A magyar kormányfő berlini látogatása alkalmából terjedelmes interjút adott a német nyelvű Budapester Zeitungnak, amelyben többek között azt fejtegette, hogy Németországhoz képest Magyarország ma a béke és a szabadság szigete. „Németországban most liberális hegemónia uralkodik” – szemlézte a magyarorszag.hu. „Csak egy narratívának van helye a nyilvánosság előtt. Aki ettől eltér, az már nem létezik ennek a nyilvánosságnak” – állapította meg a magyar kormányfő, és hozzátette, hogy ezzel szemben Magyarországon „pluralista struktúra van a nyilvános párbeszédben”. A miniszterelnök az interjúban később odáig ment, hogy meggyőződése szerint a következő tíz-húsz évben „egyre több olyan nyugat-európai érkezik hozzánk, aki szívesebben lakna velünk, mert Magyarország biztonságos, keresztény és hagyománytudatos ország”. Orbán azt is hozzátette: biztatjuk a németeket és más nyugat-európaiakat, hogy jöjjenek hozzánk. Ezzel a prognózissal az mindenképp nagy baj, hogy 2032 igen messze van, nem beszélve 2042-ről, ilyen távlatokban bármit lehet mondani bármiféle politikusi felelősségtől mentesen. Vagy így lesz, vagy nem így lesz. A másik gond ezzel a jóslattal kapcsolatban, hogy egyelőre nem Nyugat-Európából özönlik a nép Magyarországra, hanem éppen fordítva: mind a mai napig a magyarok százezrei keresik a boldogulást, de főleg az egzisztenciális biztonságot Nyugaton, és lehet, hogy a kormányfőt ez szíven üti, de nem más miatt, hanem azért, mert jobban akarnak élni, és egyre kevésbé viselik azt a fülsértő süketelést, amit épp a magyar kormányzat mutat be országon belül, Európában és a világpolitikai porondokon egyaránt.

Lapzártakor folytatódik a tanárok sztrájkja. Kedd reggeli hírek szerint a Kölcsey Ferenc Gimnázium több tanárát elbocsátották. Délelőtti hírek szerint a Szent István Gimnázium diákjai sorfalat álltak, miközben figyelmeztető levelet kapott három, korábban polgári engedetlenségi akcióban részt vevő tanáruk. Időközben a kormány és a vezető párt domesztikált csatornáján megszólalt Kövér László házelnök, aki igencsak otromba rendszerezésével a tanárok tisztességes csoportját állította példaként: az idetartozó tanárokról bölcselkedve fejtegette, hogy a tisztességes pedagógusok teljesítménye nem a fizetésüktől függ. (Vagyis Kövér ezzel azt akarta mondani, hogy nincs pénz a fizetésemelésre, erre ne számítson egyetlenegy tanár se.) Nem folytatnám ezt a logikát, mert ha ezt a házelnöki gondolatfutamot megfordítjuk, akkor oda lyukadunk ki, hogy a tisztességtelen tanár teljesítménye viszont arányos a fizetésével, és ez a logikai gondolat a hülyeség még nagyobb tartományát nyitja elénk. Ez már A tanú című film Virág elvtársát idézi, aki mély meggyőződéssel magyarázta Pelikán gátőrnek, hogy az a gyanús, aki nem gyanús. Erre akkoriban egy egész világrendszert lehetett alapozni, de amint hallgatom a magyar parlament elnökét, ezt a világrendszert a vezető párt vezető emberei ma sem tartják kivitelezhetetlennek, alighanem kísérletet is tesznek rá. Gyanúsak, nem gyanúsak, tisztességesek, tisztességtelenek, ilyen egyszerű az élet, hogy pedig ki melyikek közé tartozik, azt a kor Virág elvtársai eldöntik majd.

Persze mondott mást is: „A pedagógusok béremelésére szükség van, jelenlegi bérük ahhoz a munkához és felelősséghez képest, ami terheli és kötelezi őket, nem méltányos. (...) Mivel a gyermekeink jövője múlik az oktatási rendszeren, hosszú távú stratégiai kérdésként kell szem előtt tartani, hogyan lehet az iskolarendszert és a pedagógusbéreket is olyan állapotba hozni, hogy ne legyen ok az aggodalomra.”

