2022 decemberében a magyar kormány egy olyan szerződést írt alá az Európai Bizottsággal, amely többek között azt tartalmazta, hogy 2025. március 31-ig nyilvánosan előkészít és törvénybe iktat egy nyugdíjreformot. Ebben az írásban a részletekre csak utalva azt próbálom érzékeltetni, hogy miért tartom politikai okokból szinte teljesíthetetlennek a vállalást.

A Nők40 az Orbán-rendszer egyik legnépszerűbb intézkedése. Miközben az iránymutató (általános) nyugdíjkorhatár 2013 és 2022 között meredeken emelkedett 62 évről 65 évre, a legalább 40 éves jogviszonnyal rendelkező, korhatár alatti nők a szokásos málusz levonása nélkül nyugdíjba mehettek. Ez az intézkedés kivonta a frissen nyugdíjba vonuló nők több mint a felét a merev rendszerből, de csökkentette a korhatáremelés hatását, és méltánytalan volt a többiekkel szemben. A 2021-ben bevezetett intézkedés, amely a nyugdíjba vonuló dolgozókat fölmentette a járulékfizetés alól, teljesen aláásta a Nők40 jogosultságát. Csak az a kérdés, hogy milyen válság kényszeríti ki a Nők40 kivezetését.

Nemrégiben a kezembe akadt egy könyv, amely két konferencia anyagát tartalmazza: az első konferenciát a Pénzügykutató Zrt. és az Unicredit Bank rendezte 2009. június 4-én Lehetséges-e a nyugdíjrendszer reformja?, a másodikat a Stabilitás Pénztár és a Pénzügykutató Zrt. 2009. október 14-én Hogyan tovább? címmel. Ha elolvassuk a résztvevők névsorát, nyugtázhatjuk, hogy akkor még lényeges kérdésekről konstruktív hangnemben vitatkoztak egymással a Bajnai-kormány, valamint a korábbi és későbbi Orbán-kormányok miniszterei. Az Európai Bizottság által 2022 végén kezdeményezett Helyreállítási és rezilienciaépítési [helyesen: ellenálló-képességi] terv keretében a magyar kormány hasonló szellemű, nyilvános nyugdíjreform végrehajtását vállalta el, de ez most szinte lehetetlen feladatnak tűnik.

Sokat írtam már a magyar nyugdíjrendszer feszültségeiről, azon belül a már megállapított nyugdíjaknak az árindexálás miatti relatív leszakadásáról és az induló nyugdíjak valorizálás okozta robbanásáról. Általában az inflációtól megtisztított reálváltozókkal számoltam, és az utóbbi évtizedben nem sok figyelmet szenteltem a stabil és szerény inflációnak. Az elmúlt 12 hónapban azonban az infláció újult erővel tért vissza, és emiatt – másokkal együtt – fontos pontokon újra kell gondolnom a különféle nyugdíjstratégiákat.

Ebben az írásban áttekintem a Fidesz 12 éves nyugdíjpolitikáját, és vázolok egy észszerű programot, amely a gordiuszi csomót kibontaná.

Tavaly jelent meg Deaths of Despair and the Future of Capitalism (Reménytelenség okozta halál és a kapitalizmus jövője) címmel Anne Case és férje, a közgazdasági Nobel-díjas Angus Deaton könyve. A szerzők gondosan leírják, hogy az utóbbi évtizedekben a nem latino (latin-amerikai származású) amerikai fehér kétkezi munkások életkilátásai annyira leromlottak, hogy jelentős számban öngyilkosság, mértéktelen ital- és kábítószer-fogyasztás okozza korai halálukat. Case és Deaton a kiutat mély társadalmi reformokban látja, a pazarló és egyenlőtlen amerikai egészségügyi rendszer reformjától az iparvédelemig.

Sokan közelegni érzik a 2022-es parlamenti választást, például a kormány a 13. havi nyugdíj „visszaépítésével” kampányol. Az ellenzéki pártok is elkezdték szondáztatni nyugdíjterveiket. Egy demokráciában a pártok egymással versengenek, egy autokráciában az ellenzék csak a víz fölött szeretné tartani a fejét. Mint független szakértő a választási kampánytól függetlenül töröm a fejem, és politikai felelősség nélkül írom le gondolataimat.  Ebben a cikkben megpróbálok a demokratikus ellenzéki pártok helyett gondolkodni. Eléggé távol lévén a választástól, nem félek attól, hogy politikai kárt okozok nekik, amikor burkoltan vitatkozom velük. Három dimenzióban fogalmazom meg javaslataimat: 1. Rugalmas korhatár. 2. Rövid távú korrekciók. 3. Nyugdíjreform.

Sok embert izgat, gazdaságilag mennyire zárkóztak föl a kelet-közép-európai országok a fejlett országokhoz a rendszerváltás óta. A kérdés megválaszolásához persze valamilyen skálán kell mérnünk az országok gazdasági fejlettségét. Például az EU-27 átlag mindenkori százalékában fejezzük ki a tagállamok fejlettségét. Ebben a rövid írásban a lehető legegyszerűbben próbálom megvilágítani a kérdéskört. A következő dimenziókat vizsgálom. 1. Mit jelent a GDP, Gross Domestic Product, bruttó hazai termék – egyszerűen kibocsátás? 2. Miért érdemes a fejlettséget az egy főre jutó GDP-vel számolni? 3. Hogyan módosítja a GDP-t az ország valutájának vásárlóereje? 4. Miért érdemes figyelembe venni a külkereskedelmi cserearány-változást? 5. Miben különbözik az életszínvonal a fejlettségtől? A cikk írásakor nagymértékben támaszkodtam Oblath Gábor munkáira.