Kiváló barátaim, nemkülönben általam ritkamód tisztelt ellenzéki politikusok úgy vélik, hogy a magyar kormány „az országot”, „a társadalmat”, „minket” fosztott meg attól a bizonyos hetvenhétmilliárd forinttól, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy az Ökotárs Alapítvány legyen a norvég Civil Alap programoperátora.

Árnyalnom kell a képet. A magyar kormány, pontosabban az uralmi elit számára a Nyugatról érkező, vissza nem térítendő pénz olyan, mint némely országoknak a kőolaj vagy a földgáz: Isten, Allah vagy a természet ajándéka, amiből lehet pompázatosan építkezni (például sportlétesít­mé­nyeket), és lehet az államgépezet működtetésével alattvalói belenyugvást, sőt rajongást vásárolni – de amellett a fönt említett elitnek az is elsőrendű célja, hogy saját magát gazdagítsa, ezért ellenőriznie kell  a pénz beáramlását és elosztásának csatornáit. Póriasan: lenyúlni, amit tud.

Az eset nem volt egyedi a közép-európai NATO- és EU-tagállamokban. Két évvel ezelőtt a lengyel Igazságügyi Minisztérium 25 millió zlotyt (kb. kétmilliárd forintot) abból az alapból utalt át a Központi Korrupcióellenes Iroda (CBA) számlájára, amit a bűncselekmények áldozatainak megsegítésére tartanak fenn. A cél, aminek semmi köze nem volt az áldozatokhoz: a Pegasus nevű kémprogram megvásárlása. A teljes vételár 33 millió zloty volt. Lett is belőle botrány. Az ügy 2019 augusztusában pattant ki.

A lengyel igazságügy-miniszter már akkor is Zbigniew Ziobro volt. Hogy az olvasó el tudja képzelni: egyszerre Polt Péter, Kövér László és Jurák Kata, ezenkívül egy radikális törpepárt élén a koalíció nélkülözhetetlen részese, aki nélkül Kaczyński pártjának, a PiS-nek nem lenne többsége. Már egyszerű legfőbb ügyész korában kamerák előtt a műtőből vitette el a kardiológiai intézet főigazgatóját „Maga nem fog több embert megölni!” felkiáltással (Pályi András: Pöcegödör és parfőm, ÉS, 2007/39, szeptember 28.), ő harcolta ki – a „veszélyes gender-ideológiára” hivatkozva –, hogy Lengyelország kilépjen az isztambuli egyezményből, némely feltevések szerint tavaly ő volt a fő mozgató az abortusztörvény szigorítása mögött, ami példátlan méretű tömegtüntetésekhez vezetett. Néhány hónappal a minisztériumi átutalás után a miniszter-legfőbb ügyész egy úgynevezett puccsal hatalmába kerítette a CBA-t, ami azóta nem is a PiS, hanem Ziobro ökle. A Gazeta.pl 2019. augusztusi leleplező cikkének végén azt is megemlítik, hogy a Pegasust addig az Egyesült Arab Emírségekben emberi jogi aktivisták, nevezetesen a nagy hírű, tíz év börtönre ítélt Ahmed Manszúr, Mexikóban pedig újságírók ellen használták.

Múlt szerdán, amikor már több jel mutatott arra, hogy magyarnak lenni bizonyos környezetekben megint kínos lehet, Karácsony Gergely főpolgármester kötelességének érezte, hogy megvédje az ország becsületét, és megerősítse a hitet a bizakodókban. Úgyhogy a következő mondattal kezdte Facebook-posztját: „Az Európában, benne Németországban, Bajorországban és München városában is jogos megrökönyödést és felháborodást kiváltó gyűlöletkeltő, megosztó, ostoba és aljas homofób törvény kapcsán egyszer és mindenkorra tudatnunk kell mindenkivel szerte a világban: Magyarország nem egyenlő a kormányával.”

Előző nap fogalmaztak meg európai külügyminiszterek – belga kezdeményezésre – egy közös nyilatkozatot, miszerint „az LGBTIQ emberek megbélyegzése egyértelműen megsérti a méltósághoz való alapvető jogukat, amit az EU Chartája és a nemzetközi jog garantál”. Eredetileg csak tizenhárman írták alá a huszonhétből, azóta a többség csatlakozott. Aznap volt a müncheni német–magyar meccs, és nem lehetett kiszámítani, hogy a magyar „szurkolók” buzizásra kondicionált része milyen botrányt kavar. A levegőben volt, hogy a magyar kormány alantas művelete így vagy úgy, de visszahat az országra, és a főpolgármester nyilván menteni akarta a nemzet becsületét.

