Fáy Miklós

► Cecilia Bartoli, Casta diva – Decca, 2024

Persze, ez nemcsak ennyi, az ember fölteszi a lemezt, nem meglepő módon a Casta divával, a Norma-áriával kezdődik, de egy olyan hangmagasságon, ami nem áll annyira jól Bartolinak, kicsit mintha egy kontratenor énekelne. Csak ez az egy hang, aztán már jön a többi, és persze, csodálatos módon kicsit sem emlékeztet Callasra, tragikum helyett inkább valami szép és szent komolyság árad belőle, meg, persze, a technika, amivel Bartoli sokaknak megy az idegeire, folyton vibrál, trilláz, díszít, folyton sulykolja, hogy úgy énekelek, mint senki más – de ha egyszer tényleg úgy énekel. Tagadja le?

Tovább

► The Vienna Recital – Deutsche Grammophon, 2024

Hála az égnek ez csak egy lemez, de koncertlemez, 2022-es bécsi előadás a Konzerthausban, és nagyon büszkén mondják, hogy Yuja szokása szerint felrúgja a hagyományokat, nem úgy állítja össze a programját, ahogy szokás, és ez milyen jó. Lehet, hogy tényleg jó, de nem jöttem rá a nyitjára, miért így és miért ezeket a műveket. Mintha volna valami spanyolos fejlövés benne, de aztán az Albéniz- és Márquez-darabokat egyáltalán nem játssza olyan latin tűzzel és ritmikával meg oléval, hogy azt lehessen érezni: igazából ezekről szól az egész koncert.

Tovább

► Wagner: A Rajna kincse – Müpa, június 20.

Ha nem is egyformán, de tényleg jól énekel mindenki. Aki sokat járt ide az elmúlt években, annak megint Christian Franz a legnagyobb élmény, őt szinte a semmiből fedeztük föl, hogy ja, ilyen is létezik, sőt ez létezik csak igazán, hogy az okos Loge, a független értelmiségi a legélénkebb, leginkább mai szereplője a történetnek. Ő az, aki mindent okoz, és semmiért nem vállal felelősséget, aki mindent lát előre, de csak bágyadt kísérletet tesz a legrosszabb elkerülésére, tudván, hogy a legrosszabb pont az, aminek be kell következnie.

Tovább

Bo Skovhus dalestje – Müpa, június 14.

Skovhusnak nincs hangja, hogy végleg elment, vagy csak szabadságon van, azt nem tudom megmondani, de most nincs. Ha az ember ezt megérti, elfogadja, akkor egészen szép estében lehet része, mer a dalok nagyszerűek, a zongorista nem nagyszerű, pedig annak kellene lennie, Stefan Vladar szólistának indult, versenyt is nyert, most Lübeckben zeneigazgató az operában. Látja az ember, hogy nagyobb méretekben gondolkodik, hogy a Mahler-dal a fejében zenekari kísérettel megy, de az ujjaiban nincsenek benne ezek a színek, a dinamikai változatosság, üti-vágja a hangszert, ami Skovhus számára még kedvezőtlenebb helyzetet teremt, mert néha a hang elvész a klimpírozásban.

Tovább

► Verdi: Aida – Magyar Állami Operaház, június 8.

Mohácsi János Aida-rendezéséről mindig azt gondoltam, hogy itt érte el a rendező a határait, ha nem írhat hozzá, bele, mellé, akkor kész, kipurcant, ha nem jelenhet meg az ifjú Kádár János az Aida második felvonásában, akkor gúzsba van kötve a rendezői fantázia, ez is csak egy Aida, legfeljebb sötétebb, mint lenni szokott. Napfény helyett sziklasír, homokszín helyett fekete-arany, de ugyanaz az operai ágálás zajlik, mint szokott. Ez azért körülbelül igaz is, de csak körülbelül.

Tovább

► Yuja Wang zongoraestje – Müpa, május 31.

Fél perc biztosan nem kell hozzá, hogy meghaladjuk ezt az állapotot. Talán tíz másodperc, hogy ja, aha, ez azért Yuja Wang. Így zongorázik. Géppuskakéz. Meg persze sokkal több is, de azért ez így is lenyűgöző. Ha valami testiségről is szót kell ejteni, az sem a nem létező szoknya, még csak nem is az a furcsa, hirtelen mozdulat, amivel meghajol, hogy az ember félti: egyszer még beleveri a fejét a klaviatúrába.

