Radnóti Sándor

Tovább

Tovább

Tovább

1987-ben az ohiói Lake Hope nemzeti parkban megtartotta éves konferenciáját az Itt-ott nevű emigráns magyar kulturális szervezet. Gondolom, neve Adytól származott („Itt valahol, ott valahol, / Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol / S kicsordul gúnyos fájdalmukból / Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: / Miért is?”), de mindenki csak ájtiti-otiti-nek nevezte, mert így ejtette ki ezt az a szenátor vagy képviselő, aki az első találkozót megnyitotta. Csoóri fővendég volt abban az évben, s én is – éppen Washingtonban voltam – meg lettem híva. A Reménység Tava a honvágytól mardosottak vigasza lehetett, mert mind hegy- és vízrajzában, mind fölszereltsége kissé lerobbant állapotában az óhazára hasonlított. A záróünnepségen a konferencia szervezője tartott beszédet, s mindent nagyon dicsért, külön kiemelve a kamasz fiatalokat, akik itt megtanulhatták, hogy jó magyar apák és anyák legyenek. Kivéve egy fiút és lányt – mondta –, akiket rajtakaptak egy bokorban és méltatlanokká váltak… A kijelentés groteszksége csak később jutott eszembe, akkor éktelen dühbe gurultam, s harsány székborogatások közepette kivonultam a teremből. Néhányan követtek. Kisvártatva hívtak, hogy jöjjünk vissza, mert már Csoóri beszél. S valóban, szépen, méltósággal szólt, s végül még erre a kis incidensre is kitért, mondván, hogy értsük meg X. bátyánkat is.

Ez is Csoóri békebarátságáról tanúskodott. S bár akkor tőle is indulatosan kérdeztem, hogy mit is kellene itt megérteni, ugyanez a tulajdonsága tette vonzóvá karakterét; a tolerancia, a jóindulatú közelítés, a barátságosság. Puha és némileg körvonalazatlan fogalmisággal, emberileg kivételesen hitelesen nyitott volt és befogadó.

Tovább

Az ÉS könyve júniusban – Závada Pál: Hajó a ködben. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 420 oldal, 4299 Ft

Ezek a történelmi regények tehát nem a régmúltba vezetnek, hanem abba a történelmi világba, amelyet még éppen őriz az utolsó három-négy nemzedék kollektív memóriája, azaz a kommunikatív emlékezet. Az én szüleim a múlt század első évtizedében születtek, nekik ezek az események, ha másért nem, a hely és az idő azonossága miatt személyes tapasztalataik voltak. Elbeszélésükből, történeteikből nekem is személyes sejtelmem van a világról, amelyben éltek, s nyilván fakuló módon még az én gyermekeimnek is. Hogy van író, aki ennek fölelevenítésére vállalkozik, és magas irodalmi színvonalon végrehajtja, annak a nemzeti kultúrában betöltött jelentőségét nem lehet eléggé megbecsülni. „Deutschstunde” – ez a címe egy híres német regénynek; Závada regényei magyarórák.

De vajon reflektál-e még az író a fikció valósággal telítésének imént vázolt dilemmájára? A modern történelemtudomány éppúgy feltárta, mint a modern irodalomtudomány, hogy a kitalált dolgok és a tényszerű dolgok viszonya komplikáltabb annál, hogy a történetírást tiszta ténytudománynak, a regényírást pedig tiszta fikciónak nevezhessük (Arisztotelésszel szólva megtörténtnek, illetve megtörténhetőnek). A tény fikciójának, illúziójának mégis retorikai jelentősége van. Ezt képviselte Závadánál már A fényképész…-ben, majd az Idegen testünkben és a Természetes fényben a fénykép, amelynek fiktív vonatkozásairól szintén sokat tudunk, de még mindig őrzi az „elkapott” és „megörökített”, dokumentált valóság fikcióját. Új regényében a naplónak – ösztönzéseknek és kölcsönzéseknek a kor reprezentatív naplóiból – van hasonló szerepe.

