(A város emlékezete, Stúdió K Színház, szeptember 24.)

A tao megvonása okozta nehézségekből kilábaló Stúdió K Színház Gyarmati Kata (aki egyébként az előadás dramaturgja is) vezetésével idén tematikus évadot hirdetett. A „témák, amelyek érintenek bennünket” műsortervbe mondjuk elég sok minden belefér, ám elsőként – burkoltan persze, de mégiscsak – a migráció kérdése került terítékre. A horvát–magyar koprodukció rendezője, Edvin Liverić mintha egy színes-szagos történelemkönyvbe csomagolta volna a mondanivalóját, amit szerkesztő ugyan még nem látott, de azért jólesik lapozgatni.

(Ludwig² – Der König kommt zurück, Ludwigs Festspielhaus Füssen, június 15.)

Már az első néhány jelenetnél olyan érzésem van, mintha egy túlromantizált operettszínházas előadást néznék a megszokottnál ízlésesebb rendezésben. A szereplőket kiemelő gépezetet és a lézershow-t felváltja az egészen pöpec háttérvetítés és a színpad közepén egy óriási vízzel teli medence, ami aztán hozzájárul a látvány fokozásához. Vannak benne táncjelenetek, hattyúúsztatás, és persze a tényleges vizsgálat nélkül a pszichiátriára kényszerített, trónfosztott uralkodó öngyilkosságnak álcázott gyilkossága is itt játszódik. A történet és a látvány ellenére valahogy mégsem áll össze az egész, pedig megvan benne minden, ami egy élvezhető musical receptjéhez szükséges.

(Székely Csaba: Öröm és boldogság, Spirit Színház, június 20.)

A szerző iróniával nyúl ehhez az összetett témához; öt egymástól teljesen különböző személyiségű meleg karakter történetén keresztül mutatja meg a kisebbségen belüli kisebbség mindennapi küzdelmeit és apró örömeit, hogy aztán a darab végére a különállónak tűnő mozaikdarabkák egy tragikus fináléban egyesüljenek. Jól működik ez a mozaikos, időben ugrálós történetvezetés. Nem hagyja lustálkodni a nézőt, a finoman adagolt információkból szeretnénk helyre tenni a szereplők közötti viszonyrendszert. Tudjuk, hogy a végén összefutnak a szálak, a darab dinamikája végig nyomozásra ösztökél.

(Heinrich von Kleist: Pentheszileia, k2 színház, MU színház, február 16.)

A Pentheszileia nem tartozik Kleist legismertebb művei közé. Olyannyira nem, hogy magyarul csak 1977-ben jelent meg Tandori Dezső fordításában, és egészen 2004-ig, amikor Zsótér Sándor színre vitte a Nemzetiben, nem is volt magyarországi bemutatója,. Most a MU színházban a k2 színház meghívott vendégrendezőjeként Kovács D. Dániel állította színpadra, jobban mondva terepasztalra a saját korát bőven meghaladó drámát. Már nem először rendez Kleistet, A heilbronni Katicát 2015-ben a legjobb független színházi előadásnak választotta a Színházi Kritikusok Céhe.

Rosa Liksom: Ideglenes. Fordította Jankó Szép Yvette. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2017, 184 oldal, 2900 Ft

Liksom szereplői durva vonású, szabad szájú figurák, akikkel nagyon nehéz együttérezni, hacsak az ember nem rendelkezik földöntúli empátiával. A tragédiák a legegyszerűbb, már-már naturalisztikus módon jelennek meg, és semmiféle érzelmi reakciót nem váltanak ki a szereplőkből.  Éppolyan könnyedén veszik a rokonok „kipurcanását”, mint a házi kedvencek beleinek kifordulását. A három egységre tagolt kötetben egyébként is nagy hangsúlyt kapnak az állatok, felbukkan négy sajátos hangulatú modern állatmese – például egy mentálisan beteg szarvasbika története.

(Bertolt Brecht: Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban, Stúdió K Színház, március 3.)

Nyugodtan lehet túlozni, kimerevíteni egy-egy megnyilvánulást, groteszkké emelni a szereplők vívódását, a félelmeit vagy akár magát a halált is, és a színészek erre meg is ragadnak minden alkalmat. Az igazán fájdalmas ebben, hogy tudjuk: a túlzások valójában nem túlzások, a bemutatott jelenetek nagyon is pontos tükörképei az akkor végbement folyamatnak, amikor a politika még a gyerekszobába is beköltözik.

(Anders Thomas Jensen–Kovács Krisztina–Szikszai Rémusz: Ádám almái, Radnóti Színház, október 20.)

Pater Sparrow rafináltan használja a Radnóti icipici színpadát. Ötletes díszleteivel (például Adam IKEA-katalógusba is beillő lehajtható ágyával), az szeparált mégis egységet alkotó helyiségekkel sikerül kitágítani a teret és elvenni a Radnóti kamaraszínház jellegét.

Az előadás óriási hangsúlyt fektet a fogyatékkal élőkre. Kifejezetten szép, víziószerű táncjelenet, amikor László Zsolt Ivanja kettesben marad tolókocsiban ülő fiával (akit ő örökmozgóként emleget), és a Fából faragott Pétert olvassa fel neki. A fiú (Újvári Milán) fokról fokra megelevenedik, és nemcsak mozogni tud, de szinte repülni is.

(Nyáry Krisztián–Kaláka: Így szerettek ők, Városmajori Szabadtéri Színház, augusztus 25.)

