Csobánka Zsuzsa Emese

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Van egy buszmegálló valahol egy szigeten, hosszú út vezet el odáig. A buszmegállóban nincsen senki, egyetlen falfirka jelzi, hogy járt már erre ember, na, meg a buszmegálló maga, hiszen valaki meg kellett hogy építse, csak úgy a semmiből hogyan is teremhetne ott. A palatetőn hangosan dobol az eső, dobogása szívritmusra emlékeztet, mindegy, mekkora sugárban ömlik is vagy épp csak cseperészik, mindentől függetlenül ugyanazt játssza. Mint egy lemezjátszó elakadt tűje, visszaugrik egy korábbi dallamra. Az út ott ér véget a buszmegálló mellett. A falba torkollik, pedig messziről érkezik bárki, aki eljut idáig. 

Látok egy férfit a pala alatt gubbasztani, az út a térde mellett szélesedik ki, pedig nincs egymáshoz közük, mindössze annyi, hogy a végigjárt utakat megszereti az ember. Megszokja, és azt hiszi, lett köze hozzá, sőt, akár azt is, hogy az övé. Pedig az út senkié, esetleg az éppen rajta haladóé, a talpaké és a lábnyomé, azé az egyetlen pillanaté, amíg és ami érinti.

Mit jelent az, hogy az út egy falba ütközik?

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Ülsz az autóban, szereted az utazás paradoxonát, amikor eldönthetetlen, te haladsz vagy a táj benned, kívül vagy-e magadon, vagy valóban van valaki, aki téged szemlél, míg hiszed, hogy haladsz valamerre. A kormányba eleinte szinte kapaszkodsz, merev a hátad és az egész testeddel érzed az autót, a farpofákon felnevetsz, mert igaz, hogy érzik azok is a kavicsokat, amiken megdöccen a kerék. Előre nézel.

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább
Élet és Irodalom 2022