Tovább

John Ruskin: A XIX. század vi­har­felhője. Válogatott írások. Válogatta Csuka Botond, Déri Ákos és Ke­­resz­tes Balázs. Fordította Csuka Bo­tond és Keresztes Balázs. Vers­for­dí­tások: Kepes János. A be­ve­zető tanulmányt írta Gyenge Zoltán. Typotex Kiadó, Budapest, 2018, 348 oldal, 3900 Ft

Nehéz lenne tömör összképet adni Ruskin teljesítményéről. Jellegzetes brit különc volt, idioszinkrázia jellemezte (mint az előző évszázad centrumban álló angol kritikusát, dr. Johnsont), ellentmondásokat állításai között nemcsak az egész életműben, hanem még ebben a kis kötetben is bőven föl lehet fedezni. Mindenesetre vele jött létre a művészeti író típusa, egyszerre volt jelentős képzőművészet-, irodalom- és társadalomkritikus.

Tovább

Tárcatár 2018 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS – 1992-ben, 26 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára, Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Kemény Zsófi, Radnóti Sándor és Totth Benedek írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Tovább

Fiatalabb koromban néha kapcsolatot kerestem azokkal, akikkel foglalkoztam, akikről írtam, s különösen, akiket nagyra becsültem. Azt képzeltem, valami párbeszédet kezdeményezek velük írásaimban, s néha megpróbáltam alkalmat teremteni arra, hogy bekapcsolódjanak a beszélgetésbe. (Ma már írásaimat nem tukmálom tárgyukra, nem próbálom tapintatlanul kikényszeríteni a dialógust, de ma is örülök, ha létrejön.) Valamiképp az az érzésem is volt, hogy ajándékot küldök. Így akartam Pilinszky-könyvem kéziratát eljuttatni a költőnek, s közös ismerősünket, Bíró Yvette-et kértem meg, készítené elő Pilinszkyt, hogy fel fogom hívni. Yvette azonban elfeledkezett kérésemről, úgyhogy kölcsönös zavarban zajlott le első telefonbeszélgetésünk, s ez folytatódott első találkozásunkkor is (a költő tízpercenként megkérdezte, hogy nem kérek-e kávét, én mindig kértem, s hazafelé a trolibuszon aztán csodálkoztam, és a numen adestnek – az istenség, a zseni jelenlétének – tulajdonítottam, hogy remeg a lábam).

Tovább

Az estének vége lett, mentünk haza. „Szegény ember” – mondta feleségem, Juli. „Miért?” – kérdeztem. „Hát mert olyan szép.” S valóban, Miklós tudatában volt annak, hogy szép férfi, és ezt viselte. Nehéz megmagyarázni, miképpen. Persze nem úgy, hogy az emberek figyelmét fölhívta volna erre a tényre, vagy egyenesen orruk alá dörgölte volna. De valamiképpen az embernek az volt a benyomása, hogy ez a tudat, hogy szépnek tartják, minden pillanatban jelen van, hol kedvező, hol bosszantó tényezőként, hol kacérságot, hol ingerültséget kiváltó elemként a tudatában. Jó lenne tudni, mióta volt ez így. Azt képzelem, hogy nem fiatalkora óta, hanem csak később tűnt ez föl valamiféle teherként, amelyet szüntelenül hordozni kell.

Tovább

Tovább

Békés Pállal való barátságom egy véletlenen alapult, hogy ugyanis tíz év különbséggel ugyanazon a napon születtünk. Sőt, még Pali Bálint nevű fia is (Dorkával, lányával együtt megörökítve aBáldor című könyvben) március 27-én látta meg a napvilágot. Volt is egy anekdota, hogy egy rádióriporter afféle kis helyes színest akarván megkérdezte az öt-hat éves Bálintot a jeles napon, hogy kinek van még ekkor születésnapja, és ő rá is vágta – nem az apjáét, hanem az én nevemet. Mindenesetre könnyű volt megjegyeznünk egymás születésnapját (nem tudom, más hogy van vele, nekem megragadt a fejemben, hogy például II. Rákóczi Ferenc, Csurka István vagy Kulcsár Szabó Ernő is ezen a napon született), s nem is mulasztottunk el soha aznap vagy a környező napok egyikén találkozni a Dunapark kávéházban.