Persze elég is ennyi, az előadás nem több – és nem is akar több lenni – könnyű nyáresti szórakozásnál. Az alkotók megpróbálták balanszba állítani a szomorú, a botrányos és a boldog végkifejletű történeteket, és egyik irányba sem elbillenni. Ez az óvatosság sajnos az unalom felé sodorja az estét, a nézőt pedig egyfajta súlytalan állapotban tartja. Nemes törekvés a beteljesült, sírig tartó szerelem ábrázolása, de Tolsztoj óta tudjuk, hogy a boldog családok mind egyformán boldogok, és a boldogtalanokról érdemes beszélni.

Halász Margit: A vörös nyelvű párduc. Kortárs Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2016, 316 oldal, 3500 Ft

Halász Margittól már megszokhattuk, hogy antropomorf állatokat szerepeltet a különféle tájegységeken játszódó regényeiben, gondoljunk csak a kiskunságot bemutató Gyöngyhomokra, vagy a mátrai betyáréletet célba vevő Vidróczki- kódexre. A vörös nyelvű párduc nyolc fejezetének címe egy-egy állatfajt jelöl, képviselői így vagy úgy, de részt vesznek a történetben. Leginkább amolyan megfigyelőként kommentálják az eseményeket, de olykor ők maguk is szereplővé válnak. A regénynek egyébként nincs is teljes jogú főszereplője, még az egyes fejezeteken belül is mindig valaki más kapja a stafétát.

(Marc Norman–Tom Stoppard–Lee Hall: Szerelmes Shakespeare, Madách Színház, június 10.)

Leszámítva, hogy Szirtes Tamás ezúttal is a földszintnek rendezett, a látványra és az effektekre nem lehet panasz. Minden abszolút korhű és impozáns. A Rózsa István tervezte faszerkezetes színházbelső, a drámai csúcspontokon felbukkanó, Shakespeare-szonetteket előadó négy énekes remekül idézi meg a főként filmekből és tradicionális rendezésekből ismert reneszánsz kort. Rományi Nóra aprólékosan kidolgozott korabeli jelmezei mintha a kelleténél kicsit jobban csillognának, no de a Madách sosem spórolt a flitterrel. 

Tarján Tamás–Győrei Zsolt: Fel­­­zen­gő állomások. Radnóti 30. Radnóti Színház–Magvető Könyv­ki­adó, Budapest, 2016, 240 oldal, 6500 Ft

A Radnóti mindig is egyfajta szellemi műhelynek, a szó akkori, még nemes értelmében polgári színháznak számított. Az elmúlt harminc évben, Bálint András vezetése alatt rengeteg író, rendező és színész fordult meg benne, és számos emlékezetes előadás született. A Tarján Tamás és Győrei Zsolt által szerkesztett és Szüts Miklós által tervezett Felzengő állomások című kötet ennek a három évtizednek a bemutatóit, eseményeit igyekszik felidézni. Képekkel, anekdotákkal, interjúkkal, visszaemlékezésekkel, épp ahogyan a címként választott Radnóti-idézet is sejteti, mintegy „állomásszerűen”.

(Edouard Louis–Zöldi Gergely: Leszámolás velem, Orlai Produkció, Jurányi Inkubátorház)

Nagy Dániel Viktort, noha már alakított meleg karaktert, alkatilag aligha azonosítanánk a finom vonású, affektáló Eddyvel, de a külső adottságok teljesen másodlagosak. A Junior Prima-díjas színész a lehető legtermészetesebben bújik a traumatizált fiú bőrébe, egy pillanatra sem veszítve el hitelességét. Nem affektál, csak néha. Nem is riszál, csak néha. Mindenféle manírt mellőzve játszik és mesél, magával ragadva a nézőt.

(Dés László­­­­­–Geszti Péter­­­­­–Grecsó Krisztián: A Pál utcai fiúk, Vígszínház)

A lépcsős gubbasztásért közelharc folyik, a betegség miatt megmaradó belépőkre pedig csoda, hogy még nem kell licitálni. Ilyen hisztérikus érdeklődés utoljára tíz éve volt az Operettszínház Rómeó és Júlia című előadásán, azt pedig már meg sem tudom mondani, mikor láttam ennyi könnyes szemű, katartikus állapotban lévő nézőt egyszerre.

David Wagner– Jochen Schmidt: Odaát és odaát. Két német gyerekkor. Fordította Szijj Ferenc. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016, 328 oldal, 3990 Ft

Jochen Schmidt és David Wagner egy szimpatikus ötlet mentén indul el: politizálás és ideológiagyártás helyett mutatják be, milyen volt gyereknek lenni a fal két oldalán. Két különböző „díszletben” felnőtt író visszaemlékezéseit ismerhetjük meg, a hangsúly pedig egyértelműen a gyerekkoron van.

Toby Litt: Halvaboncolás. For­dí­totta Csuhai István. Libri Kiadó, Bu­da­pest, 2016. 452 oldal,3999 Ft

Szaniszló Judit: Beenged. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016. 142 oldal,2490 Ft

Manapság már nem az számít kuriózumnak, ha egy népszerű blogger gondolatai nyomtatott formát öltenek, sokkal inkább, ha ez a nyomtatott forma irodalmi minőséget képvisel. Szaniszló Judit esetében nincs okunk aggodalomra. A virtuális felületről papírra vándorolt rövid írások nagy része igazi szépirodalmi élményt nyújt, olyat, amit nem fél perc alatt lehet befogadni.