(Güldestan és Dance Adrenaline – MDT­istanbul, Nemzeti Táncszínház) 

Aztán az ezredforduló előtt ismét más szelek fújtak: a Nyugaton tanultak átvétele ettől kezdve „olcsó másolásnak” minősült. Viszont az állam támogatni kezdte a török gyökerektől ihletett, de táncszínházi formákat is használó koreográfusok munkáit, így jött létre épp 31 éve az MDTistanbul, az első „modern”  táncegyüttes az operaházi baletthez csatolva, mert a független kezdeményezéseket sosem pártfogolta a központi kulturális irányítás. A társulat élére a török táncélet egyik legbefolyásosabb személyisége, Beyhan Murphy került, aki szakmai életének döntő részét Londonban töltötte, majd a kilencvenes évektől kiváló nemzetközi kapcsolatai révén sikerült több neves kortárs alkotót Isztambulba hívnia, s ezzel is bekapcsolni a török balettvilágot a nemzetközi vérkeringésbe.

(International Exposure 2023 – Suzanne Dellal Centre, Tel-Aviv)

A Batsheva Táncegyüttes novemberi vendégjátéka azonban az Izraelt ért barbár támadás és az azóta is változatlanul tragikus helyzet miatt elmaradt. Ebben a szituációban az izraeli művészek minden turnét lemondtak, és várható volt, hogy Tel-Avivban is elmarad a minden év december elején szokásos, a helyi kortárstánc-kínálatot a külföldi érdeklődők elé táró seregszemle. Az izraeli kortárs tánc egyik motorja, a Suzanne Dellal Központ által 1995 óta szervezett néhány napos fesztivál afféle táncvásár, ahová mások mellett a magyar programszervezők is rendszeresen járnak, hogy tájékozódjanak az együttesek legújabb munkáiról és a felbukkanó ígéretes pályakezdőkről.

(Porteleki Áron – Eyassu-Vincze Barbara, Gláser Márton, Kacsó Imola, Kancsó Luca, Oláh Balázs, Piti Vivienn: Dense Piece)

Ezeket a fia­talokat leginkább a hierarchiamentes, közös alkotás vonzza, a koreográfust és az előadót elkülönítő gondolkodás megkérdőjelezése, a kutatás és a felelősség egyenlő megoszlása. Első közös munkájuknak sincs koreográfusa és/vagy rendezője, viszont igénybe vették Szabó-Székely Ármin Hód Adriennen edzett dramaturgiai segítségét, és a kortárs tánc közegében igencsak otthonosan mozgó Porteleki Áront kérték fel a Dense Piece félelmetes sodrású zenei anyagának megkomponálására.

(Sub.Lab.Pro. – Jenna Jalonen: Halo, Trafó – Kortárs Művészetek Háza) 

A kortárstánc-alkotók gondolkodásának fókuszában ugyanis a legszélesebb értelemben vett társadalmi témák vagy a test fizikalitásának kutatása áll, szoros szövetségben más művészeti ágakkal. Eközben alig törekednek a „táncszerűség” fenntartására – akár egészen a nem-tánc végpontjáig. A másik póluson főként az irodalomtól kölcsönzött, közismert történetek színpadi eldarálása zajlik, nagy érzelmek, beszédes gesztusok, szép és ügyes testek prezentálásával, lehetőleg minél látványosabb színrevitelben. Jalonent ellenben nem érdeklik a „nagy” történetek, ő a kortárs művészek zöméhez hasonlóan a testre fókuszál, és saját élményanyagból dolgozik, ha mégis történetet mesélne.

(Bartók Béla – Duda Éva: A csodálatos mandarin, Budapesti Fesztiválzenekar–Duda Éva Társulat, Művészetek Palotája)

Duda nem vállalkozott a történet erős, személyes újraértelmezésére, mint máig felül nem múlt hazai elődei, Markó Iván, Bozsik Yvette és Horváth Csaba. Nem változtatta meg a librettót, hanem inkább finoman lenyesegetett mindent, ami Lengyel Menyhért jó százéves novellájából az expresszionista rémmesékre emlékeztet, hogy időtlenné s ezzel maivá tegye a történetet.

