► Garai Judit – Hidvégi Nóra: Rend, Kiscelli Múzeum; Koltay Dorottya Szonja, feat. Téglakar: TÉGLÁK. Leomlott estig, felépült reggelre, Trafó

Ma tízmilliárdokat költünk színházra, és független társulatok/helyszínek is egyre-másra alakulnak. De lássuk meg e felszíni bőség mögött, hogy ezek részben kegyencek, részben üzleti vállalkozások (utóbbi esetben örömteli) sikerei. Hogy a kiszolgáltatottak számára a piac nem opció. És mi vajon elmegyünk a Stúdió K-ba? Ott maradunk-e a Trafó tematikus hétvégéin a kísérletibb dolgokra az ismertebb nevek után: tudunk és akarunk-e hosszabban együtt lenni? Vagy elég az eksztázisból „7-től 10-ig”?

► Fodor Orsolya – Vass Szandi: Saját [?] szoba. R.: Fodor Orsolya, Katona József Színház, Sufni

Vagyis Fodor Orsolyáék kérdése: mitől lesz az esszémből színház? Én viszont nem feltétlenül pozitív értelemben írom, hogy sikerült színházat csi­nálni belőle. Mellényben és nadrágban léptem színre, fiatal rajongóm pedig dühösen kérte rajtam számon, hogy amit száz éve „ígértem”, ma sem adott. Ha van kritikám e kereső, dühös, tehetséges nőszemélyek felé, az pontosan ez: nézzünk körül, ez a jogos düh a magyar valóság. Ehhez ké­pest S. Judit dühe: színház. Talán mert egy színész szájába adott szöveg szereppé válik, a düh pedig fikcióvá.

► Elfriede Jelinek: Burgtheater, r.: Milo Rau, Burgtheater, Bécs

De vajon egy rendezői színházban, utasításra gyónni, kizárólag abban a témában, amelyik dobozba betett a rendező: „magyar”, „náci”, „izraeli”: nem égbekiáltó leegyszerűsítése ez emberi lényeknek? Nem Milo Rau redukál itt mindenkit származására, miközben kritizálja, hogy a Burg korábban „zsidószerepkörbe” zárta az izraeli színészt? Nem zárja-e Tirant rendezői hatalmánál fogva ugyanúgy „a zsidó” szerepébe, ahogy másokat az elkövetőébe, Láng Annamária pedig végül csak cseléd az előadásban? 

► Nis-Momme Stockmann: A kék kék tenger, r.: Zsótér Sándor, Pinceszínház

És van még valami, amiért A kék kék tengert – most már mint előadást – ajánlom, ez pedig a szélesebb közönség számára talán a darabhoz hasonlóan ismeretlen négy színész. Az övékhez fogható, egységes, erős négyest idén talán csak Szauer Lilla kissé fontoskodó című És miért, hogy az éjszaka című rendezésében láttam a Trafóban, ott Pál Emőkével, Szaplonczay Máriával, Téri Gáspárral és A kék kék tenger rendezőjével, Zsótér Sándorral a színpadon.

► Gianina Cărbunariu: Szeretett ellenségem, Szlovák Nemzeti Színház, Pozsony

Ha pedig megnézzük, mi folyik most a színházban, azt látjuk, az új vezetés tehetetlenül nézi, hogy tavaly szeptember óta minden előadás végén felolvassák a jelen cikk és az előadás elején egyaránt idézett nyilatkozat egy változatát, miszerint nem igaz, hogy a színház külföldi politikai-mozgalmi érdekek eszköze lenne. És olyan rendezők kapnak itt lehetőséget, mint a Szlovákiában is jól ismert Cărbunariu, aki a nyilatkozatot még hangsúlyosabbá is teszi azáltal, hogy az előadás részeként hangzik el, sőt az elejére helyezi. De még újra is írja, problematizálva, mit is jelent haza és külföld szembeállítása egy soknyelvű térségben, amilyen a rendező hazája, Románia, vagy az előadás helyszíne, Szlovákia.

