(Szuhovo-Kobilin: Az ügy, Katona József Színház, december 19.)

A pars pro toto tipikus esete, szabadon tágítható. Csakhogy Ascher a részletesség javára csupán részlegesen él a tágítás lehetőségével. Kiszínezi a vázlatos tablót, de a kelleténél jobban nem megy bele. Ügyel a színkódra, a meleg barnássárgákra, a szürke árnyalataira, a legfelsőbb kaszt hófehérjére és vörösére, a cipőfazonokra (jelmez: Szakács Györgyi), vizuálisan úgymond kiaknázza, amit lehet: fénykoronát, éles, szögletes csillárglóriát biggyeszt végül a nyertes fejére. (…) Izgalom, különösebb feszültség nincs, csendes gutaütés van, az is csak a színpadon, a néző közben nem kap sem a fejéhez, sem a szívéhez.

(Szép Ernő: Patika, Örkény Színház, december 15.)

Az élet megy tovább – és Laposladányban ismétli önmagát.

Ennek a drámának – mert Szép Ernő lágyabb, megengedőbb hangvételű darabja kemény, társadalomkritikus drámává kerekedett a két Mohácsi keze alatt – azonban nem Balogh Kálmán a főszereplője. Az ő figurájának nincs íve, olyan, mintha egész idő alatt nem történt volna vele semmi. Nem így a postamesterrel – Znamenák István tökéletesen felépített, nagyszerűen elszomorító, igazán nagy formátumú alakításában –, aki ebből az esetből okulva igazi helyi potentáttá nőtte ki magát. Kivívta magának a tekintélyt az asztaltársaságnál és az asszonynál egyaránt. Olyannyira, hogy még arra sincs szüksége, hogy holmi vak komondort tartson. 

(A kék madár, Budapesti Operettszínház, december 5.)

Závada Péter kifejezetten szellemesen, bár helyenként kicsit tudálékosan és a mesei közegtől idegenül kanyarította a prozódiát. Szellemes például a nagyszülők dalában az isiász, a reuma és a hexensussz sorolása, tudálékos a Fény dalában a fizikai jelenség elemzése (prizma, retina stb.) – bár ha onnan nézzük, hogy ez az egyetlen szereplő, amelyiknél a didaktikus megszólalást nem sikerült kiküszöbölni, védhető: ha lúd, legyen kövér.

(Az arab éjszaka, Székesfehérvári Vörösmarty Színház, november 18.; Budaörsi Latinovits Színház, november 25.)

Schimmelpfennig tulajdonképpen simán jelenetekre bontható drámájából, amelyet pont az emel el a bohózati kanavásztól, hogy nem jelenetez, hanem belső monológokként egymásra csúsztatja a szubjektív élményeket és érzeteket, most nagyjából egy időben két magyar bemutató is született, amelyek csupán annyiban vehetők egy kalap alá, hogy mindkettő a hangzásból indul ki, illetve kiválaszt egy-egy szövegmotívumot, amelyet nagyjából következetesen végig is visz.

(Büszkeség & balítélet két színészre, Centrál Színház, november 2.)

Nem tudom, mi volt meg előbb, a darabválasztás, a két színész vagy a rendező, mindenesetre ez a három együtt jó csillagállásnak tűnik. Nemcsak azért, mert Ujj Mészáros jól ismeri Balsai Mónit és Schmied Zoltánt (mindkét eddigi nagyjátékfilmjében forgatott velük), hanem azért is, mert ők ketten valahogy látható karakterükben is passzolnak a regénybeli karakterekhez, és játékmódban is szépen simulnak ehhez az elegánsan visszafogott színpadi elképzeléshez. Nem esnek a harsányság csapdájába, nem mozogják túl a létszámhiányt, nem kapkodnak, nem akarnak többet mutatni a kelleténél, egyszerűen jelen vannak és játszanak minden porcikájukkal, örömmel bújnak egyik bőrből a másikba.

(Secondhand, Örkény Színház, október 17.)

