, legyek gonosz magamhoz, A ház, amit Jack épített, a vetítés után szólít meg az előcsarnokban. Így jól passzolnak a motívumok, és volna az egészben valami figyelemfelkeltő keresettség. Engem maga ölt meg, mondja szikáran. Nem úgy persze, mint ez a Jack az övéit, utal vissza a filmre, de azért maga is megölt egy nőt. Ez elég Stroh rumos. A nyolcvanas évek végén divat volt. Persze előbb csak odalép hozzám, néz a szemembe, és amikor a pillantása feszélyezővé válik, elmosolyodik, és azt mondja, nyilván nem ismer meg engem. Pedig megölt 1986-ban.

Tovább
Élet és Irodalom 2020