Kötcsei bevonulás, ismert arcok a bekötőúton. Minden évben ugyanaz a színjáték: hogy kik érkeznek éppen. Jönnek befelé, először az úgynevezett vezető politikusok a mindenféle testőrökkel, ilyen-olyan asszisztenciával, majd a második vonal, a minisztériumok figurái hitvesekkel, barátnőkkel, aztán a színezék: a magyar közélet ismert simlisei. A magyar rock veteránjai, felvonulói élképfigurák, a kormány hűséges újságírói – akikről hamar kiderült, hogy ez alkalommal nem írhatnak majd semmiről, mert uraik megtiltották nekik. Megjegyzem, ha ennyire nem szivároghat ki információ, mégiscsak elhangozhattak vészterhes dolgok.  Hogy akkor a tápon tartott kollégák minek mennek be, ki tudja. Olyan ez, mint amikor az ember a nővérével táncol, nem lesz belőle semmi. Titokban dől el a haza sorsa. Mégis, ez a harmadik szekció a legimpozánsabb. A vezető rockzenészektől a vezető politikai porondmesterekig, Rákay Philippel bezárólag. Utóbbiak bevonulásán tükröződik a mindenkori politikai helyzet. A hazugság és a megjátszás kirakodóvására. Ha szárnyal a gazdaság, akkor lazán, ruganyos léptekkel vonul a színezék. Derűs üdvözlések, lezser zakók, a hátakon lemberdzsekek hintáznak.

A kormány hétfőn elküldte a jogállami mechanizmussal kapcsolatos válaszlevelét az Európai Bizottságnak. Mint hivatalos magyar kormányzati közlemények megállapítják: a kabinet átfogó intézkedéscsomagot tett le az asztalra azzal a céllal, hogy a Bizottság valamennyi aggályát eloszlassa. Ezt Navracsics Tibor jelentette ki, és hozzátette, technikai szinten jól állunk, ugyanis nagyon közel van egymáshoz az Európai Bizottság és a magyar kormány álláspontja.

Hogy a magyar csomagot miként értékeli majd a Bizottság, az komoly próbatétele lesz a magyar kormánynak, de legalább annyira az uniós szervezetnek. A fölvezetésünk máris rossz: Navracsics nem a hazai jogállamisági helyzet helyreállításáról beszél, hanem arról, hogy a magyar kormány kísérletet tesz az Európai Bizottság valamennyi aggályának eloszlatására. Van abban kis – vagy inkább nagy – sunyiság és félrevezetés, hogy Navracsics szimpla uniós aggálynak nevezi azt, ami a világ szeme láttára zajlik: Magyarország demokratikus intézményének módszeres felszámolása, de mondhatni azt is, hogy az ország elrablása. Minthogy ennek a folyamatnak a megállításáról szó sincsen, az aggályok eloszlatása sem történik majd meg, Magyarország marad politikai útonállók és kegyenceik által kiépített antidemokratikus, korrupciótól fulladozó, vazallusi struktúra. Amiben a mi országvezetőink bíznak, az sunyi számítás és halászat a zavarosban: az unió számára pillanatnyilag túl nagy luxus, hogy még évekig lekösse erejét és figyelmét a magyar kormány folyamatos zsarolása, amit kizárólag vétójoga biztosít, miniszterelnöke pedig vitás helyzetekben nem tesz egyebet, mint hogy gyáván maga elé tolja a saját kifosztását amúgy zokszó nélkül viselő, sőt igazi virtusként megélő magyar népet. Az intézkedési csomag közvetve tehát arról szól, hogy a közélet némely kérdésében ígéretet teszünk a normális és jogszerű kormányzásra. Ez eddig nem volt fontos, mert a legutóbbi időkig dőlt az uniós pénz, és amíg ez történt, nem számított semmi. Másként ezt aligha lehet értékelni, hiszen kormányzatunk, élén a miniszterelnökkel, pontosan tudta, hogy abnormális állapot, ha a közbeszerzések túlnyomó részét lojalitási szempontok szerint kijelölt társaság nyeri, és az is nehezen indokolható, miért nem lehet nálunk korrupciós büntetőügyekben hozott ügyészségi döntéssel szemben bírósághoz fordulni. Most más lesz a helyzet, ígéretet teszünk arra, hogy a nemzeti közbeszerzéseknél 15 százalék alá mérsékeljük az egy ajánlattevős közbeszerzések arányát.

