Orosz István: Kép a tükörben, avagy a megevett tengerészek. Balassi Kiadó, Budapest, 2021, 108 oldal, 3200 Ft

Orosz vállalkozását „interdiszciplináris asszociatív esszének” nevezi, ami valójában annyit tesz, hogy gondolatmenetét a véletlen nyomok, találatok és asszociációk vezérlik. Ez az antikvárius technika, amely a bölcsészhallgatói szemináriumi dolgozatok többségének vesztét szokta okozni, Orosznál termékenyen működik: nemcsak azért, mert az esszé vadhajtásainak megtartása az olvasás elsődleges örömforrásául szolgál, hanem azért is, mert a folyamat során a szerző magát a véletlent teszi meg szervezőelvül. A termékeny véletlen, a Hasard objektif így nemcsak Poe detektívjeinek és a szürealisták munkamódszerével rokonítja, hanem azt is demonstrálja, hogy minden „tervezett rendet” feltáró kutatás is csak a véletlen játékaiból születhet. 

Ketten egy új könyvről – Michel Serres: A természeti szerződés. Fordította Seregi Tamás. Kijárat Kiadó, Budapest, 2021, 170 oldal, 2900 Ft

Fontos hangsúlyozni: Serres könyve a ’90-es évek elején jelent meg, amikor az ökológiai diskurzus már rég szárba szökkent, viszont közel sem itatta át olyan mértékben a filozófiai (köz)nyelvet, mint két-három évtizeddel később. Ez a mai olvasót legalább két központi kérdéssel szembesíti a könyv olvasásakor: 1, melyek azok a szempontok, amelyek A természeti szerződést az ökológiai diskurzus mai is releváns olvasmányává teszik, és 2, mely aspektusai tűnnek elavultnak három évtized távlatából.

Idén áprilisban a világjárvány következtében elrendelt karantén alatt YouTube-csatornát indítottam Négy Fal Között címmel, amely egyfajta online olvasókörként működve Shakespeare tíz leghíresebb drámáján vezeti végig az érdeklődőket. Az év elején nehezen tudtam volna ennél abszurdabb szcenáriót elképzelni, de 2020 sok váratlan fordulatot tartogatott. Az eredetileg öt hétre tervezett projekt végül szeptemberig húzódott, ezalatt az alábbi drámákról készült videó: Rómeó és Júlia, Othello, Szentivánéji álom, Antonius és Kleopátra, A velencei kalmár, Hamlet, Vízkereszt, Macbeth, Lear király és A vihar. Az online videoplatformok és az irodalomról való beszéd problematikus, kiforratlan viszonyáról sokat lehetne beszélni, ahogy arról is, hogy miért és mit remélve vág bele az ember egy hasonló „közérdekű” vállalkozásba, de mindenki jobban jár, ha az okfejtést az irodalomra korlátozzuk. Azokhoz az okokhoz ugyanis, hogy miért pont Shakespeare-t olvassunk, és miért pont róla beszéljek, az öt hónap alatt sokkal közelebb jutottam, mint ahhoz, hogy miért éppen ebben a formában teszem ezt. Íme tehát néhány ok, hogy a világirodalom legnagyobb szerzőjeként – karantén ide vagy oda – miért érdemes ma is olvasnunk William Shakespeare-t.

Ketten egy új könyvről – Giorgio Agamben: Ami Auschwitzból marad. Fordította Darida Veronika. Kijárat Kiadó, Budapest, 2019, 155 oldal, 3000 Ft

Az Auschwitzról való beszédet az a paradoxon nehezíti, amelyhez Agamben a könyvben gyakran idézett Primo Levin keresztül jut el: a tanúságtétel lehetetlen, mert csak az tanúskodhat, aki túlélte a tábort, de a túlélők nem lehetnek a valódi tanúk. A „véghez vitt rémtettet nem beszélte el senki”, mert a gázkamrából nem volt visszaút. Auschwitz helyén egy hiány tátong, amelyet a pszeudotanúk, a túlélők próbálnak betölteni beszédükkel, „hogy ezáltal egy hiányzó tanúvallomásról tegyenek tanúságot.” Ez azonban nemcsak azért lehetetlen, mert mások helyett kell megszólalni, hanem azért is, mert „akik odavesztek, akkor sem tettek volna tanúságot, ha toll és papír van a kezük ügyében, mert a pusztulásuk már a testi halál előtt kezdetét vette. A megfigyelés, az emlékezés, a mérlegelés és az önkifejezés képességét már hetekkel, hónapokkal a haláluk előtt elvesztették.”

Byung-Chul Han: A kiégés társadalma. Fordította Miklódy Dóra, Simon-Szabó Ágnes. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 112 oldal, 2200 Ft

A pozitivitás társadalmát a „fokozódó dereguláció” írja le, amelynek – a neoliberális gazdasági modellből ismerjük – felszabadító képzete mellett legalább olyan erős árnyoldalai vannak. „Marx szerint a munka önmagunk valóságának folyamatos elveszítése.” Ezzel szemben ma „a kizsákmányolás nem az elidegenedés vagy önmagunk valóságának elvesztése formájában valósul meg, hanem a szabadság és az önmegvalósítás keretében. […] Én zsákmányolom ki magam azzal a meggyőződéssel, hogy közben megvalósítom magamat. A halálba valósítjuk meg magunkat. A halálba optimalizáljuk magunkat. Ebben a kontextusban nincs lehetőség ellenállásra, felkelésre vagy forradalomra.”

