A fiú és a lány önkéntelenül közelebb lépett egymáshoz. A kisfiú, aki velük szemben állt és a sajtokat árulta, nem nézett fel. Talán a madarak vészjósló hangját is elengedte a füle mellett. Inkább mesélt, miket látott ő már életében. Nemcsak seregély-, de hatalmas szúnyograjt is. És azt is megfigyelte, hogyan mozognak. Mivel olyan sokat látott már, és a sajtokat is megtanulta eladni, hamarosan elutazik. Csak a kutyáját viszi magával. A lány és a fiú elgondolkodva hallgatta a kisfiút, és nézték, ahogy lóbálja a nejlonzacskót, benne a már kifizetett sajtokkal. A madarak eltűntek a látóhatáron.

Anyám halála után apám azt mondta, minden rendben. Megyeget minden a maga útján, nem kell hazajönnöm. Hittem neki. Egyszerűbb volt hinnem apámnak, mint odamenni és megbizonyosodni. Telefonon beszéltünk, néhány naponta. Néhány éven át. Aztán az egyik héten kicsöngött, de nem vette fel. Aztán már ki se csöngött, csak sípolt egyet. Megkerestem a tartalék kulcsot, és odautaztam. Szerencsére nem hagyta benn a zárban a sajátját. Kinyitottam az ajtót, és elég volt beleszagolni a levegőbe. Talán még fel sem fogtam, mi csapta meg az orromat, amikor muslincák százai támadtak rám.

Mindig nyugodtan csepeg. Kitartó. Mint én. Ha büntetésben vagyok. Vagy ha futok. Közben a zacskó összemegy. A közepénél először. Mintha behúzná a hasát. Mint egy leeresztett labda. Jó nézni, ahogy csepeg. Ami lecsepeg, idekanyarog. Egy csövön. A cseppek mind eltűnnek a csőben. Vékony cső. Műanyag, átlátszó. Az iskolában, az akváriumban is van ilyen. Csak abban nem csepeg semmi. Abban levegőt fújnak. A cső vége a kötés alá megy. A kötés a kezemen van. A kötés alatt tű. Már láttam, amikor szétszerelik. Amikor kiveszik.

Kilépett az erkélyre. Elővette a cigarettásdobozt, felnyitotta és kihúzott egy szálat. A dobozt visszasüllyesztette a zsebébe. A cigarettát forgatni kezdte az ujjai között. Forgatta, és közben puhította a dohány textúráját. Mindig így tett, mielőtt rágyújtott. Szerette a mozdulatokat, ahogy az ujjbegyei nyomására megadták magukat az aprított, tömörített dohánylevelek. A gyufa lángjára és az első füstcsomóra fókuszált. Ekkor hallotta meg. Kiabálásféle volt. A hang irányába nézett, miközben leszívta az első slukkot. A sarkon két alak veszekedett. Hosszan fújta ki, közben a korláthoz lépett, át a füstön, hogy jobban kivehesse, mi történik odalenn. Két alak veszekedett. Mintha egy láthatatlan kötél két végét fogták volna, úgy közeledtek, majd távolodtak egymástól. Ameddig a kötél engedte. Jobban szemügyre vette a két alakot. Egy középkorú nő és egy kamasz fiú állt szemben egymással. A nő kabátot viselt, vállán retikül, kezében szatyor. A fiún barna pulóver, a hátán iskolatáska. A haja az arcába lógott.

A mai nap megszületik K. György, világhíres festőművész, költő, négygyerekes családapa. Három és fél kilóval, ötvenhárom centiméterrel látja meg a napvilágot, kevéske barna hajjal. A szülést követő néhány másodpercben számosan felsírnak körülötte, így az újszülött hangját többen csak hallani vélik. Csupán édesanyja tudja, hogy meg se mukkan.

