(Sweat. Lengyel–svéd film. Rendező-forgatókönyvíró: Magnus von Horn)

Amíg a rendező, aki a forgatókönyv írója is egyben, nem akart semmit sem mondani, elnéztük az agyzsibbasztóan üres képeket, ám amikor ráfordult a nagybetűs Üzenetre, műve kínos giccsé sziruposodott. Látszatra az influenszerkultúra kritikáját nyújtja, de igazából csöppet sem mélyebb vagy igazabb annál, amit bírál, sőt...

(Űrpiknik. Magyar film. Rendező: Badits Ákos)

Nincs az a pitch-fórum, amelyen ezt a filmtervet ne fogadná vastaps, rendben van így. Különösen, ha az író a laza blogger, az elragadó Rumbarumbamm szerzője, Benedek Ágota, a rendező pedig Badits Ákos, aki eddigi munkáiban bizonyította azt a fajta vizionárius tehetséget, amely egy ilyesfajta történethez szükségeltetik.

(Fellini – A lélek festője. Olasz–francia–belga dokumentumfilm. Rendező: Anselma Dell’Olio)

Fellini és a szellemvilág meghatározó, termékeny kapcsolatát ragadja meg Anselma Dell’Olio dokumentumfilmje, a Fellini – A lélek festője, amelyet a rendező századik születésnapja alkalmából a tavalyi Cannes Classics programjában mutattak be, s amely most a magyar mozikba is eljutott. A fellengzős magyar cím helyett jobb lett volna meghagyni az eredetit – Fellini degli spiriti, azaz Fellini és a szellemek –, amely egyértelmű utalás a Júlia és a szellemekre. Az archív interjúkat, kortársak visszaemlékezéseit, filmrészleteket és animációs betéteket tartalmazó dokumentumfilm három ponton ragadja meg a művész kivételes kapcsolatát a természetfölöttivel, a transzcendenssel.

(A kivégzőosztag. Amerikai dokumentumfilm. Rendező: Ryan White. Forgalmazó: magyarhangya)

A kivégzőosztag azokban a napokban került a mozikba, amikor a belarusz diktátor nemzetközi légijáratot kényszerített a földre, hogy elfogja népszerű ellenfelét. Előtte Putyin hasonlóan népszerű kihívóját novicsokkal mérgezték meg, később maga az áldozat derítette ki, kik és kinek az utasítására. Korunkban a legveszélyesebb nemzetközi terroristák a diktátorok: Carlos vagy a RAF suta kezdők hozzájuk képest. Az orosz, majd a belarusz eset, amely egyszerű volt és durva, akár a faék, a közelébe sem ért az ördögien szofisztikált észak-koreai mestertervnek. Ha Hollywoodban egyszer játékfilm készül róla – ami felől aligha lehet kétségünk –, az ötletdíj minden bizonnyal Kim Dzsongunt illeti.

(Spirál. Magyar–román film. Rendező-forgatókönyvíró: Felméri Cecília)

Magyar film, első film, remek film. A fiatal kolozsvári rendezőről a legkevésbé azt a kínálkozó közhelyet írnánk le, hogy ígéretes tehetség, reményteli pályakezdő. Nemcsak azért, mert ezeket már besöpörte korábban, amikor figyelemre méltó rövidfilmjeiért előbb „A jövő reménysége”, majd a „Legígéretesebb fiatal tehetség” díjjal ismerték el. A jövőbe láttak, amúgy nem volt nehéz. Azért fölösleges ezeket most megismételni, mert a Spirál beteljesült ígéret: okos, elegáns, érett munka.