Több mint tíz éve, a Fidesz–kereszténydemokrata kormányzás második évében, az Alaptörvény és több szabadságkorlátozó jogszabály kihirdetése után Thomas Melia, akkoriban az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes külügyi államtitkára aggodalmát fejezte ki a magyar alkotmányozással, a média helyzetével és az egyházügyi törvénnyel kapcsolatban a képviselőház külügyi bizottságának meghallgatásán. Az esemény híre végigsöpört a világsajtóban, némelyik kormány kellő súllyal, de visszafogott és kulturált hangnemben kommentálta az amerikai államtitkár szavait, nálunk az akkor még szabadlábon lévő Index számolt be igen részletesen róla.

A magyar kormányerő is megszólalt: „Ki a fasz az a Thomas Melia?” – mutatott rá a Twitteren az Index cikkére reagálva Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője, korábbi minisztere. „Miért kell a szarnak naponta adni egy pofont?” – szólt Deutsch azonnali értékelése.

Kormánykörökben lelkesen állapították meg, hogy „a magyarok megkapják a pénzüket”, mert lényeges kérdésekben hamarosan megállapodunk az unióval. Ez szokásosan homályos és bizonytalan tartalmú kormányzati mondat, voltaképpen nem jelent semmit: nem négy pontról van szó, hanem egy rossz és antidemokratikus, korrupciótól fulladozó, vazallusi struktúra teljes felszámolásáról. Így ez még akkor sem valós, ha az igazságügyi miniszter maga is elhiszi. Július 8-án ugyanis Varga Judit Facebook-oldalán arról tájékoztatott, hogy Magyarország készen áll a megállapodásra, „elfogadtuk a Bizottság javaslatait négy fontos területen is”, és fölsorolta a négy fontos területet, úgymint:

A nemzeti közbeszerzéseknél 15 százalék alá mérsékeljük az egy ajánlattevős közbeszerzések arányát.

A kormány által kezdeményezett jogalkotást megelőzően időt biztosítunk a társadalmi konzultációra, és vállaltuk, hogy a speciális, rendkívüli gyors jogalkotási lehetőségek arányát csökkentjük.

Szétbarmolunk mindent, majd saját rombolásunkon végigtekintve sápadt hangon állapítjuk meg, változott a világ. Sőt, ugyanezt kis drámával: ez már nem az a világ, amit szerettünk volna. Majd, hogy a hazugság teljessé váljon, receptet is adunk, mostantól másként kell a dolgokhoz állnunk, mert nem mi változtunk, hanem minden más. A politikában innét már csak egy lépés a politikai félfordulat bejelentése, a pávatánc büszke eljárása, a magyar érdek, a keleti nyitás, a Nyugat halála és így tovább, egy csomó zagyvasággá puffasztott féligazság, ami csak jön. A világ nyilván nem működik tökéletesen, aki keres, az könnyen talál hibát rajta, és ha van elég elszántság benne, meg kellő politikai támogatás, kitartó erőszakoskodással bebizonyíthatja, hogy az egész úgy, ahogy van, használhatatlan.

Emlékeztetnék egy talán nem túlságosan lényeges, de föltétlen jellemző mozzanatra, hogyan is történik az ilyen változás, milyen az alkalmazkodás, miként lehet elhitetni a fél országgal, hogy nincs mit tenni, mi csak viszonyulunk a világ változásaihoz. Időben harminckét évet visszalépve idézem az akkor szárnyát bontogató Fidesz kampányszövegét, amely az 1990-es helyhatósági választásokra készült: három, akkoriban népszerű politikus feje bukkan föl a képernyőn sorban egymás után, és mindegyik egy-egy kívánságot fogalmaz meg. Fodor Gábor: „Hej, ha minél többen szavaznának!”, Deutsch Tamás: „Hej, ha nem lenne több vébétitkár meg szolgabíró!”, Orbán Viktor: „Helyhatósági választások.”