K. György már az óvodában kitűnik hallgatagságával. Az óvónők szerint a délutáni alvás helyett gyurmázással múlatja az időt. Csendje egész életét meghatározza, úgy képzőművészeti, mint poétikai munkássága során. A gimnáziumot követően szobrásznak tanul, majd a Képzőművészeti Egyetem elvégzése után néhány éven át az intézmény oktatója. Erre az időszakra tehetőek első festményei.

Anyád hosszan vajúdott veled. Mintha viaskodtatok volna. Te jönni akartál, anyád még nem látta elérkezettnek az időt. Úgy tűnt, mint aki mindent megtesz, hogy a szülés úgy és akkor történjen, ahogy ő akarja. Ekkor már órák óta nem beszélt velem. Otthon voltunk. Anyád a konyhában, én a ház többi helyiségében jártam fel és alá, nyugtalanul. Este hat körül sűrűsödtek a fájások. Ekkor talán kissé megijedt. Ezt kihasználva taxit hívtam. Nem ellenkezett. Hamar beértünk a kórházba, csendes volt a város. A szülészorvos fél órával később bukkant fel. Úgy tűnt, mint akit egy családi vacsoráról állított fel az osztályos nővér. Megvizsgálta anyádat, majd lemondóan tudomásul vette, hogy az éjszakáját velünk fogja tölteni, így a vacsora már biztos, hogy nélküle fejeződik be. Azzal elvonult a szobájába.

És miből van egy?, kérdezi a tanító néni. Belőlem, válaszolja az egyik kisfiú. A többi gyereket meglepi a válasz. Csendben figyelnek. Úgy tűnik, nem jut eszükbe hirtelen más, miből lehet még egy a világon. Vagy csak elgondolkodtak. Nekem szülőből van csak egy. Nem tudom, mennyi idő telt el, mióta apám elment. Az évszámot tudom, persze, de az idő, amely hol végtelen, hol meg sem moccan, nem tudom mennyit haladt azóta. És milyen irányban. Talán anyám tudja. Majd megkérdezem őt. Hátha ugyanaz az idő telik nála és nálam is. És kettő?, hangzik fel az újabb kérdés. Fül és szem, vágja rá valaki. Helyes, szól a tanítónéni, akkor két legót tegyetek egymásra. És a biztonság kedvéért mutatja is, hogy kell. Egy kézzel nyúlok az almáért, pedig abból is kettő van, mármint a kezemből, majd felszelem és cikkekre vágom. Remeg a kezem.

Egymás mellett feküdtek az ágyon. Félhomály volt, a lány magára húzta a takarót, és oldalra fordult. A tarkója és válla nézett vissza rá. Elindította a kezét, hogy megsimogassa, aztán meggondolta magát. Kilépett az ágyból és a fürdőszobába ment. Halkan tisztálkodott, majd ivott egy fél pohár vizet. Miután visszatért a szobába, bebújt a takaró alá. A lány, megérezve jöttét, felé fordult, és elmosolyodott. Ő a hátára feküdt, és óvatos mozdulattal maga felé húzta a lányt, aki a fejét engedelmesen a mellkasára helyezte. Kezével, lábával pedig úgy befészkelte magát, mint egy gyerek.

Apák... így vagy úgy – Tematikus próza-összeállítás
Emlékszilánkok, monológok, vádak és örömek, hűtlenség és halál: apák a kereszthuzatban.

