Soltész Béla: Eldorádótól az An­til­lá­kig. Noran Libro Kiadó, Bu­dapest, 2020, 346 oldal, 3990 Ft

Az idén negyvenesztendős Soltész Béla társadalomtudós, latinamerikanista, író és utazó – ez a négy identitása pedig remekül egészíti ki egymást. Társadalomtudósként elsősorban a migráció és a fejlődés érdekli (például az, mi lesz az USA-ban boldogulni próbáló latin-amerikai vendégmunkások hazaküldött pénzéből), latin-amerikanistaként az, hogy alakul a térség gazdasági-politikai pályája a XXI. században, íróként pedig az, mihez kezd nemzedéke, a Kacsamesék-generáció a jelen valóságával.

Publikációi ennek megfelelően több síkon futnak: különböző nyelveken írt szaktanulmányai (merthogy szerzőnk ijesztően poliglott: spanyolul, angolul és portugálul is demoralizálóan rétegzetten, folyékonyan ír és beszél) jól megférnek regényével (Rabszolgasors) és novelláskötetével (Inbox), emellé pedig szűk évtized alatt (2012-2020) megfestette a maga latin-amerikai triptichonját is – a Clandestino és a Hátizsákkal Brazíliában után immár az Eldorádótól az Antillákig is olvasható.

Radnóti Sándor: A süketnéma Isten
Kőrizs Imre: Tévedések fenntartása mellett
Krusovszky Dénes: Hemingway szalvétája
Kutasy Mercédesz: Párduc márványlapon

Az ÉS könyve novemberben – Rafael Chirbes: A parton. Fordította Pávai Patak Márta. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 405 oldal, 5499 Ft

Emlékeznek még a ’29‑es gazdasági világválság nagyregényére? Nekem, bevallom őszintén, nagyságrendekkel nehezebben ugrik be róla az Érik a gyümölcs, mint az első világháborúról a Nyugaton a helyzet változatlan, vagy a másodikról A Gulag szigetcsoport – arról pedig már ne is beszéljünk, mennyit kéne gondolkodnom, ha a napóleoni háborúk (Vietnam, a spanyol polgárháború stb.) helyett mondjuk a ’73‑as olajválság nagyregényét kéne megneveznem. De vajon ez jelenti‑e azt, hogy a katonai katasztrófák sokkal jobban regényesíthetők, mint a gazdaságiak? És ha igen, lehet‑e izgalmasabb annál, mintha egy nap arra ébredünk, hogy a legutóbbi gazdasági világválságnak nemcsak hogy van nagyregénye, de ráadásként magyarul is elérhető?

Márpedig első ránézésre pontosan erről van szó: miután 2013‑ban Rafael Chirbes kilencedik regényét a tekintélyes El País a „a válság nagyregényeként” harangozta be, a világ hirtelen felkapta a fejét: hát ki beszélhetne autentikusabban a válságról, ha nem egy spanyol? Végre nem csak számokkal bűvészkedő nyugati fotelközgazdászoktól hallhatunk a krízisről, hanem tapasztalt búvároktatóval merülhetünk alá Hispánia lápvilágába: a bennszülött adatközlő végre kicsavarja a tollat az antropológus kezéből, és elvezet oda, ahova külsősnek eszébe se jutna menni – vagyis megírja belülről, amit mi, szenvedésre éhes katasztrófaturisták mind ez idáig csak kívülről karcolgattunk. Chirbes könyvének megjelenése ennek megfelelően egy rövidke pillanatra átkeretezte Spanyolország katasztrofális közelmúltját: a beszakadó gazdaság és egekbe szökő munkanélküliség a könyv első számú hitelesítő pecsétje és marketingfegyvere lett, jogait így világszerte hamar eladták, a rangos spanyol díjak mellett a Guardian, a Figaro és a New York Book Review is moderált elismeréssel nyilatkozott meg róla, és a válság irodalmával foglalkozó szakmunkák kánonába is bekerült. A globális problémára reflektáló regényből így globális regény lett, a honi olvasót pedig, hála a Magvetőnek és Pávai Patak Márta fordítónak, immár csak a magyar kiadás nem épp válságra kalibrált ára fékezheti meg, hogy a kezébe vehesse.

„Mi jön a posztmodern után?”, teszi fel a kérdést a Literatura 2018/1‑es számában Sári B. László, a Pécsi Tudományegyetem docense, aki azóta egy amerikai, francia, olasz, orosz és magyar viszonyokat is tárgyaló Helikon-számban (2018/3.) boncolta tovább a témát, és könyvet is ír az amerikai poszt-posztmodernről. Ezeroldalas rendszerregényekről, iróniáról és annak hiányáról, a szerző és a szubjektum feltámadásáról, nagy és kis narratívákról, no meg Wallace-ről, Franzenről, Pynchonról és DeLillóról beszélgettünk.

Kevés külföldi szépíró mondhatja el magáról, hogy több mint harminc kötete jelent meg magyarul, a 2009-ben elhunyt John Updike azonban közéjük tartozik. Nem véletlenül: senki sem írt mélyebben, költőibben és izgalmasabban az amerikai kisvárosi átlagember mindennapjairól, mint ő. Évtizednyi kihagyás után most életműsorozata indul a 21. Század Kiadónál – ennek keretében pedig Gy. Horváth László újrafordítja az életmű csúcsának számító Nyúl-sorozat egészét. A Nyúlcipő és a Nyúlketrec megjelenése között beszélgettünk.