Tovább

Nyilván azok a változások soha nem annyira látványosak, mint amikor a karmester leszáll az égből, kinyitja a mennyország kapuját, és betekintést nyerünk a pontosan nem is tudom, hová, de valami nagy emelkedettségbe. És egy ilyen koncerten hirtelen leesik a tantusz, hogy hiszen ennek van közönsége, erre van igény, nem halt el az ilyen zenélés, tovább élt Vásáry Tamással, és él Kobayashival is.

Tovább

Ez így persze csak dobálózás a szavakkal, Anthony Minghella rendezése többfelé is megy, például Bécsben is ez a Pillangókisasszony, ha jól tudom, Asmik Grigorian talán egy hónapja énekelte a szerepet a londoni közvetítésben, de így és együtt és ennyire felkavaróan most jött össze. Mindenki sírt? – kérdeztem a táraságtól az előadás végén, és igen, mindenki, edzett operabarátok, akiknek a szerettei hetente háromszor halnak bús halált, most szabad folyást engedtek a könnyeknek. Legfeljebb abban lehet vetélkedni, ki mikor kezd el bőgni.

Tovább

Nem szívesen alakítom Savanyú Jóskát vagy Sznob Ferkót, de valahogy az opera közelsége hiányzik. Az az érzés, hogy az operett mégis komoly dolog. Hogy itt ez a Diana Damrau, láthattuk őt mindenféle komoly dologban, Metropolitan-világközvetítésben, és most mégis úgy van jelen, mint valami szőke operettgombóc, kipenderül, bependerül, elénekel, kiénekel, slágereket, és (legalábbis errefelé) ritkán hallható operettdalokat. A nagy repertoár részeit és elfeledett műveket, és közben ezerszer átöltözik, bár megítélésem szerint így is túl sokszor engedi látni a hónalját. Táncra perdül, forog a tengelye körül, és korrekten énekel, de mégsem látok mást, mint a kis Dianát, aki hatévesen az összegyűlt rokonok kedvéért mórikálja magát a konyhában. Ebből még énekes lesz, meglátjátok, mondják a lelkes nagybácsik, és lám, igazuk lett.

Tovább

Föl kell tenni a lemezt, és hallgatni, csodálatos a zenekar, a Santa Cecilia, ha szabad ezt a rövid nevet használni, és ha a hegedűszóló nem is vetélkedhet a legeslegnagyobbakkal, hiszen van ebből Ojsztrah-változat is, vagy ahogy a bostoni Joseph Silverstein játssza, az közel-Ojsztrah. Mellettük Carlo Maria Parazzoli hegedűje kicsit szúnyogdöngicse. De amíg hallgatja az ember ezt a négytételnyi zenekari áradást, hullámzást, tánclépteket, szerelmet és hajótörést, nem is csak arra csodálkozik rá, hogy mennyi itt a szín, hanem például a fagott szólóra.

Tovább

Nem az a baj, hogy fáj a szívem, hanem hogy unatkozom. A vízi hullák lelki élete sokkal kevésbé érdekel, mint a bűn és bűnhődés meg főleg a bűnhődni tudás, hogy vannak, vagy legalábbis az operában voltak olyan emberek, akik megszenvedték a rossz cselekedeteiket. Amitől szereti az ember Boriszt. Hogy van lelke.

Tovább

Nagyon figyeltem Scappuccit a La rondine-közvetítésben, de semmi rémeset nem tapasztaltam, határozottan érkezett az árokba, végigvitte az énekeseket és a zenekart az előadáson. Lehet, hogy a Metben könnyű, ilyen zenekarral nem lehet hibázni, a lényeg megvan akkor is, ha gyengekezű a karmester, csak elrontani nem szabad semmit, de valahogy oda is kell kerülni. Speranza Scappucci odakerült, és nem rontott el semmit.

Tovább

Új a helyszín tehát, az Uránia mozi, a műsor címe az, hogy Szláv romantikusok, a műsorvezető Zelinka Tamás, aki tényleg évek és évtizedek óta, fáradhatatlanul és lelkesen vezeti műsort, és tényleg át is tud adni valamit a lelkesedéséből, még ha a nagy lendületnek köszönhetően olyanokat tud is mondani a jövő évi bérletről, hogy „nemcsak a közreműködők, de a műsor is gazdag és szép”. Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy ha a közreműködők már gazdagok és szépek, akkor mi szükségük van arra, hogy még zenéljenek is az Urániában?

