Tóth Mihály

Idén 150 éves a mai vádhatóság elődjeként felfogható magyar ügyészség. A jubileumhoz mérten igyekszem semleges maradni, ellenálltam például a kísértésnek, hogy a címben büntetőjogi terminológiára is utalva „hűtlenül kezelt örökség” szerepeljen. Növekvő aggodalmaim ellenére a manapság gyakori bírálatokhoz azért sem könnyű csatlakoznom, mert az ezredfordulót megelőző évtizedekben magam is csaknem huszonöt évig a szervezet tagja voltam, sok élményben, tanulságban és tapasztalatban volt részem egy akkoriban még igen jó szakmai közösségben. E rövid áttekintés során sem hallgathatóak azonban el az ügyészséget sűrűsödően érő szemrehányások, melyek elsősorban egyes pozitív vagy negatív döntések politikai indíttatását és azt róják fel, hogy ezek sokszor nem ellenőrizhetőek, nem is kérhetőek számon. Ha e vádak néha érzelmileg kissé túlfűtöttek is, olykor kimutathatóak esetükben is egyoldalú politikai felhangok, és a valóban megbízható állásfoglaláshoz nem is mindig áll rendelkezésünkre minden információ, nem tagadható, hogy a vádhatósági munkában valóban egyre határozottabb jelei vannak bizonyos ügyekben, ügycsoportokban a törvényességi-szakmai szempontok hatalmi szempontok alá rendelésének. E gyanút éppenséggel nem segít eloszlatni az Európai Ügyészséghez való csatlakozás határozott és meglehetősen elszigetelt elutasítása. A gondok gyökerei még a rendszerváltozás időszakában a szervezet alkotmányossági helyzetét érintő vitákig nyúlnak vissza.

Tovább

Tovább

A mögöttünk hagyott évet értékelve rövid s nyilván nem is minden aktuális büntetőjogi kérdést érintő zárszámadásra vállalkozom. Két, különböző tárgykört érintő törvénymódosításról lesz szó. Mindkettő a kormány jogalkotáson keresztül érvényesülő erős központosító törekvéseit tükrözi: egyik a titkos nyomozások felügyelet nélküli lehetőségének újabb kiterjesztését érinti, a másik a „korlátozott precedensjog” elvének és gyakorlatának meghirdetésével kapcsolatos. Az is közös jellemzőnek tekinthető, hogy ezúttal is mellőzték a javaslatok érdemi szakmai egyeztetését és vitáját.

Tovább

A magyar helyesírás szabályai szerint a közjogi méltóságok titulusai kis kezdőbetűkkel írandók. Györgyi Kálmánra emlékezve mégis kivételt tettem, sőt a nagy kezdőbetűk mellett a határozott névelő sem véletlen: kivételes főügyész volt egy kivételes időszakban, 1990 és 2000 között. Számomra most már valószínűleg mindig ő marad a Legfőbb Ügyész. Míg elődjének annak idején az ügyészi szervezet kölcsönzött bizonyos tekintélyt, a 90-es évek kezdetén előszeretettel „sztálinistának” bélyegzett vádhatóságnak mint szervezetnek megtépázott tekintélyét ő maga szerezte vissza, próbálta helyreállítani. A tudásából és személyiségéből sugárzó tekintély adott hitet és erőt az ügyészeknek, hogy a sokszor elvtelen támadások ellenére tisztességgel végezzék munkájukat. Ez az írás nem hagyományos nekrológ. A hivatalos búcsúztatást avatottabbak elvégzik majd. Amit én tehetek, annyi, hogy felvillantok néhány olykor személyes hangvételű epizódot, emléktöredéket egykori tanáromról, főnökömről és egyik példaképemről.

Tovább

Tovább

A büntetőjognak nem szabadna olyan látványpékséggé válnia, amelyben egyes termékek kizárólag a kirakat számára készülnek. A mindenkit fenyegető, de csak demonstratív vagy kiszámíthatatlan körben alkalmazott büntetés a rend látszatát ideig-óráig fenntarthatja. A rendet magát azonban – legalábbis ahogyan azt jogállamban értelmezik – addig sem.

Tovább

A Bene–Donászi-párost annak idején a magyar kriminalisztika legelvetemültebb rablógyilkosai között emlegették. Ám idővel a legsúlyosabb bűncselekményeknek is az a sorsuk, hogy lassan elhalványul az emlékük, újabb, gyakran az előzőeknél is brutálisabb tettek részletei kerülnek a címlapokra és a tudósítások élére. A régi bűnlajstromok akkor elevenednek fel ismét, amikor elkövetőik évtizedek múlva esetleg szabadulhatnak.

Tovább

Tovább

Különös műfajú írás Csehov 1890-ben megjelent Szibéria című útinaplója, amelyben a hagyományos novella elemei érzékletes tájleírásokkal és filozófiai mélységű elmélkedésekkel keverednek. Ebben olvashatók a következő sorok:

„Az a gyakran használt kifejezés, hogy a halálbüntetést manapság csak kivételes esetekben alkalmazzák, nem egészen pontos; a legszigorúbb büntető rendszabályok, amelyek a halálbüntetést felváltották, továbbra is tartalmazzák a halálbüntetés legfontosabb, leglényegesebb ismertető jelét, mégpedig az életfogytiglani, örökidőkre szóló jellegét. Valamennyinek az a célja – amelyet egyenest a halálbüntetéstől örököltek – hogy a bűnöst eltávolítsák a normális emberi környezetből egyszer s mindenkorra, és az az ember, aki súlyos bűnt követett el, csak elpusztul annak a társadalomnak az érdekében, amelyben született, felnőtt, ugyanúgy, mint a halálbüntetés uralma idején. [...] Az életfogytiglani jelleg, annak a tudata, hogy a jobb jövőben való remény teljesen hiábavaló; hogy bennem örökre meghalt az állampolgár, és hogy semmilyen személyes erőfeszítéssel sem támaszthatom fel magamban – arra a gondolatra vezetnek: az európai halálbüntetést nálunk sem törölték el, csak más, az emberi érzés számára kevésbé visszataszító formába öltöztették” (fordította Makai Imre, Terebess Kiadó, Budapest, 1998).

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Valamelyest „szakmainak” is szánt írásom élén talán megbocsátható, hogy a sokat emlegetett közvéleményé legyen az első szó. Fontos ugyanis, hogy az egyetemi katedra biztonságos emelvényén, szakkönyvekkel körülbástyázva se veszítsük el fogékonyságunkat a közvélekedés spontán megnyilvánulásaival szemben. Lakossági fórumokon, szabadegyetemi előadásokon vagy akár piacon, kocsmában, buszmegállóban, újságosnál hangoztatott sommás értékítéletek következnek tehát, legtöbbjük, felteszem, ismerős lesz. Lássuk tehát a legjellemzőbbeket.

Tovább

Az első kísérlet
Antall József miniszterelnök 1991 őszén neves jogászprofesszorok állásfoglalását kérte a jogrendszer megváltozása kapcsán a legitimitás, legalitás, kontinuitás, a jogellenesség és a jogtalanság megítélése, valamint a büntetőjogi elévülés kérdéskörét illetően. Az elkészült dokumentum lényege szerint a szocializmus korszakában a hatalom legitimációjának hiánya vagy korlátozott volta nem eredményezte a politikai rendszernek, illetőleg e rendszer jogának „jogellenességét".
Tovább
Élet és Irodalom 2021