Az ÉS könyve júniusban – Clarice Lispector: Minden történet. Fordította Pál Ferenc, Bense Mónika, Lukács Laura, Dorcsák Réka. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 632 oldal, 4999 Ft

Végre valaki mást is megismerhetünk a Latin-Amerika-mániás Kádár-korszakban oly mostohán kezelt brazil irodalomból Jorge Amadón (és persze Paulo Coelhón) kívül. Egy ennyire reprezentatívnak szánt, vaskos, ráadásul igazán minőségi kiadónál megjelent kötetnek ugyanakkor nagy a felelőssége is: nagyjából egy személyben kell kiformálnia, meghatároznia a modern brazil irodalomról (de legalábbis a kisprózáról) kialakított elképzeléseinket – valahogy úgy, ahogy a kolumbiairól, spanyol-amerikairól szólót formálta évtizedeken át García Márquez.

Lispectornak ráadásul nehézsúlyú mezőnyben kell megméretnie magát – az esszé mellett ugyanis a novella a latin-amerikai irodalom talán legerősebb szakága. Hogy mást ne mondjunk, egy valamirevaló kispróza-toplistáról Borgest vagy Cortázart lehagyni olyan lenne, mintha diszkvalifikálnánk Messit vagy Cristiano Ronaldót az Aranylabda-szavazásról – de Rulfótól Fuentesig, Onettitől Schweblinig, Monterrosótól Benedettiig egy teljes vébé-mezőnyt megtölthetnénk a latin-amerikai kispróza klasszisaival.

Roberto Bolaño: A science fiction szelleme. Fordította Kutasy Mercédesz. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 266 oldal, 3499 Ft.

Az előszót jegyző Christopher Domínguez Michael inkább akkor jár közel az igazsághoz, mikor „jó ifjúkori regénynek”, és nem akkor, mikor „modern klasszikusnak” nevezi A science fiction szellemét. A folyamatosan váltakozó három szálból kettő igencsak halvány, a detektívszálnak valójában az égvilágon semmi tétje (a Vad nyomozókhoz hasonlítani egyenest merénylet), és a humorban gazdag, váratlan asszociációk közt jócskán megbújnak baltával faragott mondatok is. Ettől azonban még A science fiction szelleme összességében szerethető regény marad: elsősorban talán azért, mert Bolaño számos mélysötét tónusú könyvével ellentétben ennek a boldogság az alapélménye. Ez meglehetősen különös tapasztalat, ha a 2666 után olvassuk (lám, a jaussi csavar!) – de talán még inkább, ha magyar irodalmi hagyományon nevelkedtünk. Ahogy Radnóti Sándor Kun Árpád legutóbbi regénye kapcsán megjegyezte, a boldogság tematizálása általában idegen a magyar szépirodalomtól, és inkább „az alacsony (és középfajú) kultúra” termékeire jellemző. Bolaño azonban jócskán rálicitál erre, mikor ágrólszakadt harmadik világbeli fiatalok valószínűtlenül reményteli életéről fest hihető képet – mifelénk, mint azt nemrégiben Milbacher Róbert e hasábokon kifejtette, már az is forradalmi tett, ha a nyomorról szóló beszédbe némi humor is elegyedik; hogy ágrólszakadtság és öröm egy keretbe kerüljön, gyakorlatilag lehetetlen.

Al Berto: Tűzvészkert. Fordította és az utószót írta Urbán Bálint. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016, 68 oldal, 1990 Ft

De mit kezdjünk egy olyan szerző utolsó művével, aki a búcskötetírókról kialakított képünknek szögesen ellentmondva se nem idős, se nem heteroszexuális, ráadásul nem a létező szocializmusban, hanem brüsszeli foglalt házakban és művészkommunákban szocializálódott a hatvanas-hetvenes évek fordulóján? A portugál posztmodern kiemelkedő alakjának számító Al Berto (akit, szemernyi kétségünk ne legyen, soha nem ismerhettünk volna meg magyarországi felfedezője, egyben fordító-utószóírója, Urbán Bálint nélkül) Tűzvészkertje felkavaró választ ad a kérdésre: költői pályája 49 évesen megjelent záróköve ugyanis, bár tematikájában sok ponton egyezik elvárásainkkal, radikálisan más hangon szól, mint azt ebben a szituációban megszoktuk.

 Fidel Castro pályája világpolitikai szemmel pontosan olyan volt, mint a beszédei: az izgalmas, sokat ígérő kezdet után a közepe felé már mindenki csak azt várta, hogy véget érjen – de persze hiába.

Andrej Nikolaidis: Az eljövetel

Ondrej Štefánik: Ujjatlan város

Mitch Cullin: Mr. Holmes

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Mikor lázadó ifjúságom delén, 2009-ben úgy döntöttem, hogy prostitúciótörténetből írom a szakdolgozatomat, és témavezetőm egy elejtett félmondatán elindulva hónapokon át lelkesen rontottam a szememet a Széchényi Könyvtár mikrofilmolvasójában 1914. januári sajtótermékek böngészésével, álmomban sem gondoltam volna, hogy 2016-ra az általam kutatott Mágnás Elza-jelenség ennyire az érdeklődés középpontjába kerül. A hajdan Kosztolányi, Szomory vagy Krúdy által megörökített karriertörténet ugyanis a tárgyalás után visszaszorult a budai városi folklórba, s az elkövetkezendő évtizedekben csupán egy-egy elszórt újságcikk, néhány egymásnak ellentmondó visszaemlékezés és rendőrségi évkönyv őrizte meg a szereplők nyomát. Nagyon úgy tűnt, Mágnás Elza és az eset többi szereplője törlődött az írásbeliségből – még ha a nevezetes utazókosár és a gyilkosokról készített viaszbábu (!) évtizedekig látható volt is a Bűnügyi Múzeumban, illetve a városligeti Plasztikonban.