Kortárstánc-programok a Sziget Fesztiválon

A fellépők számának rögzítése azért fontos, mert a pénzhiány miatt évek óta fokozatosan leépülő hazai befogadói közegben lassan jó, ha egy évadban nem húsz, hanem két-három vendégjátékra futja a büdzsékből. A Sziget három nyitott helyszínt (és még egy „színházi” kamiont is) működtető táncközpontjába viszont szinte berobbant a fél világ, bár a válogatás centrumában a spanyol kortárs tánc állt. A bemutatkozók zöme olyan előadást hozott, amelyik szabadtéren, sőt, akár füvön, a nézők között is előadható, így testközelből élvezhető.

(Táncprogramok a Margitszigeti Szabadtéri Színházban)

A hogyan persze nagyon is sokféle lehet, és ha e két évtized táncprogramjaira szűkítve keresem a választ, főként középszerű, elavult, művészi izgalmak és meglepetések nélküli előadások tolulnak fel az emlékeimben. A tánc a Margitszigeten, ha folklór, akkor a nemzetközi kínálatból főként a jól bevált Georgiai Állami Népi Együttes. Az idén már ki tudja, hányadszor fellépő társulat a negyvenes évek végétől szinte változatlan repertoárral hódít, mert a sokat és méltán emlegetett virtuozitáson túl lehengerlően és egyben lírai árnyalatokkal is képes közvetíteni egy múltjára és hagyományaira büszke nép érzéseit.

(Búcsú, Tünet Együttes, Trafó; FESZ Rendkívüli Közgyűlés, Szemere utca)

A Tünet együttes csak azért nincs e lenullázottak között, mert Szabó már februárban bejelentette az együttesi munka beláthatatlan idejű felfüggesztését és a nagyszabású Búcsú előadást, amelyen az alkotó húsz termékeny évet igyekezett korszakokba rendezve felmutatni, megidézve minden „korszakból” – mielőtt végképp emlékké foszlik, mert már csak a nézői élményekben él tovább – egy-egy emblematikus jelenetet, töredéket. És választ találni arra a kérdésre, mi is (volt) valójában a titka a Tünet együttesnek.

(Dimitris Papaioannou: Ink – Nemzeti Színház, MITEM)

Maga Papaioannou azt állítja – hiszen nem kapott formális táncos képzést, ezért szerinte koreografálni sem tud, legalábbis, ha a jelen olyan nagyjaihoz méri magát, mint Jiří Kylián vagy William Forsythe; s mivel sosem foglalkozik drámai szövegekkel, nem tartja magát színházi rendezőnek sem –, hogy hibrid alkotásokat komponál. S valóban nehéz besorolni letaglózóan szép, sötét hangulatú, titokzatos műveit, mert alkotójuk mindig a képzőművészeti, a színházi és a táncnyelv találkozási lehetőségeinek bátran alakítható tájain barangol.

(Hammer Zsolt, Jávorka Ádám, Szabó Réka: Burok, Tünet Együttes, Jurányi Produkciós Ház)

Szabó Réka és a szinte kezdetektől vele együtt dolgozó alkotóközösség, a Tünet Együttes, ahogyan a név is jelzi, az elmúlt két évtizedben mindarra reagált, ami éppen körülvette  – érzékenyen, okosan, játékosan, szellemesen, melankolikusan, humorral és önreflexióval. Szabó rendezéseinek és koreográfiáinak zöme, bár e két szerep és feladat nála szétszálazhatatlan, hiszen művei mindig is színház és tánc határán billegtek, a mindennapok felszínén alig észlelhető, de jelen lévő és súlyos bajokat jelző társadalmi tüneteket járta körül – legyen az a holokauszt egykori áldozataihoz és az ő emlékeikhez való viszony (Sóvirág) vagy épp a túlfogyasztás szeméthegyei keltette ökológiai katasztrófa (Te szemét!).

