A magyar irodalomban valójában a nacionalista nemzetépítő szándék hozta létre a centrum-periféria dichotómiát. Amikor a reformkorban, nagyjából az 1830-as évek elejére, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság létrejöttével megvalósult annyi magyar író álma, és Pestet sikerült irodalmi központtá tenni, az addig – ma úgy mondanánk – hálózatként működő rendszert felváltotta egy szigorúan intézményi legitimáción alapuló struktúra. Ettől fogva Pest vagy Pest-Buda megfellebbezhetetlenül irodalmi centrummá vált. Az intézményi rendszer mint valamifajta kulturális feketelyuk ellenállhatatlanul vonzotta az írókat, költőket az új nemzet felépítésének gravitációs terébe. Mondhatjuk bátran, hogy a periféria kiürült, pontosabban kulturális értelemben kiaknázandó nyersanyaglelőhelyként, kolonizálandó, a mindenkori idegenséget bevonzó „határvidékként” funkcionált tovább, amennyiben példának okáért a népiesség vált az új paradigmaként megteremtődő nemzeti kánon élesztőjévé. A periférián ragadt vagy odaszorult írók vagy rosszul érezték magukat a centrumtól távol, és sértődötten szenvedtek méltatlannak érzett mellőzöttségük miatt (lásd szegény Tompa Mihály szomorú esetét), vagy minden erejükkel a centrum felé igyekeztek, vagy éppenséggel szívós kitartással araszolgattak oda, mint Arany János, akinek a Toldi országos sikere után majdnem 15 évébe telt a központba kerülni Nagyszalontáról egy nem rövid nagykőrösi kitérővel.

Osztovits Szabolcs: „Sors, nyiss nekem tért”
Margócsy István (szerk.): Petőfi Sándor emlékezete
Szilágyi Márton: A magyar romantika ikercsillagai
Petőfi Sándor összes prózai írása és levelezése

Ha van dokumentálható sikertörténete a magyar irodalomnak, akkor Petőfié minden kétségen kívül az. Ez azonban súlyos és sorozatos tabusértéseken keresztül, a korabeli társadalmi, politikai és irodalmi normák áthágásával valósulhatott csak meg. Ő az a csupa nagybetűs KÖLTŐ, aki után minden másképpen van, és ő az a KÖLTŐ, aki előtt is minden másképpen lett, vagyis nemcsak a jövőt sejtette meg, hanem a múltat is sikerül eltörölnie, vagy legalábbis a saját képére formálnia. Végképp.

Petőfi dacos kívülállása nemcsak társadalmi, hanem nemzetiségi hátterű is volt. Vidéki, amolyan paraszt-polgár család leszármazottjaként és szlovák anyanyelvűként annak a kulturális és társadalmi közegnek egyetlen identitáseleme sem volt érvényes rá, ahová igyekezett. Értelemszerűen vagy hozzá kellett idomulnia ennek a világnak a játékszabályaihoz, vagy ki kellett sajátítania és a maga képére kellett formálnia azokat. Petőfi ez utóbbit választotta. Legszemléletesebb példát erre A magyar vagyok című 1847-es versében találjuk, amelyben dacosan önmagára érvényesíti a nemesi nemzet karakterológiáját, úgy, hogy eredendően és betű szerint annak egyetlen eleme sem igaz rá. Ezzel a gesztussal nem csupán kisajátította és demokratizálta a nemzethez tartozás narratíváit, hanem egyben el is szakította a genealogikus vérségi leszármazásra hivatkozó valóságreferenciáitól. Ugyanis a kisajátító gesztus és az irodalom nyelvének demokratizálása csak a nemesi genealogikus, tehát metonímiára építő azonosságtudat kulturális átkódolásával és egyben metaforikussá változtatásával együtt volt képes a radikális változtatásra. Innentől kezdve nem Petőfi beszélte a meghódítandó közeg nyelvét, hanem ez a közeg kényszerült megtanulni az új dialektust.

