Bacsó Béla

Újraolvasva a művet, a megcsináltság/Mache (Benjamin) olyan finom játékát emelném ki, ahol a későközépkori Piéta-szobor szemlélése és megvitatása állásfoglalásra kényszeríti alakuló-képződő hősünket, az emberi nyomorúság, a szenvedés ábrázolása (Civitas Dei fejezet!) nem a test szépségét, hanem a lélek és a kifejezés elementáris erejét tárja elé (például: Erfurti Piéta 1340.), s ez lényegében meghatározza a regény egészén áthúzódó kérdést, ami az együttérzés, a szenvedésben keresett társias lét gondolatát célozza. Naphta ijesztő és egyben igaz kijelentést tesz: a gótika műveinek névtelen alkotói az emberi létezés végességével és a szenvedéssel szembesítik a hívő embert, ahogy III. Ince írásműve (az utalást Nietzschétől kölcsönzi Mann, v.ö. De miseria…/Az emberi lét nyomorúságáról ford. Lőkös P., Eötvös Kiadó, 2005.) sem egyszerűen az iszonyat tárháza, hanem a véges emberi létezés és a tévedés vagy eltévelyedés, a világ hívságainak megvetése ellen íródik. A világ megvetése, ha jól értem a szerzőt, arra int, hogy magunkat állandóan arra kell képeznünk, azzal kell kísérletezzünk, hogy ismerjük fel, ami bűnös és vétkes: ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság.(1. Ján 1,8)

Tovább

Arisztotelész Rétorikájának felismerése: „Csak akkor érzünk szánalmat, ha elhisszük, hogy vannak tisztességes emberek; aki úgy véli, hogy nincsenek, azt is tartja, hogy mindenki megérdemli rossz sorsát.” (Adamik Tamás fordítása, II.8.) 

Ez egyben Defoe művének esztétikai szervezőelve is, hiszen azok iránt érez szánalmat az elbeszélő, akik az adott szélsőséges helyzetben is próbálnak emberként viselkedni (a hajóra menekült apa esete!), akár elfogadják a rájuk váró fenyegető véget, akár segítőkészséggel mások baját orvosolják. Arisztotelésznek igaza van, szánalom azok iránt ébred bennünk, akik, mintha mi magunk lennénk, hozzánk közel állnak, éppen a fenti magyarázat miatt, ám az irtóztató és borzalmas megfoszt annak lehetőségétől, hogy szánalom ébredjen bennünk, mivel a baj túl közeli. Defoe mintha e kettő között próbálna utat lelni. Az epidémia az emberek közti morális-érzületen nyugvó érintkezés próbája, kevesen szembesítették az olvasót ezzel könyörtelenebbül, mint Defoe a maga fiktív/faktikus szövegével.

Tovább

Ketten egy új könyvről – Nemes Z. Márió: Barokk Femina. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 86 oldal, 1699 Ft

A vers-nyelv nem utánoz, nem teremt, hanem észlelhetővé teszi mindazt, ami nem egyetlen látható elemhez kapcsolódik, hanem kényszerít arra, hogy a mélyben zajló mozgásokat a felszínen lokalizáljuk (Bergson). Ennek az egyszerre és együtt látásnak a nyelve sértő és felsérti a szokványos beszédmódot. „A valóság fél a költészettől, EMBERUTÁNZÁSBA / kezd, hogy a Zolit szaporítsa.”

A fenségesig, az anyag végtelen burjánzásáig hajtott leírás szinte átfordul önmaga groteszk megjelenésébe, mintegy ebbe a világnak nevezett masszába (Virginia Woolf) íródik bele a mű igazsága, mintegy maga ellenképeként, vagy groteszk mimikrije, mása egy eseménynek, ami körül szóródik a szavak tévelygő mozgása.