A műsorfüzet a feldolgozás tág kontextusát vázolja fel, az előadás mély lepárlás helyett helyenként mégis inkább felszínes sztorizás benyomását kelti. Hogyan is lehetne ezt jól érzékeltetni? Mozgalomviselt ember (akár csak egykori kisdobos, úttörő, rajtitkár stb.) nevetésébe ilyenkor óhatatlanul keveredik némi keserűség, ami azokéba nem, akik a rendszerváltás, a berlini fal leomlása, a Szovjetunió széthullása idején még meg sem születtek, akiknek az a természetes, hogy a boltban lehet banánt kapni. Nem feszül itt generációs ellentét, csak a szűrő más. „Senkinek sem kívánnám, hogy szülessen a Szovjetunióba, és éljen Oroszországban” – kulcsmondat ez magyar viszonylatban is.

(Divadelna Nitra, 2018. szeptember 29.–október 1.)

Talán ő is egy azok közül a menekültek közül, akikkel a Londonban élő szintén libanoni Tania El Khoury mindössze tízperces, a lehető legszemélyesebb performansza/installációja (?) szembesít. Elmesélni nem tudnám, de nem a nyelvi korlátok miatt, hanem mert olyan finoman zavarba ejtő, amikor az embert szó szerint megérinti egy történet: felteszek egy fejhallgatót, bedugom a karom egy lukon, a fal túloldalán valaki szelíden megfogja a kezem, azt mondja, ő az, aki ott ül velem szemben a tengeren hánykódó csónakban, ujjlenyomatot vesz, és miközben a vándorlásairól mesél, telerajzolja a karomat hátizsákos, bőröndöket húzgáló apró férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, akik nem tudják, mi felé mennek, de menniük kell. Én pedig, akinek Európa nagy részében már nincs szükségem útlevélre sem, napokig próbálom nem lemosni őket a bőrömről: As Far as My Fingertips Take Me.

(Heiner Müller: Kvartett, Trafó, szeptember 21.)

Egyes jelenetek/snittek túllőnek a célon (a kék tolldíszes fehér turbánban Dido áriáját éneklő Lakatos Márk úgy fest a fehér piheparaván mögött, mint egy felcicomázott cirkuszi paripa), mások felvezetés és következmény nélküli, azaz üres formai megoldások maradnak.

Lakatos Márk mindent akar. De ha további színházi terveket dédelget, jobban fel kell kötnie a fekete lakk böllérkötényt.

(Háy János: A lány, aki hozott lélekből dolgozott, Szkéné Színház, szeptember 12.)

A darab háromszereplősnek tűnik, de valójában inkább egyetlen nagymonológ – a járulékos szereplőkkel Szabó Máté rendező sem tud mit kezdeni. Hiába a gyönyörű, fájdalmasan sárgás kezdőfény a lányt és saját anyját megjelenítő Moldvai Kiss Andrea hátán, figurája, helyesebben figurái végig teljesen háttérbe szorulnak, amiről mi sem árulkodik jobban, mint hogy halála után csendben kisomfordál a színpadról.

(Dollár Papa Gyermekei: Holtvágány, 2-es villamos, szeptember 1., 21.20)

A Holtvágányban minden oda-vissza működik: ellesett életmorzsákból szöveg lesz, abból színház, ami nem épített díszletbe helyeződik, hanem tökéletes kamaratérbe, vissza a megszokott, hétköznapi környezetünkbe, egészen pontosan a 2-es villamosra. Az első felvonás napjainkban, a Jászai Mari tértől a Közvágóhídig játszódik, a második ellenirányban – időben is. A cselekményt történetnek nevezni túlzás lenne, inkább helyzetek vannak – egészen pontosan helyzet van: megcsalás esete forog fenn.

(Sziget Fesztivál, augusztus 8–15.)