Nem véletlen, hogy Arany Petőfihez fűződő egyenlőtlen és kiegyensúlyozatlan barátsága mögött – persze őszinte érzelmi töltete mellett – az ő megküzdési stratégiájának nagyon is vonzó, mert sikeres modellje állt. Arany a maga választotta gyenge stratégia kudarcát érezte egész életében: nem ő hódítja meg az új közeget, ahová igyekszik, hanem őt sajátítja ki a közeg, akkor is, amikor majd olyan nemzeti költőt csinál belőle, amilyen soha nem akart lenni. Saját neve mint szerzői név nem új identitást kínál számára, mint Petrovicsnak a választott Petőfi, hanem elidegeníti az autentikusnak tartott életétől, ahogyan a róla készült Barabás-festmény kapcsán is nyilatkozik: „Valahogy olyformán érzem magamat, mikor erről hallok vagy olvasok, mintha már nem is volnék én én, mintha minden halálom után történnék. Van benne valami halottias. Szinte félek, ha majd Szalontára megyek, hogy fog bámulni és lesni az ifjabb nemzedék, mint valamely – múmiát.”

Bár mindezzel együtt is volt egy olyan halvány sejtelmem, hogy inkább csak valamiféle gyermeki szemérmesség késztethette dacos hallgatásra ezeket a már jócskán a hetvenes éveikben járó férfiakat. Mert hiába az eltelt évek, nem lehet köze gyereknek a szülei nemi életéhez.

Ugyan mit is kínálhatnék engesztelésül a fájdalmas emlékeikért cserébe?

Ugyanakkor az is hozzátartozik a teljes képhez, hogy máskor valamifajta férficinkosság jegyében szinte kérkedtek az apjuk nőügyeivel. Mert az persze imponált nekik, az anyjukkal való legteljesebb érzelmi azonosulás mellett is, hogy az öreg mennyire népszerű volt a nők körében. Ezzel semmi újat sem mondtak, mert azzal más forrásból – történetesen a nagyanyámtól – nagy általánosságban én is tisztában voltam, hogy számos nővel akadt dolga. Biztosan tudtam például arról, hogy volt egy asszony az életében, akiről még a fiai is csak annyit mondtak, hogy „meg volt engedve neki”. Márminthogy a nagyanyám tudtával és jóváhagyásával folytatott vele viszonyt.

Az asszony ugyanannak a hosszú, uradalmi cselédháznak egyik szoba-konyhás lakásában élt, amelybe a szlavóniai magyar falvakból menekült családokat helyezték el, miután az összes elnéptelenedett zsidó ház megtelt. A későn jövők kerültek ide, ebbe a falu határában lévő majorságba, amelynek ugyancsak zsidó birtokosa volt a háború előtt.

A jobb híján „magas irodalomnak” nevezett jelenség annak köszönheti létét, hogy az irodalmi termelés természetéből adódóan hierarchikus. Pontosabban amennyiben nincs újító jellegű magas irodalom, akkor az adott irodalmi kultúra megmerevedik, és a lektűrösödés útjára lép. A lektűr és a giccs szerepe csak akkor értékelhető a fentiek értelmében pozitívan, ha nem sajátítja ki a „magas irodalom” helyét. Csakhogy, amíg a magas irodalom meg sem próbál tudásforrássá válni, hanem megelégszik a társadalmi-politikai közbeszéd szolgálólányának szerepével, elkerülhetetlen, hogy az irodalom a kultúra óvszer nélkül fogyasztható konzumzenéjévé váljon. Annak ellenére is az új tudás felmutatása volna a lényege a magas irodalmi produkciónak, ha ez szinte lehetetlen küldetésnek tűnik is, ezért válik vakrepüléssé minden, a kortársi közbeszéd navigációját mellőző, azt legfeljebb csak távoli jelzőfénynek tekintő mű létrehozása.

A nagy figyelmet kiváltó kánonátrendezés az irodalomoktatásban és az azt előkészítő, lényegében egyoldalúan hatalomvezérelt kánonvita körüli felháborodás mára lényegében elhalt a világjárvány tompán fojtogató csöndjében. Pedig az ugyan minősíthetetlen szakmai nívójú, leginkább a politikai bulvár szintjén folytatott kánonvita arra biztosan jó alkalmat nyújthatott volna, hogy politikai csatározások helyett higgadtan újragondoljuk azt, amit valamiért mindezidáig elmulasztott újragondolni az irodalmár szakma.