► Carolina Bianchi: The Brotherhood, Volkstheater, Bécsi Ünnepi Hetek

És akkor kezdjük újra, Bianchival. Mert adekvát újrakezdeni, lévén a Brotherhood (a cím a „testvériség” nemi meghatározottságára utal) maga is többször kezdődik. A Dante Purgatóriumából vett idézetek után újra meg újra „prológusok” jönnek (mármint ez a felirat jelenik meg a kivetítőn), nem kis derültséget keltve a nézőtéren. A derű Bianchi ütőkártyája, minek köszönhetően a csupa nyitójelenetből álló első rész után a néző kipirosodva és hatalmas várakozásokkal áll fel a szünetre, mely várakozásokat azonban a második rész – spoiler – nem váltja be.

► Göndör László – Katona Éva: Nagymamával álmodtam. II. fejezet: Az Ebéd, Trafó; Tiago Rodrigues: No Yogurt for the Dead, Akademietheater, Bécsi Ünnepi Hetek

Amikor színházat csinálunk, halottakkal beszélgetünk – idézi a portugál rendező, Tiago Rodrigues a nagy német drámaírót, Heiner Müllert. Pontosan így tett ő maga, és bizonyos értelemben talán Göndör László is, személyességgel dolgozó, gyönyörű előadásaikban. Csak épp halott hírességek, mondjuk drámaírók helyett egyikük halott apjá­val, másikuk – időközben – elhunyt nagymamájával beszélgetett. És hogy mi lenne a személyesség tétje a szelfik korában?

► Milo Rau: I. Bécsi Kongresszus – Kultúrharcok, Bécsi Ünnepi Hetek

Az első hétvége a cenzúra és az eltörlés kultúrája köré rendeződik: kell-e egy demokratikus fórumon minden nézetnek teret adni, így akár annak is, ami magát a demokráciát is veszélyeztetheti? A Rau-féle viták tétje mindig az, ki lehet-e zökkenteni a közbeszédet szokott medréből. Az első vita fókusza (még az izraeli–iráni háború előtt vagyunk) Gáza és a szólásszabadság – és a témában valóban váratlanul sokféle véleménynek teret ad.

► Göndör László – Saul Kemack – Laboda Kornél: Ugye vicces vagyok?, Trafó; Szókratész védőbeszéde, r: Laboda Kornél – Janus Egyetemi Színház, Pécs

Kevesen tudják azt a színpadon, amit Czéh Dániel. Eszköztelenül, pusztán intellektuális gondolatmenetére építve létezik, mégsem unalmas. Lassan beszél, hogy kövessük a láthatatlan gondolat ívét, és közben ki tudja, hogyan, de színházat teremt a filozófiából. Szókratészt halálra ítélték, méghozzá igazságtalanul, mégis van bátorsága a lét legnagyobb kérdéseivel szórakoztatni minket, mert az igazságtalanságnak való behódolás számára nagyobb veszély, mint élete elvesztése. Egy korban, amikor a szélsőjobb újra hősöket szeretne látni a színpadon, íme egy ironikus hős: van humora, és egy cseppet sem látjuk ettől kevésbé hősiesnek.

► Biró Zsombor Aurél: 2031, rendezte Dohy Balázs, Katona József Színház, Kamra

A hetedik Orbán-kormány idején járunk: a Katona, az Örkény stb. már „megbűnhődött”. Az utóbbi időben több előadás szól a Katonában arról, hogy a színház politikai einstand áldozata lesz (lásd az említett Mefisztóland, 2031), talán egyfajta mágikus ráolvasásként, hogy ha színre viszem, akkor nem következik be. A mágia egyelőre hatásosnak látszik, és mint marketingeszköz sem utolsó, még ha 2031 nem is sokban különbözik 2025-től. Messiásvárás ugyan nincs többé, de például a függetlenek ugyanúgy földönfutók, és a Katona helyére lépő Petri Színház is nyugodtan nevezhető a Katona alteregójának. 

