Az éneklő asszony
Halak ették meg a felázott bőrt. Az elszarusodó hámrétegek, a csont körül leszopogatott hús és a szemem kocsonyája. Nem volt mivel tapintani. Nem volt mivel mozdulni. És nem volt mivel látni sem többé. Aki megvakul, annak a mélytengeri homokdűnék ringatják a testéből azt, ami megmaradt. Csikorgott a homokszemcse a csontok alatt, ennyi maradt belőlem, ez lett a hangom is. Ha odafönn egy-egy nagyobb hajó elhaladt, görgetni kezdett a tenger, élettelenül hagytam, történjen meg ez is, addigra megtanultam, milyen ketten lenni vagy többen, de mindenképp a testen kívül, otthontalan.
Történt egyszer, hogy egy halász tűnt fel a vízen. Idegen volt ő, hisz a környékbeliek elkerülték az öblöt, tudták, élettelen testeket ringat a víz, hitték, szellemként kísértem őket és a gyermekeiket. A férfi messziről jött, tekintetében bogarak páncélos fénye csillogott. Teste sebekkel és horzsolásokkal volt tele, máshol, ahol ép volt még, tintával maratta a bőrt, telerajzolta figurákkal. Mintha térképet járna be, vánszorgott ott a só, kiült, aztán lepergett, hol a ladikra hullott, hol a vízbe vissza. Hosszú utakról mesélt a teste is.
Téli álom
Van egy buszmegálló valahol egy szigeten, hosszú út vezet el odáig. A buszmegállóban nincsen senki, egyetlen falfirka jelzi, hogy járt már erre ember, na, meg a buszmegálló maga, hiszen valaki meg kellett hogy építse, csak úgy a semmiből hogyan is teremhetne ott. A palatetőn hangosan dobol az eső, dobogása szívritmusra emlékeztet, mindegy, mekkora sugárban ömlik is vagy épp csak cseperészik, mindentől függetlenül ugyanazt játssza. Mint egy lemezjátszó elakadt tűje, visszaugrik egy korábbi dallamra. Az út ott ér véget a buszmegálló mellett. A falba torkollik, pedig messziről érkezik bárki, aki eljut idáig.
Látok egy férfit a pala alatt gubbasztani, az út a térde mellett szélesedik ki, pedig nincs egymáshoz közük, mindössze annyi, hogy a végigjárt utakat megszereti az ember. Megszokja, és azt hiszi, lett köze hozzá, sőt, akár azt is, hogy az övé. Pedig az út senkié, esetleg az éppen rajta haladóé, a talpaké és a lábnyomé, azé az egyetlen pillanaté, amíg és ami érinti.
Mit jelent az, hogy az út egy falba ütközik?
A másik életem
Ülsz az autóban, szereted az utazás paradoxonát, amikor eldönthetetlen, te haladsz vagy a táj benned, kívül vagy-e magadon, vagy valóban van valaki, aki téged szemlél, míg hiszed, hogy haladsz valamerre. A kormányba eleinte szinte kapaszkodsz, merev a hátad és az egész testeddel érzed az autót, a farpofákon felnevetsz, mert igaz, hogy érzik azok is a kavicsokat, amiken megdöccen a kerék. Előre nézel.
