Az a törött fülű rézedény
Nem találunk szavakat. Anyám sem, én sem. Ő talán megint elmondja, amit mindig elmond, akkor is, ha baj van, akkor is, ha nincs. De az is lehet, hogy most hallgatna ő is. Ez zavar, mert nem ismerem jól a szótlanságát, és mert egyre jobban rám telepszik a szoba csüggedt csendje. Ügyetlenül fészkelődöm a hepehupás széken, próbálom kipislogni az idegesítő homályosságot a szememből, a fülemben forróság, a hátamon hideg verejték csordogál lefelé. Elfog az ismerős érzés, hogy egyre nagyobb vagyok, az asztal pedig ijesztő gyorsasággal zsugorodik, ahogyan a szekrény, a polcok, az ágy, anyám. Az orvos is egészen apró, a CT képe az üvegtáblán fekete pont.
Fehérben
Meztelenül fekszik mellettem. Én is meztelen vagyok. Megint így maradtunk. Kiszolgáltatottan várjuk, hogy visszatérjenek hozzánk, a fehérségbe, ahol sápadt testünk éppen csak elüt az ágytól, a faltól, a szekrényektől. Várjuk, hogy visszakapjuk emberségünket.
Mindennaposak ezek a reggelek. A korai napfény keménysége még nyomorultabbá teszi a groteszk rutint. Mennyivel egyszerűbb lenne mindez esti félhomályban – talán még ép embereknek is tűnhetnénk, akik egy szerelmi légyott előtt vagy után pihegnek pucéran. Nézem magunkat, rézsút billentve fejemet. Hanyatt fekve fogom be a képet. Őt és magamat.