Gyanútlanul elindítjuk az új Van Morrison-albumot a YouTube-on – a háztartásban nem minden eszközön reklámmentes ez a szolgáltatás –, mire izgatott hang közli fizetett hirdetésben, hogy „Karácsony Gergely 99 százalékban Gyurcsány”. Az első reflex a hörgés, hogy már ide is bepofátlankodnak, a második annak a higgadt nyugtázása, hogy a kormány idejében készül az ellenzéki előválasztásokra (a maguk minimalizált színvonalán, a mi adófizetői pénzünkből).

Hogy az ellenzék felkészült-e? Kétségtelenül. A maga módján. Vasárnap délelőtt bejelentették, hogy Berg Dániel II. kerületi alpolgármester a választókerületében visszalép Tordai Bence aktív országgyűlési képviselő (Párbeszéd) javára. Ezt az tette szükségessé, hogy a Jobbik megegyezett valamikori utált ellenségével, a DK-val egy harmadik ellenzéki jelölt, a tévénézők számára közismert Kálmán Olga támogatásáról. Felmérések szerint Tordai a legnépszerűbb ellenzéki jelölt a kerületben – tekintélyét biztosan jócskán megnövelte az is, hogy a hajtószíj-parlament elvadult elnöke, Kövér László végső soron a helyi polgárok melletti kiállása miatt rótt ki rá abszurd, 8,2 milliós büntetést –, és a Momentum vezetői nyilván ezért döntöttek úgy, hogy jobb nem forgácsolni tovább a szavazatokat.

Akkortájt, amikor Magyarország COVID-halálozások tekintetében a világ legrosszabbja lett, s a százezer főre jutó halottak száma elérte a háromszázat, dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kinyilatkoztatta, hogy ha valamelyik ország nem fogadja el a magyar COVID-oltásokat, mi sem fogadjuk el az ő oltásaikat, mert ez „szuverenitásunk feladása lenne”.

Ebben a kijelentésben első hallásra világverő mértékben kombinálódik az aljasság és az ostobaság. Azért csak első hallásra, mert – először is – a magyar hírfogyasztó, pártállástól függetlenül, már rég hozzáedződött ahhoz, hogy Magyarországon a hülyeségnek és az aljasságnak más mércéi érvényesek, mint bárhol a világon; ezt érte el szorgos tudatmódosító munkájával mostani vezető elitünk. Ha egyáltalán vannak még nálunk ilyen mércék. Praktikusan: az egyszerű magyar hírfogyasztó ilyen esetekben már hallja lelki füleivel a készre gyártott és agresszívre hangolt érveket, miszerint Semjén álláspontja az (egyetlen) értelmes és erkölcsös álláspont, ellenben az a buta és aljas, aki nem fogadja el. És mivel az egyszerű magyar hírfogyasztó a saját normáit és értékrendjét egy mobilfüles hangerejével képes mások tudomására hozni, míg az ellenérvek gigawattos hangfalakból szólnak, ilyen rutinszerű apróságok miatt vitába bocsátkozni velük: merő energiapazarlás.

A transzmissziós szíjként működő parlament kétharmaddal megszavazta, hogy „közérdekű vagyonkezelő alapítványok” birtokába kerüljön néhány billió forint értékű állami vagyon. Egyelőre nem tudni, pontosan mennyi, de a lista lenyűgöző: kastélyok, üdülők, kikötők, parkok, földbirtokok, színház, klinikák, részvények, és persze a szentségtelen korona legmutatósabb ékköve: tizenegy egyetem. (A „mutatós” szó itt egyszavas rövidítés egy másik cikkre, ami arról szólna, mire kellenek a vezetőgárdának az egyetemek. Sejtésem szerint nem arra, hogy kínai mellett magyar erőből is növeljék a kiművelt emberfők hazai arányát.)

A művelt ellenzéki politizáló közönség rögtön átlátott a szitán: hatalomátmentés történik, mint ’89-ben, Orbán a hajdani komcsik módjára megijedt, hogy elveszítheti a 2022-es választásokat, és most arra az esetre tartalékol. Ez az interpretáció csak azt mutatja, hogy az ellenzék még mindig nincs tisztában azzal, milyen játszmában vesz részt mint ellenfél. Ahogy az sem tapint a valóság lényegére, hogy ez „lopás” volna vagy „rablóprivatizáció”, és nem tegnap kellett volna rájönni, hogy „a Fidesz párhuzamos” (vagy „alternatív”) „államot épít”.

