Ketten egy új könyvről – Bret Easton Ellis: A szilánkok. Fordította Sepsi László. Helikon Kiadó, Budapest, 2023, 588 oldal, 6999 Ft

A szilánkok egyébként bizonyos tekintetben nagyon hasonlóan építkezik, mint a Nullánál is kevesebb: tizenéves szereplőivel a könyv első háromnegyedében viszonylag kevés dolog történik (bár A szilánkok azért jóval történetközpontúbb), majd az utolsó negyedben csak kapkodjuk a fejünket, és a rengeteg eseményből igyekszünk újraértelmezni az addig lassan csordogáló történetet. Az elbeszélő magányossága, a kompetens szülők jelenlétének hiánya is azonos a két könyvben. Nem mindegy azonban, hogy mindez hány oldalon keresztül történik, és hogy milyen az elbeszélés módja. És akkor itt szeretném hangsúlyozni, hogy A szilánkoknak talán nem ártott volna egy erős kezű szerkesztő, aki a szerzőt figyelmezteti arra, ha ugyanazt az információt ötször akarja megosztani olvasóival, ezzel mintegy idiótának tekintve őket, akik biztosan nem emlékeznek rá, hogy száz oldallal korábban mi történt, az nem lesz a legjobb stratégia. De nemcsak az állandó ismételgetés az, ami a befogadót halálra idegesítheti ebben a könyvben, hanem az elbeszélői alaphelyzet is, ami az ötvenes éveiben járó Ellis nosztalgikus visszaemlékezéseire és pszichologizáló önértelmezésére alapul, ez természetesen a szerző furcsa humorának egyik forrásaként is értelmezhető, jóllehet, én nem sokat nevettem rajta. Annál inkább felértékelődött számomra a Nullánál is kevesebb flegmatikus elbeszélője, aki szinte csak rögzíti a vele és körülötte történő borzalmakat, de azok (látszólag) nem gyakorolnak rá mélyebb érzelmi hatást – ellenben rám olvasóként igen.

Meghalt a férje, úgyhogy útnak indult. Na, nem rögtön, megvolt a szép temetés a megbeszéltek szerint. A férjével beszélték meg pár hete könnyek között, hogy mit akar, hova temessék pontosan, milyen ruhában, ki mondjon beszédet, milyen virág legyen. Volt idő mindent jól átgondolni, és hogy a látszat tökéletes legyen, Margit két sírhelyet vásárolt a városi temetőben, a fejfára ráíratta a saját nevét is, meg a kezdő dátumot. Hogy nektek már csak pár számjegyre legyen gondotok, gyerekek, ezt mondta a lányának és az unokáknak, akik felháborítónak tartották az ötletet. De most, hogy ezen is túl van, gondosan pakolni kezd. Csak egy kisebb kézitáskát és egy nagyobb aldis szatyrot visz magával, hogy ne tűnjön fel lehetőleg senkinek, soha többé nem jön már vissza.

Csuklom, biztos emleget – gondolom magamban. Nagy levegőt veszek, és benntartom, amíg elmúlik. Aztán úgy döntök, most én fogom emlegetni, hogy neki is kelljen csuklani. Hosszan fogom emlegetni, hogy sokáig kelljen. Elmesélem a pasimnak azt a sztorit, amikor a nagyfater hátrament megetetni a malacokat, aztán a nagymama leghatározottabb kérése ellenére elugrott a kocsmába két kisfröccsre. Hogy a nagymama ne vegye észre, télikabátját egy keresztfára akasztotta, a tetejére biggyesztette a kalapját, messziről olyan volt, mintha a kert végében állna. A probléma csak az volt, hogy nagyon sokáig ácsorgott egy helyben, és ez feltűnt a nagymamának, aki hátrament, meglátta a felöltöztetett keresztfát, és rájött, hogy megint át lett ejtve. Nevetett, de azért rosszul esett neki. A nagymama akkoriban bombabiztos rejtekhelyeken tárolta az ajándékba kapott italokat, hogy idő előtt el ne párologjanak az üvegekből.

Mikor a kulcsot a zárban elfordította, azonnal érzett valami furcsa szorongást. A lakásban szokatlanul csönd volt, és sötét, a meleg levegőben idegen testek és parfümök illata terült el. Oldalra nyúlt, és egy ideges mozdulattal felkattintotta a villanyt. Ott állt a családja, az összes barátja, és ott volt a pasija féltérdre ereszkedve, kezében apró bársonydoboz, belőle egy gyűrű ágaskodott felé. Talán őszintének kellett volna lennie a barátaihoz és a családtagjaihoz, el kellett volna mondania közülük legalább pár embernek, hogy a magánytól való rettegése miatt élt ebben a kapcsolatban akkor már két éve. Némi haragot érzett, hogy ezt senki nem vette rajta észre. Aztán végighallgatta azt a pocsék filmes monológot, amely immár két éve jelentette számára a jó ízlés tökéletes meggyalázását. Olyanok voltak benne, mint „szerelmem, én egész életemben az otthonomat kerestem. Körbejártam a világot...” – jártad a faszt, suhant át az agyán, Horvátországnál messzebb sose merészkedtél, de nem volt ideje továbbgördíteni a gondolatot, mert a nyálcunami ellepte a tudatát: „soha eddig nem találtam a helyem és a boldogságom.

Néha azért itt is hideg van tavasszal – idegesen húzom össze a széldzsekit a pulcsimon, miközben az ezredik képet csinálom rólad, ahogy épp támasztod vagy a helyére tolod a ferde tornyot. Ha elkészül a tökéletes fotó, amelyen a hajadba éppen jó irányból kap a szél, és a mosolyod is nagyon természetes, akkor kirakod majd instára, hogy a volt faszid lássa, milyen boldog vagy nélküle, ettől szorongás törjön rá, megbánjon mindent, és térden állva várjon a reptéren, könyörögjön, hogy bocsáss meg neki, és te a sok megaláztatás után, amit ő okozott neked, úgy tehess, mintha észre sem vennéd. Ezerötvenkettedik kép, végeláthatatlan tortúra a semmiért, de te csak ezzel a gondolattal a fejedben tudsz elaludni már hónapok óta. Ezerötvenhárom, kérdezem, hogy ez már jó-e, te meg azt mondod, még mindig nem.

Egész nap üzeneteket küld a Facebookon, hogy döntsem már el, mi lesz a karral, mert ő tudni akarja, hogy mire számítson, nem akar többé bizonytalanságban élni. Ez végül is érthető, de csak azt írom neki, hogy várjon egy kicsit, egy kar sorsáról nem lehet ilyen gyorsan dönteni. Erre előhúzza az adu ászt, hogy visszamegy az exbarátnőjéhez, ha nem mondom meg, mi van, amúgy akkor is, ha a válaszom az, hogy nem, csak akkor még jobban visszamegy. Én ekkor már rohadtul reszketek, elkékül a szám a hidegtől, mert hónapok óta nem csókolta meg senki. Pötyögök a telefonomon, hogy oké, oké, de akkor örökre szeretni fog, ugye. Ötvenkét percet várok a válaszra, pedig látom a Messengeren, hogy látta. Ez nem tűnik jó előjelnek, de azt írja, hogy persze, úgyhogy elhessegetem a rossz érzéseimet, biztos csak szarni volt ennyi ideig. Megmondom neki, hogy erről szerződést írunk ám összetéphetetlen papírra, amire küld egy lájkot, azonnal írom is a szerződést, átviszem, aláírja, hatalmasat szeretkezünk. Azt hiszem, neki is jó volt, de nem merem megkérdezni.