Tovább

Tovább

Az egyik legkorábbi – most új német kiadásban hozzáférhető vált – művében, A melankóliakezelés történetében állítja, hogy a melankólia nem más, mint az érzékileg izgatható, irritálható lét megbetegedése, míg egy szöveg éppen ezt az izgató, olykor végsőkig feszített helyzetet teszi az ábrázolás tárgyává. A beteg állapot éppen azt mutatja meg, hogy amíg itt nem tudunk minden tünetet visszavezetni egyetlen és kizárólagos eredetre, addig a szöveg eleve eredetvesztő kiindulás, és nem ad ésszerű magyarázatot arra, ami az alakban megtestesül. „A logika soha nem hatolhat el addig, ahol az őrületet kiváltó eszme gyökerezik.” A műalkotás körüljárhatja megképződésének pontjait. Műve végén Starobinski kiemelte, hogy az orvoslás szerénységet tanúsít, éppen azért, mert egy pontig tudja feltárni a tünet-együttest, sőt itt vigasztalan coenaeisthesisről beszél, ami nyilván úgy értendő, hogy az egymást fedő, zavaró érzékelések – amelyektől egy irodalmi szöveg nem riad vissza – itt nem engedik a dolgok transzparens észlelését. Hogy mennyire meghatározó ez az együttes érzékelés és észlelet, azt Baudelaire Utazás Cytherébe című verse kapcsán is megmutatta.

Tovább

Hévizi Ottó: A liget, a sétány, a csarnok és a kert
Oliver Primavesi–Christof Rapp: Arisztotelész
Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei
Cseke Ákos: Nem halhatsz meg

Tovább

Angyalosi Gergely: De­konst­ruk­ció és esztétika. Kronosz Kiadó, Pécs, 2018, 185 oldal, 2200 Ft

Angyalosi előadásának döntő részében megjelenik a titokkal való számvetés. Ahol fontos rétegét képezi a titok deszakralizációja (69.), amivel az írás/az Írás elsődlegességét állítja vissza a kultúrában az előzetes vélekedés, vagy a mindent uralni vágyó meggyőződéssel szemben: „Az irodalom lesz a helye minden titok nélküli titoknak, minden mélység nélküli kriptológiának, csak a szólítás vagy a hívás az alapja, s nincs más törvénye, csak az esemény egyedisége, vagyis a mű.” (71.) Itt  jelenik meg a dekonstrukció vélt alapoktól megfosztó radikális olvasás-gyakorlata, amivel nem az instabilitást eszközli ki, hanem megmutatja, hogy az írás maga instabil/szinguláris funkciómód, ami semmi máshoz nem fogható. Így mutatja meg például a Celan-olvasat kapcsán, hogy a szöveg/vers „mindig nyitott marad a titok lehetőségére, vagyis arra, amit nem nevez meg, és ez a tartalék (réserve) »kimeríthetetlen«.” (117., 124.)

Tovább

Az ÉS könyve januárban – Vajda Mihály: Szög a zsákból.  Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 361 oldal, 4499 Ft

Nem relativizálja az élettörténetet, hanem tudja, hogy nem deríthető ki utólag teljességgel az, amit a kisfiú tudott és tudhatott, csak éppen látta és látja a változó magatartást, a szavak és a hanghordozás hirtelen megváltozását: „Hallotta-e a kisfiú ezeket a vitákat? Többnyire hallotta. Értette-e, miről van szó? Nem valószínű. Mire értette volna, szülei régen nem vitatkoztak már. Mély csend ülte meg a családot.” (33.) Miként is lehetne közölni egy gyermekkel, hogy mindannyiuk élete veszélyben van. A gyerek jelekből ért, még ha nem érti, akkor is. Kevés zseniálisabb megfigyelése volt Freudnak annál, amikor azt mondja aJenseits szövegben, hogy „a tudat az emlékezeti nyom helyén keletkezik”, vagyis a csend azt tudatosítja, ami közölhetetlen, ám tudható, és ennek következtében a tudat rögzíti a helyzetet, a megváltozott habitust, amiben a közölhetetlen következtében előálló csend képzi azt az életközeget, amitől a szorongás nőttön-nőtt. 

Ám ne feledjük, ez a kisfiú filozófussá lett, aki tudja, hogy ami megesett valakivel, még ha nem is volt ennek gyermeksége okán tudatában, megfellebbezhetetlen. Emlékezni csak magunk ellenében tudunk, azaz ekkor éppen a habituális/magatartásunkká vált emlékezeti struktúra ellenében dolgozunk: „Hiszen ki vonhatná kétségbe egy memoáríró emlékeit. Ő így emlékszik. Mások emlékeit nem lehet megcáfolni, még ha tartalmuk megfelelését az állítólagos tényeknek kétségbe vonhatjuk is.