Tovább

Tovább

Említettem már hogy Pilinszkytől hallottam, a mellőztetés mélyén egyszer azt mondta: mi olyan ártatlanok vagyunk, hogy az már bűn. Elképzelem, hogy ez a paradoxon mennyire felpaprikázhatta Nemes Nagyot, hiszen – valóban – milyen etika is következhetne ebből. De megdöbbentő, hogy az érzés előtte sem lehetett ismeretlen.1958-ban vagy ’59-ben keletkezett egy verse, amelynek – persze – a költő világrendje szerint kiadatlannak kellett maradnia: „Bár megszereztem az undok jogot, / hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot, / kit a világ bemocskol – / elirtózom e jogtól, / gyanús, gyanús, villámló hősi arcom: / gyanakszom. / A végeredmény? én tiszta vagyok, / s mindenki más mocsok? / Az lehetetlen. Istenem, ne engedd! / Adj más eredményt az egyenletemnek.”

Tovább

Néha, nagyritkán más történt. Egyszer Alföldy Jenővel egyesült erővel áttörtük az unalom falát, és játékot javasoltunk. Rímeket adunk föl, amelyet Weöres majd versbe illeszt. Fejben költött, mi lelkesen körmöltünk. Jó lenne most példákat mondani, de csak arra emlékszem, hogy későbbi publikációiban felismertem néhányat ezek közül az improvizált sorok közül. Megint máskor eszébe jutott, hogy én filozófiával foglalkozom, s ezért kijelentette, hogy az egész német klasszikus filozófiából csak Hamann ér valamit. Ha máshonnan nem, Lukács Esztétikájából ismertem Észak mágusának, Kant königsbergi kortársának nevét, és dióhéj-esztétikájának gyönyörű sorait („A költészet az emberiség anyanyelve… Őseink nyugalma mélyebb álom volt; és mozgásuk tántorgó tánc. Hét napig a töprengés vagy a megdöbbenés csendjében ültek; – és szájukat kinyitották – szárnyaló példabeszédekre”), s azt olyan találónak éreztem Weöres költészetére, hogy eszem ágában sem volt vitatkozni vele. Mindenesetre szeretett provokálni, s amikor egyszer amerikás magyarokat vittünk el hozzá, akik ájult tisztelettel és fényképezőgépük sűrű kattintgatásával akarták a Mestert beilleszteni az élő magyar panteonba, akkor ő ritka élénkséggel vette sorra e panteon alakjait (Juhászt, Nagyot, Pilinszkyt, Illyést), és mindenkiről volt magvas, találó, keresetlen rossz-szava. Nem volt ebben semmi személyes: egyszerűen élvezte látogatói hüledezését.

Tovább

Tovább

Donáthtal 1970-ben barátkoztam össze. Ekkor jelent meg recenzióm a II. világháború utáni magyar földreformról írott könyvéről Közvetlen demokrácia Magyarországon címmel, s hogy ezt a címet az első mondatban meglepőnek minősítettem, abban – úgy hittem – valami radikális társadalomkritikai üzenetet fogalmazok meg, körülbelül azt, hogy mivel ma nincs közvetlen demokrácia, következésképpen demokrácia sincs Kádár Magyarországán. Ezt némiképp ki is bontottam az írásban, amely nem is a recenziók között, hanem a vitarovatban jelent meg a Kritikában. Ma nyilván érzékenyebb lennék a Donáth által híven bemutatott és általam is leírt jogtiprásokra, a kettős hatalomra és önkényeskedésekre, de azt hiszem, helyesen rekapituláltam Donáth – haláláig megőrzött – 45-ös és 56-os forradalmi álláspontját. A képviseleti demokráciával szemben mindig is erős fenntartásai voltak, és sokat gondolok arra, hogy mit szólt volna annak helyreállításához, ha nem hal meg három évvel korábban

