A Nemzeti Számonkérő Szék épületét az egykori Nemzeti Színház majd’ egy évszázada kihűlt hejére építették. Talán egy évtizeddel K. születése előtt ugyanis városrendészeti okokból fölrobbantották a Nemzetit, és az azt követő évtizedek, mintha csak bosszúból tennék, az eggyel korábbi átkosban még Blaha Lujza nevét viselő teret a város bűzös köldökévé változtatták. Ezt a méltatlan állapotot a Közbiztonsági Fordulat számolta fel, a húszas évek elején. Eltűntek az életvitelszerűen ott tartózkodó hajléktalanok, és velük a térre jellemző, mindennapos csetepaték, megszűnt a tisztességes állampolgárok szűnni nem akaró zaklatása. Véget vetettek a gyanús forrásokból fenntartott civilszervezetek ingyenkonyhájának is – „Róbert bácsit hazaküldtük”, ahogy a Magyar Igazság vezértollnoka fogalmazott. K.-nak ezért tűnhetett föl az épület közelében létesített gesztenyesütő. Amikor elhaladt a bécsi konfliskocsisok ruházatára emlékeztető jelmezbe öltözött árus mellett, a férfi ránézett. Szürke a szeme, mint a mesterlövészeknek, állapította meg K., és azonnal eszébe jutott, hogy ma délben a Gróf Tisza István körúton hajt végig nyitott Csajkáján Kazahsztán uralkodója.

Az ÉS könyve augusztusban – Takács Zsuzsa: A Vak Remény. Összegyűjtött és új versek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 608 oldal, 4999 Ft

Nehéz ezt nem szóba hozni, szóba is hozom, életművet egyetlen vaskos kötetben letenni az asztalra, nem elfelejtve, hogy bizonyos előfeltevések szerint azt az asztalt ilyenkor illik beszakítani, bizony, kellemetlen feladat. Betűrendes címmutató! Mintha hősi halottak listája volna valami emlékművön. Az ünneplésben van valami kínos, az ember valahogy  fölöslegessé válik a saját nagyon kerek születésnapján, zavaró tényező,  körülbelül, mint az építészeti magazinok high tech villákat bemutató képein volna a házigazda, ha ráengednék a fotósok.  Esendő alak, árnyékot vet, nyomokat hagy a hibátlan felületeken.  Él, mi több, egyenesen odalétezi magát, tökéletlen és zavarba ejtő. Takács Zsuzsa összegyűjtött és új verseit mégis valahogy jó kézbe venni. Mintha karcos ablaküvegen át néznéd az esőt, éppen veri szét az ágak között beszűrődő reggeli fényt.  Ahogy az ördög a feleségét, azzal a gyengédséggel.

Az ÉS könyve augusztusban - Háy János: Az öregtó felé. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017, 210 oldal, 3490 Ft

Háy a tágan értett kultúra törmelékeiből készít installációkat.  Semmi nem ér semmit, állítja a processzus, de a végén úgy látszik, mintha mondhatná az ellenkezőjét is. Ez mégsem újrahasznosítás, Háy változata ennél radikálisabb, tehát érdekesebb, itt ugyanis inkább visszahaszontalanítás zajlik. A használat mutatja meg a teljes haszontalanságot.  A köz- és magánbeszéd elstrapált alakzatai, az úgynevezett magas irodalom már csak ironikusan használható idézetei, a műanyag slágertörmelékek, a lejár(atot)t popkultúra zacca. Az első fülön olvasható vers rögtön „leteszi a garast”, „nem árul zsákbamacskát” stb.  „Itt van az ember, / itt van újra, / itt a feje, keze, lába, (…) szép mint mindig.” Indul az óra, ki tud több allúziót fölfedezni hatvan másodperc alatt, az evangéliumoktól a Pont, pont vesszőcskén, Oraveczen és Weöresen át Petőfi Sándorig.

A meg (nem) írható történet (Ottlik is 100)
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

Ilyen évünk van: jönnek a nagyok százával (négy számmal ezelőtt éltettük Örkényt). Az ÉS felkérésére most négy író írta meg az ő saját, különbejáratú el (nem) mondható történetét, vagy a kudarcét, hogy miért nem írta meg eddig. És hogy a kígyó bizonyosan enfarkába harapjon, három szerző egymás szövetét is továbbszőtte: közösségi hallgatás, àla Ottlik, avagy igazi társas próza-magány.

Megnyitó