Umberto Eco: Óriások vállán. Fordította Barna Imre, Sajó Tamás. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 352 oldal, 6990 Ft

A laza szerkesztési elv tehát nem csak az ismeretterjesztő regiszter és a posztumusz alkalmi kötet műfajának sajátosságaiban keresendő: a könyvet (és reprezentatív jellegéből adódóan: az életművet) olvasva felsejlik Eco vonzódása mindenhez, ami szabálytalan, furcsa és rendkívüli. A szépségről írva automatikusan annak ellentétét is szóba hozza, majd külön fejezetet is szentel a rútnak, és külön kiemeli annak szükségszerűségét, az abszolúttal szemben pedig elsősorban a relatív felé húz. Szintén beszédes, ahogy szemiotikus énjét is az olyan anomáliák foglalkoztatják leginkább, mint a paradoxon, a titok és a hazugság, vagy ahogy kultúrtörténészként kiemelt figyelmet fordít az olyan témákra, mint a miszticizmus, az alkímia vagy az összeesküvéselmélet.

Ebben a rövid cikkben aligha lehet orvosolni a magyar irodalmi élet említett adósságát. Minden, amit tehetünk, az csak néhány kedvcsináló érv felsorolása amellett, hogy miért olvassuk a Moby Dicket.

1)   Ahab miatt – A regény tragikus főhőse, a fél lábát elvesztett, a fehér bálnát bosszúszomjasan üldöző Ahab kapitány az amerikai irodalom legemblematikusabb alakja. Ahab őrülete magasztos, démoni őrület, ahogy maga mondja „madness maddened”, mely megkérdőjelez minden bizonyosságot, kiforgat minden igazságot és ledönt minden bálványt: lázadó és átokverte Prométheusz és Jób egyszerre. Amikor az elsőtiszt Starbuck istenkáromlással vádolja, amiért megnyomorításáért egy „oktalan állaton” akar bosszút állni, ezt válaszolja: „Ne beszélj istenkáromlásról, ember; a napot is megütném, ha megsértene. Mert ha a nap megtehetné ezt, én megtehetném amazt; mindig minden játékban van valami becsületes, mivel a féltékenység uralkodik az egész teremtésen. De az a becsületes játék sem gazdám nekem, ember. Ki van felettem? Az igazságnak nincs határa.” Ahab a világirodalom legintenzívebb nietzsche-i alakja, aki a világ igazságával a sajátját helyezi szembe, és egyben leginkább emersoni is: mások véleménye, kétkedő tehetetlensége és félelme helyett saját önbizalma hajtja. Ebben megtestesítője annak a protestáns individuumeszménynek, amely belső meggyőződésében isteni kiválasztottságát ismeri fel. Ahab éppen emiatt hangsúlyosan amerikai hős, és benne kifejeződik minden, amit csodálunk, és amitől irtózunk Amerikában. Melville ismeri ezt a kettősséget, és az emersoni self-reliance felszabadító ígérete mellett annak veszélyeit is bemutatja: ha igazamat csak belső meggyőződésem legitimizálja, akkor szükségképpen konfliktusba keveredek azokkal, akik ezt (akár észérvekkel) megkérdőjelezik. Ez egy egymásnak feszülő világot eredményez, ahol az erő csak az erőből ért, és az erősebb akarat elnyomja a gyengébbet, ahogy Ahab is legénysége zsarnokává válik. Mindez karizmájának, de taktikázásának is köszönhető: Ahab Lucifer és Mephisto egyszerre, azok minden megnyerő és félelmetes tulajdonságával, akit nem lehet eleget tanulmányozni, ha meg akarjuk érteni a történelem (és napjaink) politikai erősembereinek pszichológiáját.

Ketten egy új könyvről – Ricardo Piglia: Az eltűnt város. Fordította Kertes Gábor. Fiatal Írók Szövetsége–Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 232 oldal, 2990 Ft

2019-ben olvasva azonban a részben irodalomtudós Piglia regényének éppen a „tudatossága” az, ami miatt talán kevésbé győzi meg az olvasót, mint az említett elődök: az eszköztár ismert, és ami a novella rövid műfajában működik Borgesnél, és amit Pynchon, Gibson (vagy akár Eco) gazdagsága feltölt egy regényben, az Pigliánál a végletekig csupaszítva olykor inkább fárasztónak hat. De ilyenkor a kritikusnak el kell merengenie azon, hogy ezt vajon maga az irodalmi alkotás, vagy inkább a szerencsétlen recepciós pillanat számlájára írja.

Ketten egy új könyvről – Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 96 oldal, 2846 Ft

A most megjelent vékony kis könyvecske, Az eleven halál terei mintha egyfajta „kimaradt jelenetek” gyűjteményeként követné a tavalyi kötetet. Mert bár az első végiglapozás során fel-felvillanó építészeti rajzok és városi látképek új tárgyterületet sejtetnek, a szemfüles olvasók már a Földényi által sokat (tehát nem csak az előző kötetben) idézett, Keatstől származó kifejezésre („living death”) felkapják a fejüket: itt bizony továbbra is a melankóliáról van szó… Földényi kedvenc festőjéről, Caspar David Friedrichről szóló könyve elején ezt olvassuk: „Vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne, gondoltam, és Friedrichet az utóbbiak közé soroltam be. Csalódva, hiszen várható-e segítség attól, aki maga is segítségre szorul?”