Arról van szó, hogy miközben az irodalomtanítás célja, szerepe, módszertana, az új kihívásokhoz való adaptálása, valójában: válsága körüli polémiák kisebb-nagyobb hévvel folyamatosan zajlanak, az iskolai gyakorlat maga az 1970-es évektől olyan kontinuitást mutat, leginkább a tanított anyag, vagyis a kánon tekintetében, ami megmászhatatlan hegyként tornyosul diák és tanár fölé egyaránt.

Beck Zoltán: A megszólalás üres helye
Tompa Andrea: Haza
Babarczy Eszter: A mérgezett nő
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
 

Vakítóan fehér sírkövön üldögélt tehát az öregasszony, mint valami fekete és törékeny csontú madár, gyér cipruslombok takarásában remélve némi menedéket. A szeme nem látszott, sőt most, hogy jobban belegondol, olyan volt, mintha egyáltalán nem is lett volna szeme, ami nyilván lehetetlen, és valószínűleg mélyen az arcába húzott kendője okozhatta ezt az optikai illúziót. Talán az erősen tűző naptól, talán csak a kíváncsi tekintetektől óvta magát. Hiába akart azonban észrevétlen maradni, eggyé válni azzal a kicsi árnyékkal, amit a ritkás cipruságak adtak, nem lehetett nem meglátni. Éppenséggel ezzel a diszkrétnek szánt félrehúzódással – hiszen az érthető, hogy talán gőgből, talán tapintatból, de véletlenül sem szerette volna, ha bárki is a rokonsághoz tartozónak higgye –, hívta fel magára akaratlanul is a figyelmet.

A kezében láthatólag frissen szedett, „mintha még a reggeli harmat is megcsillant volna rajta”, gondosan válogatott és szalvétába csomagolt nárciszcsokor sárgállott. Mondhatni, egészen indokolatlan és szemérmetlenül tüntető vidámsággal feküdt a térdén, „mintha csak a nap egy darabkáját dédelgette volna az ölében”.

Annak idején elkezdtem írni egy esszét Borbély Szilárd Nincstelenek című könyvéről, amely sokakhoz hasonlóan rám is elemi hatást gyakorolt pozitív és negatív értelemben egyaránt. Aztán főleg a szerző tragikus halála miatt félbehagytam, és közben arra is rájöttem, hogy valójában nem a könyvről szeretnék írni, hanem azoknak a (Borbély szavaival élve) köztünk élő „kulturális migránsoknak” vagy egyszerűbben: az első generációs értelmiségieknek a problémáiról, akikről Borbély Egy elveszett nyelv című esszéje beszél (ÉS, 2013/27., júl. 5.), és akikhez magam is tartozom.

A papok kamráját másik két pappal kellett megosztania.

Ez talán egy kissé szokatlannak tűnhet, mert biztosan tudjuk a korabeli templomi rend előírásaiból, hogy az égő áldozathoz, az áldozati kos előkészítéséhez, nyúzásához meg az oltár parazsának fölszításához több áldozattevőre is szükség volt. A Tűz-teremben ezek szerint több kamra is lehetett a vastag sziklafalba vájva, és talán így hármasával tértek nyugovóra szűk és kemény nyoszolyáikon a másnapra rendelt papok. Róluk nem sokat tudunk, pedig ők lehettek azok, akik aztán visszavitték Zecharja magatehetetlen testét a hálókamrába, hogy mégse maradjon ott a Szentély lépcsőjén az Úr szégyenére, és annyi riadt, mégis szemérmetlenül mohón tolakvó pillantásnak kitéve. Csak annyit árultak el később, hogy higgyék el nekik, alig volt súlya. Ők maguk sem értették, hogy szinte egyik pillanatról a másikra hová illant el a teste, hová tűnt a csontjairól a hús, de az tény, hogy szinte olyan volt, mintha csak egy rongycsomó hevert volna a hideg kövön.