Nézed, apa? Miért, mi jön? Az utolsó sorozat utolsó dobója. És, hogy áll? Te nem követed a versenyt, apa? De, de, csak egy kicsit elbambultam. Szóval? Szerintem nagyot fog dobni, mert már megnyerte a versenyt, és egyedül neki van egy kísérlete. Nincs tétje, úgyhogy hajíthat egy akkorát, amekkorát bír. Az jó, akkor hajrá! Tényleg, apa, te már dobtál valaha kalapácsot? Hát persze. Tényleg? Mikor? Mesélsz róla? Az úgy volt, hogy…maga is csodálkozott, hogy a dobókörben áll. A közönség ütemes tapsolásba kezdett, így biztatva az utolsó dobás előtt. A versenybírókra nézett, akik várták, hogy megkezdje a mozdulatsort. A többi versenyző kíváncsisággal figyelte. Már kialakult a dobogó, nem volt miért izgulni. A stadion kivetítőjére tévedt a tekintete, ahol éppen őt mutatták, kezében a kalapáccsal. Kihúzta magát. Mondjuk, nem nézek ki rosszul, bár elég sután fogom ezt a nagy vasgolyót a kezemben. Meg aztán nehéz is. Azzal letette.

Doktor úr, minden rendben?, kérdezte az anya. Kérem, forduljon az oldalára, válaszolt az orvos. Az anya engedelmeskedett, és figyelte, ahogy az ultrahang feje bele-belemélyed a hasába. Az orvos a monitort nézte és csavargatott valamit a gomboknál. Az ultrahang szöszmötölt, surrogott, az orvos ingatta a fejét. Valami baj van?, szólalt meg újra az anya. Az orvos felemelte a kezét, benne a készülékkel, majd halkan, de határozottan közölte, hogy a magzatnak nincs szívhangja. Nagyon sajnálom. Tessék?, nézett kérdően az anya. Nincs szívhang. Bizonyára nem volt életképes, ezért történt. Talán csupán rosszul hallja, nézze meg újra! Már végeztem kontrollvizsgálatot, maradt tárgyilagos az orvos. Lehet, hogy csak mélyen alszik, próbálkozott tovább az anya. Attól tartok, nem erről van szó. A magzatnak megállt a szíve. Az orvos törlőkendőt nyújtott át, majd folytatta. Meg kell szakítani a terhességet. Hogy érti ezt?

Meztelenül állt a tükör előtt. Szemét nézte, és a jól ismert arcot, amelyet a kékség köré rajzolt. Biztos kézzel sminkelt. Azt mutatott meg és azt rejtett el, amit akart. Az állkapcsát már nem járatta folyamatosan. Csak akkor, ha kihozták a sodrából. A fülével is megbarátkozott. Évekig hajpántban aludt, így szoktatta beljebb őket. Úgy látta, már kevésbé állnak el. A haját levágatta, most már nem kellett a takarás. És megunta sokáig szárítani. Csak Péter emlegette mindig, hogy bezzeg amikor megismerte, milyen szép hosszú volt. A vállai szépen tartották magukat, csak a felkarja lett húsosabb. A melleit nézte. Aztán két kézzel megemelte és formát adott nekik. Hát, elbántak vele a gyerekek, rendesen szétszopták. Amikor még menstruál, aránylag szépen kikerekednek. És már nem is annyira hegyesek. Az évek legalább ebben segítettek.

[összefoglalás] A Schrödinger macskája egy gondolatkísérlet. Erwin Schrödinger azt kívánta bizonyítani, hogy a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban lehetnek. A gondolatkísérlet arra mutat rá, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e ezt valaki.

Egy calvadost töltött magának. A palackot a padlószőnyegre tette, a fotel és a dohányzóasztal közé. Hátradőlt, majd a poharat átvette a jobb kezébe. A fia az erkélyen figyelte apja mozdulatait. Azt, ahogy a fény felé emelte és megfuttatta az italt az öblös üvegben. A világosbarna folyadék aranysárgává fakult a pohár oldalán. Nézte, ahogy a cseppek keresik visszafelé az utat. Ahogy a calvados összegyűlt újra a pohár alján, beleszagolt. Nem szerette, ha iszik az apja. Féltette. Szerette az illatát. Miközben a szájához emelte az üvegpoharat, az apja az ablak előtt álló pálma leveleire fókuszált. Aztán a növény mögötti nyitott ablakra, ahonnan visszatükröződött az erkélyajtó, a fia sziluettje, és