Jó reggelt kívánok. A történet nem most kedden kezdődött. És egy megszorítás: a cselekvő alany nem a Fidesz. Az ilyen nevű párt nem oszt, nem szoroz. Ami számít, az egy hatalmi hálózat, Orbánnal a csúcsán. A Fidesz ennek csupán a parlamenti vetülete (miközben a Duna-parti soktornyú ház is pusztán egy csicsás díszlet ma már); azért van rá szükség, hogy Orbán és az alá rendelt hálózat pillanatnyi akaratából emberöltőkre megszeghetetlen jogszabály legyen. Az „emberöltőkre” szó jelentése itt: amíg egy következő kétharmados kormánytöbbség nem vonja vissza az alkotmánynak ezt a passzusát.

A múlt heti cikkemben volt egy pontatlanság. Azt írtam, hogy Zeman cseh köztársasági elnök, akit közismerten szoros kapcsolatok fűznek Moszkvához, „talán” kínai befolyás alatt is áll (A V4 meg a vírus, ÉS, 2021/13., ápr. 1.). Felhívták rá a figyelmemet, hogy ez a „talán” inkább biztos, legalábbis abban az értelemben, hogy amióta Zeman mint államfő 2014-ben először látogatott a távol-keleti országba, ügybuzgó híve a kínai kapcsolatok fejlesztésének. Pontosabban: Miloš Zeman és Petr Kellner utazott együtt Pekingbe; de hogy valójában ki kísért el kit, az megállapíthatatlan. Tizenhét és fél milliárd dolláros vagyonával Kellner volt a posztkommunista Közép-Európa messze leggazdagabb embere, a magyar oligarchák és strómanok a cipőfűzőjét nem köthették meg. Az volt, amíg két hete meg nem halt Alaszkában, helisíbalesetben.

Vagyonának számottevő részét egy holland székhelyű gyorskölcsöncég, a Home Credit képezte, amely behálózta Kínát – ez pedig nem történhetett volna meg az ottani kommunista párt jóváhagyása nélkül. Úgyhogy a 2010-es évek derekán a feladat egyszerű volt: keríteni kellett egy hatalommal bíró cseh tisztségviselőt, aki hajlandó politikai árat – képletesen: politikai védelmi pénzt – fizetni a cseh állam nevében, Kellner cégének szolgálatában.

Magyarország miniszterelnöke most „új európai demokratikus jobboldal” felépítésén fáradozik. Többszörösen nem áll jól neki.

Elemezzük tételenként. Az „új” természetesen arra utal, hogy miután pártjának delegációját kirakták az EP néppárti frakciójából – ó, bocsánat, miután Orbán miniszterelnöki levélpapíron kénytelen volt dacosan bejelenteni, hogy pártjának delegációja kilép a strasbourgi képviselőcsoportból –, szóval amikor hazánk első embere szakított az Európai Néppárttal, valami újat kellett kitalálnia, hogy fölerősítse az unió népességének 2,2, gazdaságának 1,7 százalékát adó kicsiny Magyarország uralmi elitjének lobbihangerejét.

Kinek a csok, kinek a Novicsok.

Nyilván nemcsak nekem unalmas. A magyar kormányzat magasból lesajnálja az elemi erkölcsöt. Nemlétezőnek tekinti. Nem tudom, más hogy van vele, nekem azért unalmas, mert annyira kiszámítható. Az egyik történet: hétfőn, nem sokkal Josep Borrell uniós külügyi főképviselő katasztrofális, behódoló moszkvai szereplése után az EU külügyminiszterei megállapodtak abban, hogy szankciókat alkalmaznak azzal a négy magas rangú orosz tisztségviselővel szemben, akik részt vettek Navalnij orosz ellenzéki vezető letartóztatásában és bebörtönzésében (a Novicsokkal való megmérgezését nem említették, azért még októberben hat embert sújtottak vagyonbefagyasztással és beutazási tilalommal). Az intézkedés kiábrándítóan lanyha volt Navalnij stábja és kritikusabb EP-képviselők számára, ők ugyanis azt sürgették, hogy az EU a Putyin rezsimjét szolgáló/finanszírozó oligarchákat büntesse – ez jóval nagyobb kör –, de mégiscsak egyértelmű jelzés volt, hogy „bizonyos dolgokat nem vagyunk hajlandók elfogadni”, mint Heiko Maas német külügyminiszter mondta.