Bagi Zsoltnak, az ötletgazdának

Nemrégiben egy kánonnal kapcsolatos, virtuális térben folytatott vita hevében azt a kijelentést találtam tenni, hogy Petőfi semmiféle újdonságot sem hozott a XIX. századi irodalmi kánon tekintetében, vagyis nem ő, hanem – gyanúsan Babits egykori tételét hangoztatva – igazából Arany volt a paradigmaváltó és valódi újító. Mint általában az effajta állítások – főleg, ha hevenyészett hozzászólás formájában történnek –, így nyilván ez is joggal tűnik átgondolatlannak. Itt most ezt a bombasztikusnak, valamint provokatívnak ható tételt próbálom kifejteni csupán a vita kedvéért, persze azzal a meghagyással, hogy mindezt majd tényleg meg akarom írni másutt egyszer alaposabban és pontosabban is.

Már azokból a jelekből, amelyek kísérték váratlan felbukkanását, ahogyan szinte a semmiből előtűnve hívatlanul és némán belépett Zecharja házába, minden kétséget kizáróan tudhatta volna, hogy nem akármilyen vendég látogatja meg a szerény és egy ilyen vendég fogadásához mégiscsak méltatlan hajlékot.

De Mirjam, a kicsi szolgáló, aki akkor csupán egymaga volt odahaza, mit sem sejtve tette a dolgát.

A reggeli szokásos feladataival volt elfoglalva, a megszokott és gazdaságosan kimért mozdulatokkal látta el a konyhában teendőit. Semmi fölösleges lépés, fáradságos hajladozás, tudta, újabb hosszú napnak néz elébe. Talán épp befejezte a padló fölsikálását, legalábbis a napi rutin ismeretében erre lehet következtetni. Vizet már korábban hozhatott a kútról a takarításhoz, mert a maradékot éppen most készült föltenni a tűzhelyre, hogy megmelegedjék, mire asszonya a piacról megérkezik az aznapi ebédhez valóval. Lencsegombóc fokhagymamártásban ezúttal hús nélkül, nem volt mit ünnepelniük. Ekkor vette észre, hogy a reggel gyújtott tűz már jórészt kialudt, csak a gyengén pislákoló parázs emlékeztetett a korán kisült lepény melegére. Ezt is újra kell élesztenie, mielőtt egészen elhamvadna. Nem sok ugyan, de valamennyi maradt a lepényből, ma valahogy nem volt étvágya. Akadtak ilyen napok, amikor szinte semmit sem kívánt enni, különösen az utóbbi időkben, amióta úrrá lett rajta is az asszonyi természet. Rendszerint ez volt a reggelijük, kölesből készült, üres kásába, vagy, hogy rá ne unjanak, időnként kecsketejbe mártogatva.

Az úgy volt a Jucikával, hogy egyszer csak azt vették észre a szentesek, hogy minden nagymise alatt ott térdepel a mosolygós Szűzanya szobra előtt. Még az Esperes se tudta rávenni, hogy üljön be a padba rendesen, mint a többi hívő, mert a Juci ilyenkor már nem volt magánál, nem hatottak rá a szép szavak. De már a csúnyák se.

Meg is ijedt az Esperes, hogy baj lesz a Juciból, ha ez így megy tovább. Az öregasszonyok mentek mindjárt panaszra hozzá, hogy csináljon valamit a Jucival, mert tisztára elrontja nekik a vasárnapi áhítatukat. Így mondták, hogy áhítatuk van nekik, és szinte nincs kedvük járni a misére, amióta ilyen cirkuszt csinál belőle a Jucika. És akkor meg is mondta a Jucikának az Esperes, hogy jobb lenne, ha nem jönne a vasárnapi misére, ha csak így tud viselkedni. Hiába sírt a Jucika, hogy nem akar ő viselkedni sehogy, de mikor van ez a betöltekezése neki, akkor olyan boldog lesz, hogy szinte el se tudja mondani, mennyire. És szépen kéri az Esperest, ne tiltsa ki a templomból, mert nincsen már semmi öröme a világon ezen a betöltekezésen kívül. Ráadásul otthon a Kálmánka mindig csak kiabál vele, sőt még el is szokta verni, amikor rájön ez a féltékenység. Pedig megesküszik a Jucika akár a Szentanya könnyeire is, ha kell, hogy nem ismert ő más férfit a hites urán kívül soha.