► Térey János: A Nibelung-lakópark. R.: Szikora János, Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Kár a túl nagy szavakért, azért is, mert önmagában épp elég nagy és tiszteletre méltó vállalás bemutatni egy eddig mindössze kétszer színre vitt, ám annál jelentősebb drámát Budapesten kívül, méghozzá nagyszínpadon. Nincs abban semmi, hogy az ősbemutatóval nem mérhető össze: Mundruczó adekvát nyelvet talált egy addig könyvdrámának tűnő szövegfolyam számára, ami csak a legritkább csillagállásban fordul elő. Bár éppen legutóbb Gáspár Ildikóval mégis, aki egy másik remekművet, Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényét állította  egyébként kőszínpadra  szintén saját, szuverén nyelven. De a Szikora-féle változat sem kizárólag a széles közönségelérés miatt fontos, hanem – rögtön szögezzük le – Gáspár Sándor és Ballér Bianka miatt.

► Balogh Rodrigó – Illés Márton: Rendszerbontók, Független Színház Magyarország, Füszi

A bemutató előtt nem sokkal hunyt el a rendező, aki (talán nem egyedüli forrásként, de) Bernáth Gábor kutatásai nyomán bevallottan inspirálta Sándor alakját, többek közt állambiztonsági múltjával. Az időzítés elsőre annyiban nem is tűnt szerencsésnek, hogy a Rendszerbontók felveti egy kulcsmű értelmezési lehetőségét: főhősét az előadás végén kivetítettek szerint az ott meg is nevezett rendező nem közismert ügynökmúltja ihlette. Ismerve a készülő előadás tervét, a haláleset hírére először az jutott eszembe, jó volna elhalasztani a bemutatót.

► Eleanor Bishop és Karin McCracken: Igen, igen, igen! Rendezte: Vidovszky György, Kolibri Színház

Biztos vagyok benne, velem együtt sokaknak nagyon fáj, hogy a mi gyerekeink már nem a Kolibri Színházon fognak felnőni. Mert a Kolibri megszűnt, amikor gyakorlatilag az egész társulat felállt. Inkább vállalta harminc ember a teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságot. Ez többé már nem az a színház. Ahogy a mostani SZFE sem százhatvan éves, hanem egy fiatal egyetem. Ilyenkor szokott hirtelen kiderülni, hogy hiába érett meg egy ideje a Kolibri a vérfrissítésre, még mindig mennyi érték volt ott, ami elherdálható és tönkretehető. A babaszínház hazai meghonosítása mellett azt gondolom, hogy mindenekelőtt Vidovszky György rendezései, akinek a társulat is bizalmat szavazott, de akivel szemben a színházat – bár már nem azt a színházat – végül Zalán János nyerte el, akinek előző intézményét a minisztérium súlyos gazdálkodási visszaélések gyanújával feljelentette.

► Tony Kushner: Angyalok Amerikában – Első rész: Küszöbön az ezredforduló, rendezte Nagy Péter István, Radnóti Színház

Ott tartottunk, hogy Louis alighanem azt válaszolná, bátor dolog a Radnótiban bemutatni Kushner darabját (mármint az első részét) éppen most. Majd hozzátenné, igaz, hogy a külföld felé ezt nehéz elmagya­rázni. Köves Gábornak és a hvg.hu-nak maga a neves szerző is azt nyilatkozta, hogy meglepte a darab műsorra tűzése, mert azt hitte, hogy azt a propagandatörvény miatt nem lehet. Hát – folytatná Louis, mindenkinek nem is, de a Radnóti fővárosi fenntartású, ők bevállalják 18-as karikával. Bár – folytatná – leszbikuscsók a Hunyadi-filmben is van a kormánypárti TV2-n, szóval…

► Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg, r.: Gáspár Ildikó, Örkény Színház – Stúdió

Szereplőből nem is lenne sok, inkább az időtáv hosszú, amelyet befog a kétórás játékidő a Sokszor nem halunk meg ősbemutatóján. Magyarországon ritkán kerülnek azonnal színre a kortárs művek, ez alól a drámák végképp nem, talán egyedül a színházi regények képeznek kivételt. (A Káli holtak három, a Sokszor nem halunk meg rekord két éven belül került egy-egy fontos budapesti színház színpadára.) A szereplők öregszenek, változnak, közben keresik önmagukat, és ez a keresés kap színpadi nyelvet azáltal, hogy itt egy pillanatig sem feledjük: színházban vagyunk.