Rudolf viszont szupersztár volt, megszállott és zabolátlan, féktelen és karizmatikus, aki boldogan habzsolta az életet is, sok éven át a csodált Bruhn oldalán, majd sok más partnerrel, és mindig rajongók hadától körülvéve. Felfoghatatlanul sokat dolgozott, évente akár háromszázszor is színpadra lépett, és közben sorra tanította be a saját balettjeit és a klasszikusok átigazított változatait. A végjáték közeledtével, bár személyiségének varázsa még megcsillant, a technikája egyre kopott. De nem tudott és akart visszavonulni, holott a nyolcvanas évek kezdetétől már itt-ott kifütyülték, mert lassacskán már csak önmaga romjait tudta színpadra vinni.

(Farkas Izsák – Molnár Tibor – Duda Éva: Frida, az élet múzsája, Duda Éva Társulat)

Frida összetett szerepéhez pedig Duda megtalálta az ideális táncosnőt: Eleonora Accalai ugyan a társulat tagja, de eddig nem derült ki róla, hogy milyen erős aurájú és sokszínű előadó. Most viszont lenyűgöző hitelességgel kelti életre a fájdalmas, a magányos, az életvidám, a csábító, a szenvedő, a lázadó, a csüggedő, a reménykedő, az ártatlan, a kacér, a féltékeny és a lemondó Fridát. Akit a koreográfiában már első megjelenésétől kezdve egy furcsa, színes virágokba, de fekete maszkba burkolt figura követ, mintegy egybefogva az életöröm és a halálvágy állandó jelenlétét, szétválaszthatatlanságát.

(Lakatos János: Táncoló filmkockák – 1920–1930: megújul a film, megújul a tánc – Nemzeti Táncszínház)

Lakatos nem tartózkodik a véleményezéstől sem, kaján vidámsággal és nem kritikusan mutat rá például akár a hibákra is, amint az amerikai zenés álomgyár megidézése után rátér a hazai hangosfilm gyártás első sikerére, a Hyppolit, a lakájban bájosan suta Erdélyi Mici énekes-táncos jelenetére. A filmrészletek köré-mellé pakolt rengeteg történeti és személyes információban azonban néha elveszettnek érzi magát a néző – igaz, erre a szertelen burjánzásra az előadó maga figyelmeztet már az est bevezetőjében. A szellemes szakmai kommentárok, a csipkelődő megjegyzések mégis arra ösztönzik a nézőtéren ülőket, hogy mostantól értőbb szemmel nézzék a filmek táncjeleneteit.

(Tánc, élet, varázslat – Tata 90 +1, Nemzeti Táncszínház)

Lenne tehát mit kutatni és feltárni egy monográfusnak, ám most, hogy a nyilvánosság előtt is régóta Novák Tata néven ismert alkotó 90 (valójában: 91 és fél) éves lett, a táncos szakma nem egy frissen megjelent monográfiával, hanem egy színházi esttel köszöntötte őt. Pontosabban fogalmazva: nem az a sokszereplős szakmai közösség ünnepelte, amelyet évtizedeken át ő maga is formált, s amelynek máig aktív (hol morgolódó, hol vitatkozó, de mindig is támogató) tagja, hiszen részt vesz a Nemzeti Táncszínház művészeti tanácsában, és a Magyar Táncművészek Szövetségének is „Tiszteletbeli örökös elnöke”. Mégsem a szakma professzionális része, hanem egy jóval szűkebb közeg, az általa alapított amatőr művészegyüttes, a Bihari János Táncegyüttes jelenlegi és valaha volt tagjai, drukkerei és szimpatizánsai köszöntötték.