Az ÉS könyve februárban – Szilágyi Márton: „Mi vagyok én?” Arany János költészete. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 320 oldal, 3500 Ft

A kötet nagyszabású értelmezése a Toldi-trilógia trilógiaként való szemügyre vétele, aminek legfontosabb és legeredetibb eredménye magának a Toldinak az újszempontú interpretálása. Magam Szilágyi Toldi-értelmezését, mely végre valahára szakított a hagyományos nemzeti szempontú és erősen kultikus Toldi-olvasatokkal, bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretné új aspektusból szemügyre venni a túlságosan is „jól ismert” nemzeti „emlékezethelyünket”. Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy erősen vitathatónak látom Szilágyi nagyon is „átkatolizált” Toldi-olvasatát, amely a bűnös ember és az Isten közti kiengesztelődés folyamatának megmutatásaként láttatja Arany művét. Alapfeltevése szerint a bűnt elkövető (gyilkosságba eső), vezeklő Toldi és az őt folyamatosan szem előtt tartó Isten végül feloldozásba, megbocsátásba torkolló kapcsolatát követhetjük nyomon a bujdosástól a próbatételeken át a király színe elé járulásig. Csakhogy a vezekléshez bűntudat szükségeltetik, ami Toldi esetében nincs meg, merthogy a bűn elkövetése sem tudva és akarva történt a részéről, hanem fatális véletlen folytán; ha van bűne az ifjú Toldinak, akkor az a harag, amely a Toldi estéjében – amelyről Szilágyi nagyon helyesen állapítja meg, hogy a Toldi visszaénekléseként olvasandó – is visszatérő motívumként rombolja le nimbuszát. Toldi nem azért bujdosik, mert lelkiismerete elől menekül, hanem egyszerűen azért, mert bátyja emberei üldözik: a világ szemében bűnös, ami alól jellemző módon a világi hatalmat képviselő király és nem az Isten fogja föloldani.

200 AranyLátó
24 Karát
„Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!”
„Óhajtom a classicus írók tanulmányát”

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Toldi nyomán olyan normatív irodalmiság-eszmény rajzolódik ki a magyar olvasó előtt, amelynek a kritériumai a következőkben állnak: (1) a mű nyelvhez való viszonya eleve kultikus legyen; (2) a cselekmény a hős mintaadó emelkedéstörténetét rajzolja föl, amely célját tekintve valamely magasabb célt szolgál; (3) a főhős tökéletesedésének folyamata mind a külső akadályok, mind a belső hiányosságok leküzdésében álljon. Mindez persze csakis a tragikusra hangolt komolyság jegyében gondolható el, a játékosság, az örömelv és a mindezeket önmagába foglaló nevetés nem méltó a komoly irodalmi műhöz, mint ahogy nem méltó az ember (közelebbről a magyar ember) méltóságához sem. Ez az irodalmiság-képlet az európai irodalom egy nagyon is domináns hagyományához kapcsolódik, amely a nevelődési regény átfogó narratívájának egyfajta nemzetiesített változataként azonosítható be. Az Arany-mű tehát a kor szellemiségének tökéletes és nagyon is korszerű kifejezője, ugyanakkor mintha az Arany-életműből a többi szöveg kárára kiemelt Toldi túlságosan is egyszólamúra hangolta volna a magyar irodalomértés kánonját.

Igazság szerint Zecharjáról, az Abija rendjéből való papról ő maga is csak annyit tudott elmondani, amennyit a Mesterétől hallott. Azt meg sohase merte megkérdezni tőle, hogy neki ugyan milyen forrásból származnak az információi, mert azért annyit már akkoriban is lehetett sejteni, hogy alig maradtak fönn róla hitelesnek tekinthető följegyzések. Nem mintha utána akart volna járni bárminek is. És ha őszinte akart lenni magához, valójában a választ nem is szerette volna hallani, mert elég volt a Mester szava bizonyságnak, hogy úgy higgyen el mindent neki szó szerint, ahogyan azt elébe tárta. Mert az erős és igaz hit nem kíván bizonyítékot, hiszen a hit maga sem más, mint a remélt dolgok bizonyossága.