A nagyra terebélyesedett Sziget Fesztivál immár hagyományos helyszínén, a Cirque du Szigeten – amely már nevében is utal az alműfaj frankofón gyökereire – egy üdvösen félreeső réten fantasztikusan felszerelt cirkuszi sátor áll, amelyben a napi rendszerességgel játszott vendégelőadások azonban inkább frontálisan érvényesülnek. „Nagy Love Revolution”, „kultúrák találkozásának központja”, „sokszínűség, befogadás, tolerancia”, „az életmód szabadságának joga” – olvashatjuk a lózungokat az idei útlevél beköszöntőjében. A sátor három külföldi nagyprodukciója meg is felel ezeknek a kitételeknek: Kambodzsa, Marokkó és a Guineai Köztársaság képviselteti magát (a külső színpadon még Japán tartozik ebbe a kategóriába egy rövid, de technológiailag annál hatásosabb diabolószólóval) – a menedzsmentet a háromból az utóbbi két esetben a „fejlett Nyugat” tartja kézben, és ezzel eleve sok mindent el is mondtunk (lásd forgalmazhatóság).

(AlkalMáté Trupp: Fenyő Iván, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, jú­lius 28., 20.30)

Önként, kés alá – ez két fontos részlet. Ugyanis tizennégy ember – a főiskolai évek óta óhatatlanul meglazult – közösségében sem az egyéni, sem a csoportdinamika nem kizárható körülmény. Félidőben lemorzsolódott Száraz Dénes, aki azóta gyakorlatilag elzárkózik a dologtól: amikor rá került a sor, a derekát ugyan beadta, mesélt, de a megjelenítésben részt nem vett, ő nem tudta „terápiának” felfogni a közös munkát, ahogyan azt többen tették, és ahogyan azt Fenyő Iván is remélte az újbóli találkozástól, mivel egy előzetes nyilatkozata szerint „az utóbbi félév élete egyik legnehezebb szakasza volt”. Csakhogy egy terápiához mindkét fél aktív hozzájárulása kell.

(Carly Wijs: Mi és ők, Orlai Produkció, Szentendre, Ferenczy Múzeum udvara, július 21.)

Fontos, hogy a darab nem vádló, sem érzelgős, nem hápogást és hüppögést akar kiváltani, nem fogalmaz meg intelmeket sem (magyarán: nem didaktikus), csupán annyit szeretne, hogy legyenek szavaink beszélni egy olyan jelenségről, amely lassan hétköznapinak mondható. Hogy hamísítás nélkül, de finoman építkező dramaturgiával és némileg elemelt keretben álljanak előttünk a puszta tények úgy, ahogy azokat a gyerekek (feltehetően) látták. Azok a gyerekek, akik azt a 3 napot végigcsinálták.

(Ebb–Fosse–Kander: Chicago, Átrium, július 4.)

Az előadásban hemzsegő közéleti utalások – a koreográfia (Vári Bertalan) szellemes, magyaros, bokacsapkodós elemei, a belengetett Gucci táskák, a #metoo és a migránsozás fél-fél mondatnyi említése, és még sorolhatnánk – karakán és koherens aktualizálásnak nem nevezhetőek, megmaradnak a kacsingatás szintjén, ugyanakkor számos dramaturgiai ellentmondáshoz vezetnek.

(Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos, Forte Társulat, Szkéné Színház, május 27., június 20.)

Emberpróbáló előadás ez (is) – nagyszerű jelenetekkel (mint például amikor előkerül a bariton szárnykürt) és remek, szívós alakításokkal (többek között a meggyötört feleség szerepében Földeáki Nóra energikus rebbenékenysége is szót érdemel), finoman kijátszott humorral (egy ilyen komoly mókázás valószínűleg már ráfért a társulatra) és végig diszkréten sugalmazó zenével (Ökrös Csaba) –, amely a kőszínházakban megszokottnál absztraktabb nyelvezetével mind előadóitól, mind nézőitől kitartást és edzést követel.

(Second life, avagy kétéletem, Orlai Produkció, Hatszín Teátrum, május 16.)

És mi lettél? Az az öt ember, aki a Hatszín Teátrum kis színpadán felállított dobozvázban eljátszadozik ezekkel a kérdésekkel, ilyen-olyan úton-módon, kisebb-nagyobb kerülőkkel és kitérőkkel mind történetesen színész lett. És mondhatjuk úgy, hogy ez a produkció, a Second life, avagy kétéletem véletlenek sorának eredménye. Mert például az ötből hárman (a fiúk) hiába székesfehérváriak, ott soha nem találkoztak. Talán voltak egy időben egy helyen, de ahhoz, hogy a sors végül mégis összehozza őket, kellett a Színművészeti Egyetem, az azonos osztályfőnök, a közös egri társulati lét és még sok minden más, köztük némi hit, plusz néhány pofon és jókora csalódás.