Tovább

Föltételezzük, hogy a művészetet valamiféle szenvedély tartja mozgásban. S azt is föltételezzük, hogy ha ezt a szenvedélyt föl tudjuk tárni, akkor megközelítő értelmezést tudunk adni a művészre és a művészetére. Ha Oláh Mátyás műveit faggatjuk ki erről, akkor bizonyára a vallásos szenvedély lesz a keresett válasz. Nem tudom, és nem is hiszem, hogy ez egybeesne valamilyen ismert vallás dogmatikájával, de azt látom, hogy művei valamiféle transzcendens elrendezettséget sejtenek és sejtetnek, amelyet kiegészítenek egy álomrelígió hol érthető, hol érthetetlen igéi, valóságos vagy képzeletbeli kegytárgyai. Idegenség ez a modern világ abszolutizált e világiságától, de persze a modern elutasítása, egy tradíció kitalálása és az ahhoz való ragaszkodás is a modern egy arca.

Másodszor a képzőművész szenvedélyének köze van a kéz állandó működéséhez és működtetéséhez. Oláh különös pasztellrajzain feltűnik két adottság, amelyet a művész választott. Az egyik az egész felület pontozott, szálkázott textúrája, a másik a keret, amely mindig világosan jelen van, akkor is, ha a kép egy-egy részén azonos az ábrázolt tárgy körvonalának részletével. Ez az a hely, amelyben alkotója otthon érzi magát, s amelyet benépesít, berendez. A kéz sétára indul, s nem is bizonyos, hogy a szellem előre meghatározott terve szerint. „Merre jár a gondolat és rajzolója” – teszi föl a kérdést az egyik cím, máskor meg a teátrumos mondóka (teátrummal – teát rummal) ismételt fölhasználása szinte hangsúlyozza az esetlegességet. Az érett művészet jellegzetessége, hogy nem kell már annyira akarni. Benne van a kézben a motivika, és benne van az újdonság is. Talán azért, mert föntről diktálják. A rajzolás, a festés, a faragás aszketikus gyakorlattá válik, a kéz munkájává.

Harmadszor – és ez mindig és régóta föltűnik Oláh Mátyás munkáin – a humornak jelentős szerepe van. Ez ritkaság; a képzőművészetben nincs a komédiának műfaja, vagy ha igen, a karikatúra ritkán válik grand arttá. Kevés az olyan festő, akinek a humora kitetszik a művészetében; hirtelenjében a nagyok közül csak Klee-t, Lyonel Feiningert tudnám említeni, s persze a mindenoldalú Picassót. Oláh művei gyakran humorosak, viszont sohasem ironikusak. Ezt nem nehéz megmagyarázni: az irónia minden mögé kiteszi a kérdőjelet, a végtelen és a véges viszonyában is. De maga az Örökkévaló, a Mindenható, ha valaki komolyan veszi ezeket a fogalmakat, nem válhat irónia tárgyává. Márpedig Oláh Mátyás komolyan veszi, ha nem is kell Ábrahám, Izsák és Jákob istenére gondolnunk, és semmilyen más istenre, amely megjelent a történelemben. De szemmel látható, hogy úgy véli, egy végtelen szellem rendezi el vonásait a papíron, a vásznon, a kövön, s ebben mint sorsában megnyugszik. Mi pedig, hívők és hitetlenek, élvezzük ezeket a vonásokat.

Tovább

Tovább

Aczél Márta Schlesinger Mártának született, de apja magyarosította a nevüket, méghozzá nem a monogramok szokásos megőrzésével, hanem beszélő névként: ugyanis gazdag szerszámgépgyáros és vaskereskedő volt; azt hiszem, a magyar ipartörténet meg is őrizte az emlékét. Nem volt jó családfő, feleségét és lányát itthon hagyva vészelte át a vészkorszakot Egyiptomban. Aczél Erzsi – Márta édesanyja – állítólag nagy zongoristaígéret volt, Bartók tanította, Weiner Leó baráti köréhez tartozott, és nevét Fischer Annie-val együtt emlegették, de hát e szóbeszédek alapjáról semmit sem tudhatunk. Mindenesetre tény, hogy 1940. január 3-án Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémia nagytermében Fricsay Ferenc vezényletével.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019