(Mikisz Theodorakisz – Zachár Lóránd – Juhász Zsolt – Bozsik Yvette: Zorba, Pécsi Balett)

És Zachár – aki vendégként egyébként a legtöbbet foglalkoztatott koreográfusa magyar balettvilágnak – hozza a formáját: nem egyéni, de jól táncolható kombinációk sorával tölti ki a rendelkezésére álló nem kevés időt. Mikisz Theodorakisz már 1988-ban, a megírásakor is elavult balettzenéje ugyanis olyan híg, mint egy homeopátiás szer, ezért embert próbáló végighallgatni közel másfél órányit belőle, mire elkövetkezik a mindenki által várt híres szirtaki, ami persze bármikor és bárhol behozza a vastapsot. A Pécsi Balett premierjén is, holott az előadás ezer dramaturgiai, koreográfiai és előadói sebből vérzik.

(Gergely Attila – Kertész Endre – Pataky Klári: Kivonatok, Pataky Klári Társulat)

Pataky koreográfiája úgy új, hogy valójában átiratok sora, mert az alkotó régebbi művei részleteit dolgozta át és illesztette egymás mellé. Az eredeti közegükből kiemelt jeleneteknek megmaradt az önállóságuk, tematikájukban mégis szorosan összekapcsolódnak. A darab ugyanis három duettből áll, s miután mindhármat egy nő és egy férfi adja elő, elkerülhetetlenül párkapcsolatok variációiként értelmezhetők.

(Louis Dufort – Frédéric Chopin – Georg Friedrich Händel – Marie Chouinard: Radical Vitality, Trafó és A Tánc Fesztiválja, Veszprém)

Az ősbemutatón még 25 rövid epizódból álló sorozat – a Trafóba és Veszprémbe ennek egy 18 részre arányosított változata érkezett – azoknak is fergeteges élményt adhat, akik nem ismerik az eredeti szólókat vagy a nagyszabású, teljes estés műveket, mert minden jelenet – beleértve három új duettet is – egy-egy aprócska, de kerek egész: röpke komédia, harsány bohóctréfa vagy gyötrelmesen szép költemény.

Levélírásra főként az Ön közelgő születésnapja inspirált, amikor Jean-George Noverre nevétől hangos Európa. Ez a sokrétű és sok nemzetiségű táncközösség ugyanis évről évre április 29-re időzítette a tánc világnapját. Ilyenkor fontos üzeneteket küldenek szerteszét a tánc szépségéről, hasznáról, pótolhatatlanságáról. Az idei ünneplésre azonban – bár a színházakon túl a tánc és a mozgás öröme az utcákat, parkokat és köztereket is kitölti – árnyékot vet az elmúlt évek világjárványa miatt elmaradt előadások, megtört karrierek, bezárt színházak, feloszlott társulatok emléke, s egy közelben zajló háború, ami sok táncost is arra kényszerít, hogy elhagyja a hazáját.

(Antoine Berthiaume – Catherine Gaudet: A csodálatos elhalványulása, Trafó)

A Chouinard-hoz hasonlóan montreali Catherine Gaudet még alkotói pályájának elején jár, hiszen eddig csupán néhány, jobbára egy-két táncosra komponált kisebb művet koreografált. A csodálatos elhalványulása viszont olyan kirobbanó sikert aratott Kanadán kívül a németországi és a New York-i turnékon is, hogy ez alapvetően megváltoztatta a koreográfus helyzetét. Elnyerte ugyanis az újító tehetségeknek alkotási, bemutatkozási és forgalmazási lehetőséget és egyben anyagi biztonságot kínáló O Vertigo Creation Center hároméves rezidenciáját, így végre alkalma nyílik nagyobb szabású és lélegzetű, több táncost is foglalkoztató kutatómunkára, hiszen majd csak 2024-re kell elkészülnie a tervezett művel.