Tovább

Végül is teljesen mindegy, Netrebkóért jöttünk, és meg is kaptuk. Ha valaki nem miatta jött volna, hanem Jonas Kaufmannért, annak sajnos balszerencséje volt, az a benyomásom, hogy Kaufmanntól lassan el kell búcsúznunk, végig idegesnek és labilisnak tűnt, nemcsak színpadi lényként, de énekesként is. A címszereplő mellett még ami igazán döbbenetes volt, az a római Santa Cecilia zenekara, Antonio Pappano vezényletével. Ha valaki a művet csak az Erkel Színházban látta, talán el sem tudja képzelni, hogy ezeket a zenekari szólamokat így is lehet játszani, ennyire halkan és ennyire hangosan, ennyire gyorsan, és ennyire pontosan, hogy a nyitány nem valami zenés nyavalygás, hanem hangulatteremtő bevezető.

Tovább

Nem panasz, a cél el van érve, tele a terem, tele is marad, nincs elszökdösés a szünetben, pedig 11-ig tart az előadás. De attól, aki csakis és kizárólag Jaroussky miatt érkezett, szívesen megkérdezném, nem csalódott-e egy kicsit. Sokat énekel az alt, de nem annyit, hogy első helyen kelljen őt kiemelni, és Jaroussky hangja kopóban van. Felül is, alul is, felül zavaróbb, és közben az ember végig arra gondol, hogy mit is tud ez az énekes, amit egy jó formában lévő alt, úgy értem, női alt ne tudna.

Tovább

Tovább

(Gounod: Romeo et Juliette – A Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, március 23.)

Mintha a Metropolitan utóbbi két előadása azt akarná bebizonyítani, hogy vége a tenorínséges időknek, jönnek az újak, és belelépnek a régiek lábnyomába. Bernheim ráadásul francia, így Roberto Alagna után két évtizeddel újra átélhetjük azt, hogy a főszereplő nem ropogtatja az r hangokat, hanem igazi, lágy, varázslatos raccsolást ad elő. Ennek így kell elhangoznia, fontos hangsúlyozni, hogy ez nem az a Rómeó és nem az a Júlia, hanem elmentek a francia operába.

Tovább

(Kacsóh–Heltai: János vitéz – a Budapesti Operettszínház előadása az M5 csatornán)

Tudom, hogy a János vitéz a legnehezebben színpadra állítható magyar művek közé tartozik, mert igény, az van rá, szeretet van iránta, mert az alkotók nem tudják pontosan, mihez kezdjenek vele. Mi legyen belőle, gyerekelőadás vagy felnőtteknek szóló darab, mese vagy lírai szomorújáték? Akármit csinálnak belőle, valaki csalódott lesz, de persze ez fordítva is érvényes, akármit csinálnak, valakinek biztosan tetszik. Leszámítva talán ezt a megoldást, Bozsik Yvette rendezését, de ne szaladjunk a dolgok elébe.

Tovább

(Verdi: A végzet hatalma – A Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, március 9.)

Tulajdonképpen minden mellékes. Zeneileg az előadás tökéletesközeli, Kutasi Judit a rendezés mellett csak azért nem hangsúlyosabb, mert annyira jó Leonoraként Lise Davidsen. Első Verdi-szerepe a Metropolitanben, eddig Wagnert és Richard Strausst énekelt leginkább, és most a szünetben is arról beszél, hogy igen, a szerep könnyű részei most már mögötte vannak. Más énekesnek a szerep könnyű része is megszakadós, nagy magasságok kórussal, zenekarral, fújni kell, ő meg ki sem izzad, várja, hogy végre jöhessen a Pace, pace-ária.

Tovább

(A Fesztiválzenekar koncertje a Müpában – február 28.)

Várjon Dénes volt a szólista, vagy megint rossz helyen ültem, vagy tényleg kevés volt a hang, ami a zongorából jött, mindenesetre inkább csak láttam, mint hallottam az igyekezetet és az erőfeszítést. Másoknak jobban tetszett, mert volt ráadás is, nem az, ami logikusnak látszott, Mozart változatai ugyanerre a gyermekdalra, hanem sportszerűen és előrelátóan Mendelssohn, a Rondo capriccioso, ami viszont ráadásnak egy kicsit hosszú, egy kicsit kevéssé látványos, és mivel úgyis szünet jött, még azt sem mondhatnám, hogy jó bemelegítés lett volna a második részre.

Tovább
Élet és Irodalom 2024