(A legvidámabb barakk. Magyar rövidfilm. Rendező-forgatókönyvíró: Varga Noémi. Operatőr: Nagy Marcell. Vimeo Staff Pick)

Az elbeszélt családi saga önmagában is példázatos, ám nem ez adja a mű kivételes erejét, hanem a forma. Egy-két rejtett, diszkrét vágást leszámítva egyetlen bravúros hosszú kameramozgást látunk. Amikor elkezdődnek a vallomások, a bérház kanyargós, szűk lépcsőjén megy föl a kamera, majd belép a lakásba. Innentől a helyszín többet mond el ezeknek az éveknek a lélekőrlő természetéről, mint a drámai monológok.

(A gyerekkor földje. Francia–belga film. Rendező: Eric Gautier. Az éjszakai meséi. Francia–kanadai–elefántcsontparti film. Rendező: Philippe Lacôte. Frankofón Filmnapok, ápr. 22.–máj. 2.)

Eric Gautier filmje összetéveszthetetlenül, letagadhatatlanul euro-amerikai, Philippe Lacôte-é mélyen és nyersen afrikai. Kétféle megközelítés, kétféle stílus: kívülről és belülről. Innen nézvést az utóbbi az izgalmasabb.       

(A chicagói 7-ek tárgyalása. Amerikai–angol–indiai film. Forgatókönyvíró-rendező: Aaron Sorkin. Forgalmazza a Netflix.) 

A chicagói hetek (vagy nyolcak) peréről több mozgókép született, most Aaron Sorkin készítette el a legújabb verziót, amelyet hat Oscar-díjra jelöltek. Ennél több nominációt csak az Orson Welles elleni vádakat felmelegítő pletykafilm, a Mank kapott (ÉS, 2020/50., dec. 17.), aminél A chicagói 7-ek tárgyalása fényévekkel jobb. Nem pusztán azért, mert nem beszél hülyeségeket – ennyi egy Oscar-várományostól okkal elvárható –, hanem mert tisztes iparosmunka, ami ebben a mezőnyben nem kevés. Visszakanyarodás a jó öreg hollywoodi mozihoz, s annak kedvelt szubzsáneréhez, a tárgyalótermi történethez.

(Sarlatán. Cseh–ír–szlovák–lengyel film. Rendező: Agnieszka Holland.)                              

Öreg autók, bőrkabátok, egyenruhák, fenyegetően fellépő, erőszakos nácik és kommunista titkosrendőrök – Holland, aki az efféle period mozik rutinos specialistája, kisujjból kirázza „a kort”. Sarlatán a film címe, ám a legvégéig nem derül ki, ezt ironikusan értsük vagy komolyan. Magyarán, hogy Mikolášek valóban gyógyító erővel bírt, netán ügyes szélhámos, aki komoly vagyonra, befolyásra tett szert azzal, hogy visszaélt a nehéz helyzetbe került paciensek hitével. Annyi biztos, ő vakon hitt a saját küldetésében, azaz nem egyszerű csalóval állunk szemben.

(A rizsre öntött zöld tea zamata. Rendező: Jaszudzsiro Ozu. A gotói Tora-san. Rendező: Masaru Oh’ura. Tsukiji Wonderland. Rendező: Naotaro Endo. Japán Filmhét, febr. 26–márc. 7.)

A japán filmhetek kínálatában mindig akad néhány, amely az asztal örömeiről szól. Csak az utóbbi időben a rámenről három mozgóképet is megkóstolhattunk (Rámen Shop, A rámen Isten, Rámen-szamuráj), leves után szusi jött (Szusiálmok), desszertnek babpürével töltött édes palacsinta (Édesbab). S bár hű képet kaphattunk belőlük a japán konyha titkairól, némelyiket akár receptkönyvnek is használhattuk, a kaja e filmekben csak ürügy, ami összehozza az embereket, kisimítja az ellentéteket.

(Rolling Thunder Revue. Amerikai film. Rendező: Martin Scorsese. Főszereplő: Bob Dylan. A Netflix bemutatója.)