Tovább

Márkus György: Kultúra, tu­do­mány, társadalom. A kultúra modern eszméje. Atlantisz Könyv­kiadó, Budapest, 2017, 830 oldal, 4995 Ft

Márkus nyilvánvaló időbehatárolásával a felvilágosodás korának, a modernitásnak a képlékeny viszonyait diagnosztizálja, az embernek magát mindentől függetlennek állító önpozicionálását. Ha magunk vagyunk a teremtett világ urai, akkor a felelősség és egyben minden választás az emberre hárul, s éppen ez az, amit az ember sem maga, sem a másik előtt nem tud beteljesíteni. Tudjuk, és Márkus finom elemzésekkel mutatja meg, hogy a tökéletesedés idea (784.), a magunk által beteljesített világ merő illúzió, s az ennek elfedésére alkalmazott kultúra fogalma egyszerre mutatja meg, hogy mi nincs, s még mivé lehet, sőt kell lennie az embernek. Számos helyen Márkus ezt nevezi antropológiai érdeknek, amivel az ember önnön helyzetét és az általa létrehozott javakat reflexíven vizsgálja, s egyben állásfoglalásra kényszerül. A kultúra az, ami nem velünk született, s egyben mint ilyen elsajátított javak és viselkedési praktikák elegye; arra int, hogy nincs és nem is lehet végső jártasság a kultúrában. Talán leginkább megfontolásra méltó Márkus kultúra-filozófiájában az, amikor kijelenti: „Történeti kibontakozása során a modernitás felmorzsolta a kulturális hagyományok normatív szubsztanciáját, a jelent orientáló és egyben megkötő erejét.” (163.)

Tovább

Reinhart Koselleck: Kritika és válság. Fordította Boros Gábor. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2016. 321 oldal, 3495Ft

Koselleck korai művében egyszerre mutatja meg, hogy az államot megrendítő kritikai pozíció egyfelől az abszolutista államszerkezet megrendülését eredményezi, másfelől mégsem biztosítja a polgári társadalomnak a végső-remélt morális elvek szerinti megvalósulását: „A dezintegrált emberek mint alattvalók – eleinte a vezető értelmiség köreiben – polgári társadalommá egyesülnek, és a politikán, valláson kívüli világban próbálnak otthonra lelni.” (191.)

Tovább

Ketten egy új könyvről - Marno János: Hideghullám. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2015. 185 oldal, 2990 Ft

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve novemberben - Jacques Derrida: Grammatológia. Fordította Marsó Paula. Typotex Kiadó, Budapest, 2014. 362 oldal, 4800 Ft

Tovább

Hans-Georg Gadamer több írásában is idézte Ovidius Átváltozások című művének egy sorát (X. 252.): ars adeo latet arte sua. (Devecseri Gábor fordításában: „Élő szép szűznek vélhetnéd könnyen e szobrot; / tán a szemérem tiltja csupán mozdulnia, vélnéd; / művészet fedi el, hogy csak művészet. Az ámult / Pygmalion az utánzott testtől gyúl szerelemre.”) A szöveghelyet a művészet történelem nélkül témájában kiadott kötet egy hozzászólásában idézte újra, amikor a művészet fogalmának változása kapcsán fejtette ki véleményét ( vö. A kép a médiaművészet korában, szerk. Nagy E. L’Harmattan, 2005. 101–122.). 

Tovább

Jacques Derrida: A hang és a fenomén

Gilles Deleuze–Félix Guattari: Mi a filozófia?

Jean-Luc Nancy: Corpus

Jean-Luc Marion: Az erotikus fenomén

Tovább

Mióta a művészettörténeti elemzés kiegészült az antropológiai szemponttal, azóta különös figyelem övezi a testi mivoltában felfogott embert mint képet. Beltingnél (Kép-antropológia. Fordította Kelemen Pál, Kijárat, 2003.) jelent meg ez a felfogás a legegyértelműbben, azzal a kijelentéssel, hogy „a kép története elválaszthatatlan a test-történettől, amennyiben a testet kulturális értelemben fogjuk fel.

Tovább

„Szót érteni egymással.” Hermeneutika, tudományok, dialógus. Szerkesztette Fehér M.István, Lengyel Zsuzsanna Mariann, Nyírő Miklós, Olay Csaba. L’Harmattan–MTA-ELTE Hermeneutikai kutatócsoport, Budapest, 2013. 459 oldal,3800 Ft

Tovább

Tovább

Bartók Imre: Fém. Regény

Tovább

A portré sokáig a képzőművészet perifériáján vesztegelt, a reneszánsz és barokk festészet idején ért el a csúcsra, majd a XIX. század második felére ismét - főként a fotográfia miatt - kikerült a képzőművészet elfogadott formái közül.
Tovább
Élet és Irodalom 2020