Amikor Szijjártó moszkvai tárgyalásainak kezdetén a tolmács jegyzeteléshez kivette a tartóból az e célra kikészített íróeszközt, Lavrov orosz külügyminiszter mosolyogva félreszólt egy munkatársának, hogy „rögtön lopják a tollat”. Amit nagyon kényelmes volt úgy értelmezni, hogy az orosz diplomata a magyarok lopós természetéről tett gúnyos megjegyzést, mert ilyen a hírünk még Moszkvában is (vö. burgenlandi bolt, 1989-ben: „magyar, ne lopj”). De valójában semmiféle lopás nem történt, és Lavrov végképp nem kritikus éllel mondta, amit mondott (igazságtalanul belekeverve a fordítói szakma jelen lévő kiváló és tapasztalt képviselőjét), ugyanis a két kleptokratikus rendszer együttműködése pontosan azon a mindkét fél számára üdvös tényen és információn alapul, hogy a lopás – egy másik szakmát nézve – mindkét ország politikusainak életformája; ha nem így volna, nem lenne ilyen gyümölcsöző számukra az együttműködés. Lavrov nyilvánvalóan nem akart volna ennek véget vetni.

Más kérdés, hogy a nem hivatalos epizódocska azonnali nyilvánosságra hozatalával az orosz kormányzat mit akart rejtve mondani a magyaroknak. Lehet, hogy semmit, az a pár másodperc csak úgy figyelmetlenségből maradt a Facebook-videóban, Lavrovnak és főnökének már csak ilyen őrmesterhumora van, ezt megszokhatta a világ, ahogy megszokta az egyéni gyilkosságokat és a háborús cselekményeket is.

Amikor megjöttek az első hírek és képek az amerikai törvényhozás épületének ostromáról, a magyar Facebook-táborban (mármint ellenzéki oldalon) azonnal azt szűrték le, hogy „erre számíthatunk mi is 2022-ben”.

Jelentem, nincs ok a félelemre, a helyzet nálunk sokkal rosszabb.

Most nem írunk bővebben azokról a magyar megszólalókról, akik egy ottfelejtett japán katona hősies kitartásával (talán emlékeznek Kamaszukára a Kincs, ami nincsből) védik még Trump fogcsikorgató visszakozása után is az összeesküvés-elméletet, hogy az ostromot a baloldal szervezte, sőt bonyolította le. Kétségtelen, a nyári zavargások is erősítették, hogy a kellően elszánt tömeg nem békés, romboló fellépése politikailag hasznos lehet. De a január 6-i eseményekben egyértelműen a „Stop the Steal” („Állítsátok meg a lopást”, vagyis Trump győzelmének ellopását) jelszavú kampány kulminált.

A Kádár-korban volt a híreknek egy jól kezelhető értelmezési kódjuk, ezt bizalmasan még tanították is az újságíró-iskolán: az, hogy „a tárgyalások nyílt, baráti légkörben folytak”, azt jelentette, hogy az elvtársak egymás haját tépték, amennyiben volt nekik (illetve szovjet viszonylatban azt, hogy Brezsnyev üvöltött és fenyegetőzött, a tárgyalófél pedig behúzta a nyakát). Hasznos volna az ilyesmi most is: kedd este, varsói megbeszélése után Orbán angol nyelvű interjút adott a Polsat tévé híradójának, s ebből egy morzsányit a Facebook-oldalán is közzétett. Annyi derült ki belőle, hogy a két ország álláspontja „teljesen egybeesik létfontosságú nemzeti érdek[ek]ben” (a többes számot én teszem hozzá, az elhangzott, nyelvtanilag hibás mondatból hiányzik), továbbá olyat is mondott (ez a közreadott angol részletben már nem szerepel), hogy „megállapodtunk több témában”.

Hasonlóan sejtelmes a folytatás. „Jó esélyünk van a győzelemre a magyar és lengyel nézőpontból, ha [jól megnyomja a feltételes kötőszót] a dolgok megfelelően folytatódnak az elkövetkező két napon.” Mire ez a lapszám megjelenik, talán tisztázódik, hogy ki győz milyen nézőpontból. Vagy nem.

Az emberi szervezet olyan,  ha egyszerre támadja meg a rendes, „szezonális” influenzavírus-altípus és a koronavírus, akkor az immunrendszer nagy eséllyel felmondja a szolgálatot, és radikálisan csökken a túlélés esélye. A halálozási arányon azért is sokat ront az a körülmény, ha két járvány van egyszerre, mert az egészségügyi rendszer esetleg nem bírja a terhelést. Főleg, ha eleve rossz állapotban van. Bár nem is ilyen helyzetre tervezték.

Igyekeztem tárgyszerűen fogalmazni.

A WHO 2020. március 11-én meghirdette, hogy pandémia van. Bízni ugyan lehetett abban, hogy ez a világjárvány véget ér a téli influenzaszezon előtt, de egy kormánynak nem az a dolga, hogy élet-halál ügyekben tippmixeljen.