► Ördög Tamás: Casanova Tonight Show, Trafó, Corvin Hotel

Vagyis azzal a hatásosnak hangzó értelmezéssel szemben, hogy a Casanova „a pornófogyasztási szokásainkról” szólna „egy álomszerű előadáson keresztül”, szerintem inkább egy (rém)álomszerű előadás, és mint ilyen, mintha egyik kontextusába se állna bele igazán. A (ki)tán­colás dramaturgiája itt alapvető. Bár az is lehet, hogy én nem értek valamit, de szerintem itt nem az a fontos, hogy a színpadon pornóznak (bár szerencsére nem finomkodják el). A Casanova valami jóval absztraktabb dologról szól, tizennyolcas karika ide vagy oda.

► Jan Fabre: Vér vagyok, Nemzeti Színház – Troubleyn – Bozsik Yvette Társulat

Az nem új, hogy a Nemzeti Színház fekete lyukként szippantja magába a nemzetközi avantgárd tegnapi nagy neveit (Barbát és másokat, de két másik Fabre-produkció is járt már a MITEM-en, és ez színháztörténész-szemmel akkor sem érdektelen, ha nem fénykorukban történt), végül is irodalomból azt tanuljuk, hogy hozzánk minden átlag húszéves késéssel érkezett. Ez most is majd’ évre pontosan így van: a Vér vagyok – egy középkori tündérmese első bemutatója 2001-ben volt Avignonban, és legújabb remake-je készült el most Fabre saját színészei mellett a Nemzeti és a Bozsik Yvette Társulat közreműködésével. Járulékos haszon, hogy Magyarország már nemcsak keleti bűnözők luxusmenedéke, de a nyugati elit által szelektált köztörvényeseké is.

► Jonas Petter Aronsen: Az ember, aki elvesztette az időt, Vígszínház

Ettől még – az Aronsenből doktorizók most fogják be fülüket – Az ember, aki elvesztette az időt lényegében a Platonov. Akkor is, ha egy bizonyos Jonas Petter Aronsen nevű norvég író ősbemutatójaként fut, aki kiadatlan, „csaknem ezeroldalas” regényét a színlap szerint „Csehov Platonovjának ihletésére” írta. A színlapon leírtak azonban rögtön gyanúsak lehetnek, hiszen részben Bodó Viktor rendezői kézjegyére utalnak, „mágikus abszurd”, „költői thriller”, részben a Csehov-játékhagyományra, „pszichorealizmus”, miközben sejtelmesen leplezik le a valódi tartalmat, a Platonov „több változatban” szunnyadó szöveguniverzumát. De még talán az amerikai kultszerzőt, David Foster Wallace-t is eszünkbe juttathatják néhány hívószóval (a színlapon is megidézett Végtelen tréfa Wallace regénye): „szerkesztetlen” „szövegfolyam”, „elvarratlan szálak”, „sok lábjegyzet”.

► Forróváltás, Trafó

De miért fontos beszámolni egy ünnepi gáláról? Mert itt nem kevesebb történt, mint hogy bevonták a Trafót érintő mérföldkő ünnepébe a ház körül formálódott közönséget és közösséget. Az első részben a Trafó múltjából és jelenéből tűntek fel meghatározó arcok. A másodikban sajátos szövetség megkötésének lehettünk tanúi. Volt, aki előadásaiból hozott pár perces részletet, mások külön erre az alkalomra celebráltak valamit. A celebrálást értsük szó szerint, mert ez tette az estét ünnepélyessé amellett, hogy hiányzott a hivatalos eseményeken a műsorszámok közt rendre feltűnő, komolykodó konferanszié, kinek mappás-fehérblúzos-mikrofonos egyenfeltűnése kirángathatta volna a nézőt a rituáléból. Itt viszont nem volt ilyen földhözragadt figura.