Turi Tímea

Tárcatár 2019 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 27 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Németh Gábor, Mán-Várhegyi Réka és Turi Tímea írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Tovább

Vannak tékozló és takarékos évek. Mennyi mindent vettem azokban az időkben, amit józan belátással nem engedhettem volna meg magamnak! Micsoda túlzóan beárazott ékszereket, értelmetlenül drága holmikat. Később, a takarékos években mégis ezek lettek a ruhatáram alapdarabjai. Mint annyiszor már és annyiszor később, bebizonyosodott: a tékozló időszakok mégsem pazarlók, kiderül róluk, hogy csak gyűjtögetők voltak.

A 2000-es évek vége: vajon a kor maga okozta ezt a számtalan változást, vagy az, hogy épp ekkor költöztem Budapestre? A leendő férjemnek és a barátainak más szokásai voltak, mint nekem addig. Avokádót kockáztak a vajaskenyérre, és ha valamit meg akartak ünnepelni, szusit ettek – én addig azt sem tudtam, hogyan kell megfogni az evőpálcikát. És az emberek a metrón! Ültem velük szemben, és egyfolytában a lábukat néztem: mindnek bokacsizmája volt, és a nadrágot mindig azon belül tűrték, és sohasem kívül. Addig a ruháknak csak az anyagára figyeltem, a szabására sohasem: mindenem bő volt, a kabátomban válltömés, a hajam indokolatlanul hosszú volt, és töredezett, és erős fényben, semmi kétség, a szám fölött bajusz sötétlett.

Tovább

Nemrég összefutottam egy régi tanárommal. Ő már akkor felnőtt volt, amikor én még kamasz, és most szinte egyenrangú felekként találkoztunk, nehéz volt újrakalibrálnunk a viszonyunkat arra a pár villamosmegállóra, amíg egymás mellett voltunk kénytelenek utazni, hiszen túl kevéssé ismertük egymást ahhoz, hogy érdemi beszélgetést folytassunk, de túlságosan jól ahhoz, hogy a köszönés után csak úgy elfordulhattunk volna. Mit lehetne mondani? Így az egyik legbiztonságosabbnak tűnő témához fordultunk, a gyerekeinkről kezdtünk beszélni, ki-ki a magáéról, és az iskolaválasztás nehézségeiről.

Tovább

Akinek nincs hajléka, annak nem lakása nincsen. Nem a fedél, ami valóban hiányzik a számára, nem a meleg víz, ami folyik a csapból, a hűtő, benne az étel. Csak az szabad, akinek van hova hazamennie. Akinek több szerepe van, és minél több, annál könnyebb azok között járkálnia, az egyiket letennie, a másikat felvennie. Aki válogathat a szerepek között, az beszélhet összevissza. Attila nem volt szabad, és nem azért, mert nem volt váltás ruhája. Hanem mert nem volt más a világ szemében, mint egy féllábú, tolószékes hajléktalan. Aki látta, látott-e mást? Volt-e története ezen kívül? A mélygarázs, ahova esténként aludni tért, egy hely volt, ahol nem fújt a szél, vagy egy hely, ahova visszahúzódhatott?

Amikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő embertől elfordulunk, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő emberrel jótékonykodunk, gyakran ugyanazt tesszük: a kiszolgáltatottságát totálisnak hisszük, egyetlen vonásából ítéljük meg az embert magát. Pedig a sajnálat és a közöny is lehet vak. Abban a pár napban, amíg mindenkinek a kötés miatt kellett magyarázkodnom, ebből sejtettem meg valamit. Hogy nem biztos, hogy akkor látjuk meg a másikat, amikor a baj szembetűnő. A baj néha épphogy nem megmutatja, hanem csak eltakarja azt, akik vagyunk.

Miközben felemeli szíveink a hétköznapok háromszögkötése.

Tovább

Egyik délután, mikor kimerészkedtem a vécéből a kézmosóhoz – előtte hosszan figyeltem, hogy csönd legyen, hogy ne zárjanak be újra –, meglepődtem, mert a szőke, reménytelen szerelmem ott állt a valószerűtlen ellenfényben.

Vannak pillanatok, amikor világos döntéshelyzet előtt állunk, és minden ellenkező híresztelés ellenére ezekből nincs olyan sok. Amikor nem tudsz nem dönteni, mert a hallgatás is elköteleződés. Amikor tudod, hogy a döntésed eredménye nemcsak a következő percre fog hatni, hanem beláthatatlan módon fogja felforgatni az életed. Nem úgy, ahogy a dominók dőlnek el sorban, hanem ahogy a pillangó szárnya csap hurrikánt.

Azt mondta az én szőke szerelmem, hogy megmutatja a kukiját, ha én megmutatom a puncim.

És én beleegyeztem.

Gyorsan le is húzta a nadrágját és a kisgatyáját. A látvány meglepően semlegesen hatott rám, mintha csak az egyik természetkönyvének látnám egy szokatlanabb illusztrációját. De, amikor én is kelletlenül elkezdtem volna lehúzni a szoknyámat, ő azt mondta, ne most, hanem máskor, majd akkor, amikor ő kéri.

Így emlékszem. Az ablakon keresztül, mint egy ismeretlen világ visszhangja, szűrődött át a boldog gyerekzsivaly, átkozottul messziről.