Lett volna idő rá, hogy az egész lakosságnak, de legalábbis nagy részének elegendő influenza A-vakcinát rendeljenek. Oly sok mindenre telik a központi adókból, erre is tellett volna. Magyarországnak ráadásul az a szerencséje, hogy ezt itthon, Pilisborosjenőn állítják elő, nem kell hozzá fürkészni, cserkészni, Keletre nyitni.

A mi kormányunk azonban nem képes a rendeltetésszerű működésre. Nem arra tervezte saját magát.

Október 22-én a lengyel alkotmánybíróság – aminek egyébként nő az elnöke – Kaczyński pártelnök–miniszterelnök-helyettes parlamenti beszédével összhangban – alkotmányellenesnek minősítette a művi vetélést még akkor is, ha a magzat „súlyosan és visszafordíthatatlanul” sérült. Az addig is szigorú, de kompromisszumos szabályozás után ez majdnem teljes abortusztilalmat jelentett. Aznap este tömegtüntetések voltak, és a múlt héten már-már forradalom méretű tiltakozási hullám söpört végig Lengyelországon tömegtüntetésekkel, útblokádokkal, sztrájkokkal. Mi történik valójában, miért éppen most, és mennyire lehet eredményes a mogalom? Wojciech Przybylski politikai szociológus, a Visegrad Insight című közép-európai elemzési és vitaplatform fő­szerkesztője, a varsói Res Publica Alapítvány kuratóriumának elnöke, az Understanding Central Europe (Megérteni Kelet-Európát, Routledge, 2017) című kötet társszerkesztője válaszol Széky Jánosnak.

Október 23-án délelőtt, az operatív törzs ülése után Orbán Viktor Face­book-videóban tudatta a magyar néppel, hogy a járvány tekintetében „nagyjából Ausztria magasságában vagyunk”. Ez a „nagyjából” remek menekülési útvonal arra az esetre, ha a tévedhetetlen államférfiú kicsit tévedne, sok példa van rá, hogy ilyen elkenően fogalmaz. A „nagyjából”-ba sok minden belefér, ki mondja meg, hogy öt százalék számít-e még rendes magyar ember számára megbocsátható melléfogásnak, vagy huszonöt? Ugyanaznap az Európai Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ jelentéséből az derült ki, hogy a megelőző 14 napon Magyarországon valóban nagyjából akkora, sőt kicsit kevesebb volt a százezer főre jutó COVID–19-esetek kumulatív (összesített) száma, mint Ausztriában: 195, illetve 234,1.

A halálozás viszont – ez olyan adat, amit nem lehet elkenni, sem kimagyarázni – csaknem négyszer akkora: százezer főre 4,5 Magyarországon, míg Ausztriában csak 1,2. (Lapzártakor a két adat: 5,5 és 1,3). A négyszeres már a legengedékenyebb értelmező szótárban sem lenne „nagyjából”.

Múlt hétfőn valamiért érdekelt, mi a kormánypropaganda legújabb csatakiáltása, belenéztem az mno.hu-ba, és kiderült, hogy az új harci ellenség nem más, mint Věra Jourová, az Európai Bizottság cseh alelnöke, de annyira, hogy Varga Judit már lemondásra is felszólította. A cikk dühének fő tárgya egyébként nem is az volt, ami kormányunkat a legjobban sértette – Jourová „beteg demokráciának” nevezte Magyarországot –, hanem hogy a liberális politikus „láthatóan nincs tisztában a magyar sajtóviszonyokkal”, azért képes olyanokat mondani, hogy a magyar médiában alig jelenik meg kormánykritika, ezért az állampolgárok nagy része nem tud véleményt alkotni. A cikk azt veti ellene, hogy vannak olyan tévécsatornák és online portálok, ahol az ellenzék is szót kaphat, sőt „a politikai hetilapok piacán egyértelmű a baloldali fölény”. E felsorolásban az ÉS is helyet kap, igazán megtisztelő, bár nem tudom, én például mennyire vagyok baloldali.

A médiapiac és a teljes kommunikációs szféra megszállásáról sokat írtak már; most csak annyit, hogy az, „aki ellenzéki cikket akar olvasni, tessék, olvashat” érve a sajtószabadság beteg magyar felfogásából ered, amit legjobban talán a „sokszínűség” szó foglal össze; így fordították az uniós dokumentumokban a pluralizmust már jóval 2010 előtt is. Eszerint a politikai és médiapluralizmus nem létezik, helyette van sokszínűség, ami esztétikai vagy szórakoztatóipari kérdés, tarka bojt az igaz ügy zászlaján, mely utóbbinak a helyes színét a kormány hivatott megjelölni.