Nagy film sejlik fel e kép mögött. Egy nemzedék története, vele a modern Amerika történelme. Martin Scorsese két éve megcsinálta ezt a filmet. Nem kellett hozzá sokkal több, mint hogy levegye a polcról Dylan 1975–76-os Rolling Thunder Revue-turnéjának tekercseit – amelyekből 1978-ban az énekes már rendezett egy négyórás kísérleti mozit (Renaldo and Clara) –, s az anyagból összevágja, részben újraforgassa lenyűgöző ál-, fél és egész dokumentumfilmjét.

(Gunda. Norvég–amerikai dokumentumfilm. Rendező: Viktor Koszakovszkij.)

A forgalmazó leírásában azt olvassuk, hogy a mű „súlyos morális kérdéseket vet fel”, Gunda „pusztán azért született meg, hogy beteljesítse azt a sorsot, amit az emberi civilizáció szánt neki: utódokat szüljön, majd élelemként szolgáljon”. Nos, ez utóbbinak nyoma sincs a vásznon. Ha a rendező erről akart volna filmet forgatni, akkor tudatja velünk, akár egy filmvégi felirattal csupán, mi történt hőseivel. Nem véletlenül nem tette. Ha ilyesféle mozit szándékozott volna készíteni, akkor nem egy boldogan, szabadon, önállóan élő malaccsaládot mutat be, hanem sertéstelepet, húsgyárat, vágóhidat. Nem kétséges, hogy utóbbi filmek, amelyekből tömérdek készült, is lehetnek fontosak és hasznosak. Ám Koszakovszkij másról, lényegesebb kérdésről beszél: a létezés metafizikájáról.

(Born in Auschwitz. Magyar dokumentumfilm. Rendező-operatőr: Cseke Eszter–S. Takács András. Spektrum Tv, jan. 27., jan. 31.)

Angéla ma Montrealban él, anya és többszörös nagymama. Bár Auschwitzról aligha lehetett személyes tapasztalata, túlélőnek mondja magát, miként annak tartja magát Kati, a lánya is. Az unokák talán már nem. Kérdés, a negyedik generáció, a dédunokáké, mit kezd a rémmesék világába hulló régmúlttal. Róluk, a túlélőkről s leszármazottaikról szól az On the Spot szerzőpárosa, Cseke Eszter és S. Takács András egészestés dokumentumfilmje, a Born in Auschwitz.

(Pieces of a Woman. Amerikai–kanadai–magyar film. Rendező: Mundruczó Kornél, forgatókönyvíró: Wéber Kata. A Netflix bemutatója.)

Nem vitás, Mundruczó Kornél és Wéber Kata profi stábbal kisujjból is kiráz egy nézhető, épkézláb hollywoodi sikerfilmet (ez sem kis dolog), ám az első másfél órával magasra, sokkal magasabbra tették a mércét.

(Mank. Amerikai film. Rendező: David Fincher. A Netflix bemutatója.)

Nem tudni, Fincher miért vélte jó ötletnek a lejárt lemezt újra feltenni. Önmagában nem elvetendő gondolat filmet készíteni a háttérbe szorult Mankról, akinek a neve, miután kikövetelte, Wellesé mellett ragyog az Aranypolgár főcímén, s az Oscar-díjon is osztoztak. Salieri-sztori ez, a nagyság mellett árnyékba került tehetséges emberről, az örök másodikról, aki meghasonlik, s az önpusztításba menekül. Peter Shaffer hasonlóból fabrikált ügyes sikerdarabot. Remek film készülhetett volna Mank sorsából is.

(Fákról beszélgetni. Francia–szudáni–német–csádi–katari–egyesült arab emírségeki dokumentumfilm. Író-rendező: Suhaib Gasmelbari. A Verzió Filmfesztivál bemutatója.)   

Gasmelbari egész estés dokumentumfilmje, amelyet a tavalyi Berlinalén mutattak be, majd végignyerte a világ fesztiváljait, óda a mozihoz. Hősei számára a filmkészítés, a mozizás a szabadság terepe a zsarnokság nyomasztó évtizedeiben. Ezért nem adják fel egy életen át.