Tovább

Tovább

De Virág a fiával is szigorú volt: miközben a legtöbben még segítettünk a gyerekeinknek az öltözőben, ő leszidta Elemért, ha nem találta a saját cipőjét a fiókjában, vagy ha a karácsonyi közös mézeskalácssütésnél véletlenül kiszórta a tálkából a cukorgyöngyöket. Akkor mesélt a férjéről hosszabban, hogy zenész, és egy hosszabb turné után végre itthon lesz az ünnepekre. Ki akar elé menni a repülőtérre, mesélte, segíteni neki, mert ő se lát.

Mindeközben Elemér nem tűnt különleges kisfiúnak. Nem volt sem vidámabb, sem szomorúbb az átlagnál, nem viselkedett koravénként csak azért, mert a családan ő volt az egyedüli látó. Egyetlen szokatlan tulajdonsága csupán az volt, hogy sohasem hisztizett.

Tovább

Ahogy nincsen jó vagy rossz halál, úgy jó vagy rossz gyász sincsen. Mégis ott kísért a beszélgetésekben, a kocsma- és a kávéházi asztalok mellett két szólam: hogy a halottainkról beszélve magunkról beszélünk, és hogy megvan a véleményünk azokról, akik ezt teszik. Ilyenkor az asztal sarkához húzódok, és figyelni kezdek. Úgy szeretném elmondani, hogy jól van ez így. Hogy a gyász úgysem arról szól, aki meghalt, hanem arról, aki itt marad. Hogy az ember zavarában össze-vissza beszél, és ez nem csoda, hiszen zavarban van. Fecseg, mert minden jobb, mint csöndben lenni, magányosan. És semmitől se forduljunk el, ami segíthet: akkor sem, ha az épp a közöny, akkor sem, ha talán ízléstelenség. A halál villanófénye, mint egy bombatámadás, élesen bevilágít mind apró zugba. Minden távoli, magántermészetű, valaha volt történet hirtelen jelentést kap. És szeretnénk is, hogy jelentése legyen, hiszen muszáj történetként elmesélnünk azt, amit történetként elmesélni nem lehet.

Tovább

Ekkor, a folyosóügyeleten olvastam először a Csók című történetet. Esti Kornél érettségi ajándékként meglátogathatja a tengert, egyedül! És a vonatúton vele szemben ott ül egy gyönyörű, érett asszony és a taszító, beteges lánya. Végtelenül kínos jelenetek sora. A hosszú vonatút egy rövid, sötét alagúton is átvezet, ahol a csúnya lány hirtelen megcsókolja Estit. Ez a viszolyogtató csók lesz Esti beavatása a felnőtt életbe, ez a taszító érintkezés, ami után Kornél boldogan vetheti magát az olasz tengerbe, miközben – sejtjük – a lány épp egy zárt intézet falai között fogja folytatni az életét.

Egyedül voltam a folyosón, a szívem hangosan lüktetett a torkomban.

Az első kezdeményező nő, akiről valaha olvastam!

Tovább

Tovább

Elég nagy szakirodalma van annak, hogy az anyaság hogyan változtat meg. Hogy egész egyszerűen kicseréli azt, aki előtte voltunk. Hirtelen matrjoska babává válik az ember, és kipattan belőle egy másik, nála tökéletesebb matrjoska baba. A kisebb baba önmagában is teljes egész: de az anya már sosem lesz az, aki előtte volt. Éles seb szeli ketté, és büszke lesz erre a sebre. A többes szám első személy lesz a természetes létformája, újra meg kell tanulnia, hogy önmagáról egyes számban tudjon beszélni.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

A kisfiam a minap, már az alváshoz készülődve közölte velem, hogy ő szegényember szeretne lenni. Meglepődtem, és visszakérdeztem, ezt hogy érti pontosan. Hát úgy, felelte, hogy a szegényemberek egész nap fát vágnak, esznek-isznak, beszélgetnek. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek, egész egyszerűen nem tudja, mit jelent szegénynek lenni. El sem tudja képzelni. Igazából valószínűleg én sem, de pár dologról azért vannak ismereteim, például arról, hogy mit jelent fát vágni. Gondoltam, erről végül is van mit mondanom.

Tovább

Én is azok közé tartozom, akik nem ott alapítanak családot, ahol születnek, ezért tudom, ha az embernek gyereke születik, onnantól nem az az otthona, ahol felnőtt, hanem ahonnan el fogják hagyni. Az otthon töltött két év alatt, amíg a kisfiam nem kezdett közösségbe járni, jobban kiismertem a környéket, mint a férjem, aki pedig születése óta erre él. Ahogy ráncba szedtük napjaink, úgy ütötte fel a fejét Berci bácsiéknál a romlás. Vagy csak én figyeltem jobban, és most tűnt fel, hogy már eddig is ott volt? Klári néni egyre sápadtabb lett, az arca beesett, és gyakran találkoztunk össze a sarkon, én a babakocsit tologattam körbe-körbe a ház körül, ő cigarettázni járt ki naponta többször is. Hogy tetszik lenni? Tüdőrákom van, mondta, és szívott egyet a kezében tartott cigarettából. Ilyen nincs, gondoltam, ha valaki egy ilyen jelenetet írna le egy kéziratban, megpróbálnám kihúzatni, hogy túlzás, hiteltelen.

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább
Élet és Irodalom 2020