(Lőrinczy Attila: Balta a fejbe, Pesti Magyar Színház, május 24.)

Fiatal, de már nem hamvas rendezőnek a Balta a fejbe hálás feladat – és manapság szinte logikus választás, mivel nagyszerű eszköz a nyitásra egy olyan színházban, ahol nem egészen ez a fajta kortárs a profil, és valamelyest új közönségre vágynak, mondjuk az egyetemista korosztályra. Logikus, mert a darabban a Hamlettől a Rómeón és a Macbethen át a Pulp Fictionig sok az ismerős elem, és akkor még csak tananyagról, tárgyi tudásról, irodalmi és filmes (még és már) klasszikus műveltségről beszéltünk, ezekre lehet és érdemes támaszkodni, mert ezektől van a nézőnek siker- és felismerésélménye. A téma pedig szintén örök: az emberi gyarlóság és az évszázadok óta megoldatlan társadalmi és családi értékválság, amelyre ki-ki a maga módján reagál: hazugsággal, görcsös ragaszkodással, betegséggel, önbódítással, erőszakkal.

(Závada Péter: Je suis Amphitryon, Trafó, április 24.)

Jó szövegből rossz színházat csinálni nem kunszt. De ritka – és a lehető legjobb – eset, hogy egy színpadon nehezen elképzelhető (nem rossz, ilyen minőségi kategóriákba ennél a különös, hibrid, kísérleti félelméleti műfajnál értelmetlen belemenni) szöveget ilyen erősen megtámogasson egy színrevitel. Ehhez nyilván kellenek a színészek, a dramaturg, a díszlet- és jelmeztervező és a többiek is. És az, hogy a rendező tudja, mit akar, még ha az író talán kicsit túlgondolkodta is magát.

(Brecht: A szecsuáni jólélek, a Theater und Orchester Hiedelberg és a Katona József Színház koprodukciója, BTF, április 20.)

Bodó Viktor úgy döntött, megtartja az absztrakt keretet – és milyen jól tette! –, noha ez a fajta szereposztás ma Európában, pláne Németország és Magyarország viszonylatában nem tud nem sugallatos lenni. Mert kik ezek az istenek? Istenek egyáltalán? Inkább úgy tűnik, valami, a helyiek (gondolunk itt persze a heidelbergi nézőközönségre) által érthetetlen nyelven – a hazai fülnek viszont szellemesen – hablatyoló figurák, akiket eleinte tolmácsolni kell, majd szinte észrevétlenül beilleszkednek, itt élnek velünk (vagyis ott velük), a háttérben csendben meghúzzák magukat, és azzal párhuzamosan, ahogy a nyelvet megtanulják, lassan kívülállásuk is megszűnik, talán csak színben különböznek (sui generis fehérek).

(Spiró György: Széljegy, Kamra, április 8.)

A Kamra előadásával, helyesebben Spiró György Széljegy című fekete komédiájával tulajdonképpen az a baj, hogy az éremnek túl sok oldala van. Persze ez életszerű: attól még, hogy az ember költözésen gondolkodik (értsd: akad egy konkrét tennivalója), az élet megy tovább, az élet van; a döntéseinkbe rengeteg faktor belejátszik, mégis: olyan sok irányba lehet menni ebből a konfliktusból, hogy a fele a végére elsikkad. És ezért a figyelemfelhívás és óvatosságra intés jó (és valamelyest okító) szándéka ellenére a sok szó visszhangtalan marad. Nem mondom, hogy a darab nincs jól megírva, csak annyit állítok, hogy túlkarikírozott, amire a rendezés még rá is erősít, így pont az önmagunkra ismerés lehetősége tompul el. A kétoldalt felhelyezett tükrök által homályosan látunk.