Kiss Noémi

Befejeztem egy könyvet, a faluról szól. Miközben írtam, falusi lettem. Egy falukönyv kerekedett, de mikor nekifogtam, nem tudtam, milyen a falu. Vidéken élsz, és nem tudod, milyen a vidék. Hisz épp ez a lényege, olyan nincs, hogy falusi. (A falunk egy folyóparton épült, több száz évvel ezelőtt.)

Korábban sokat voltam az udvarunkban vagy a mezőn, az ártéren. Fát, kagylót szedni, az állatnak eledelt, faforgácsot gyűjteni, őszi almát, diót. A lovarda istállójában a nyergek között, a temetőben, vagy csak az avart takarítottam az utcán, a csatornát pótoltuk; menekülő egereket hajkurásztam, áradáskor pakoltunk, nálunk még vízi patkány is van a kertben néha, van, aki szépelegve, vándorpatkánynak hívja.

A falu írás közben lett. Kikerekedett. Írni kell az ismerethez, mert mindez megvolt már, találkoztam vele, tíz éve bennem élt (akkor költöztünk ki), csak nem szedtem össze az alakokat, a földdarabokat. A tájat és a lakóját. Nem jöttem rá, hogy ez már a falu. Azt tudtam, hogy mostantól nem szeretnék többé városban élni, de azt még nem tudtam, hogy ez már az a másik élet.

Tovább

Beköltözött a hideg a házunkba. Egy őszi nap volt, jól emlékszem. Délben még sütött nap, láttam valakit, aki úszott a folyóban, kacsák követték, talán a ködember volt. Ott élt az ártéren.  Sárga, őszi fény. Csak a kontúrjai csillogtak a napban, ezüstösen verte vissza a víz felszíne a napsugarakat, mosta a fák gyökerét, habzott.

Messze, a szigetcsúcson gázolt az ember a sekély vízbe. A révig lefolyt és kimászott a köveknél. Kora délután már köd ült a tájra, három rétegben, a Pilisből ereszkedett a folyóra. Éjszaka megfagytak a levelek. Megsárgultak és megfonnyadtak, összetöpörödtek. Hogy miért pont ekkor érkezett, nem tudom. Nem is értettem, túl korán volt még. Október közepe. Észre se vettem volna, hogy lekeveri a fagy az őszi tájat. Mit érdekeltek engem akkoriban a levelek, a hulló dió, az érett birsalma, a vadkörte, a gesztenye...

Csakhogy befújt a szél a házba, a szobába, a paplan alá.

Tovább

Mikor későn hazajött a munkából, szédült. Olyan fáradt volt, hogy ledőlt a sáros konyhakőre, fáradt, így mondta anyám, nagyon fáradt szegény, gúnyosan, nevetve mondta. Szorított foggal, még a szája széle is befelé állt. Nem sajnálta, volt, hogy belerúgott a klumpájával, és akkor apám felnyögött. Lassan, darabosan átvonaglott négykézláb a tisztaszoba kanapéjára. Anyám úgy rácsapta az üvegezett faajtót, majdnem szétrepedt a fal. Aztán kisvártatva, mosogatás után bement hozzá és bekapcsolta a tévét. Egy filmet bámult az éjszaka közepéig, álmatlansággal élt, cigarettázott. Apám szájából folyt patakban a nyál. Csücsörítve horkolt. Egy pokrócot kellett rádobni, hogy abbahagyja. Vagy legalábbis ne a kárpitra menjen a szürke lé, ami a szájából kijön. Kifortyant, buborékokban.

Tovább

A folyóhoz közel vettünk házat, nagyanyám szerette számolni a kárókatonát, követni az örvények útját, lejárt mosni, néha csalánt szedni a nyulaknak. A parti sóderben köveket gyűjtött. Ősszel diót vagy gesztenyét szedett az ártéren. A diókat megtörte, eladta a belet, karácsonykor nagy keletje volt a bejglinek. Kristálytisztán emlékszem, amikor a gesztenye virágzott tavasszal, ha elég meleg volt, mi már bementünk mezítláb a folyóba. A köveket felmelegítette a nap. Ebédidő után pedig jött az úszatás.

Tovább

Téli álmot aludt a hajó, a fedélzete még szuszogott is hozzá, ahogy süvített a folyó felől a fagyos, csípős szél. Ette a rozsda, időről időre apróbb, majd nagyobb állatok költöztek be az öblös orrába. Bogarak tapadtak meg a fagyos hidegben a lapátok alatt, egy pele, kárókatona mocorgott a padok deszkáin. Úgy látszik, valaki szeptemberben ottfelejtett a fedélzeten egy paplant, mert oda fúródtak be a fagyos éjszakára a macskák, ha senki nem engedte be a sufnijába őket. Mert a legnagyobb fagyokban bizony lelakatolták az egész falut.

 Elszigetelték az állatokat, az ólat, a fészert. Lélektelenül ült a csend az utcákon, az udvarokban, a mozdulatlan hideg zúzmarás lehelete tapadt a merev háztetőkre, a csatornán jégcsapok lógtak a csípős reggelre. A hosszú szántón is ő uralkodott a békességen. A tél nesztelenségén.

Tovább

Élt a falunkban egy lány, fehér házuk volt, még ma is élne, ha egy nap el nem tűnik. Mégsem az eltűnése volt érdekes, az valahogy az életéből következett, hanem a jelenléte. Puha, rózsaszín ujjaival tapogatott, megszagolta a tárgyakat és megfogdosta a peremüket. Nála nevetősebbet és haragosabbat sem ismertem. Úgy tudott átváltozni és visszaváltozni egyik percről a másikra, mint ahogy a kisemberek álmodnak és ébrednek. Átperdülnek egyik világból a másikba, ami tökéletes ellentétük. Ő egy nap tizenkétszer aludt, és tizenkétszer ébredt fel teljes intenzitással vetve be magát a dolgok közepébe. Talán fekete, sötét lukak laktak a fejében, sosem jöttem rá, mi történik vele olyan hirtelen.

Tovább

Emesével voltam életemben eddig a legboldogabb.

A hosszú főutca végén laktak, a folyó felőli részen. Azon túl már csak a mező volt, az akácos temető. A kukoricás, néhány fabódé, istálló, karám, a trágyadombok, amik tavaszra megteltek, és kitalicskázták őket a vetésre. Egy törött lépcsős vadászles. Őzek, vaddisznók jártak inni a folyómederhez. Kétszobás vályogház, három testvérével a hosszú, ablak nélküli sarokban, közel a kályha melegéhez. Emese nem evett, vagyis nem nagyon evett semmit, vega volt, ezt mondta, nincs mit enni, az a vega. Ilyenkor kacsintott. Megvonta a vállát és nevetett. Se húst, se nyulat, se csontot nem vett szívesen a kezébe, beleborzongott, ha vasárnap délben anyám rántott húst sütött. Megvárta, amíg megebédelünk, és csak utána hívott fel, hogy átjönne leckét írni.

Tovább

Saját történetem ez, ha valaki meséli az adventi vásárban, el se hiszem. Pedig ott vettem az első lószerszámomat, egy kantárt és a két pár meleg kesztyűt, hogy télen is tudjak vágtázni.

Ez a ló szerszám nélkül nőtt fel, ottfelejthették. Illetve korán elment a gazdája, nem sokkal azután, hogy Bogdányból áthozta a szigetre a kancát. Soha többé nem látták az embert. A kanca közös lova lett a falunak, mindenki a gondját viselte, azok mindenképpen, akik a mező közelében éltek. Fűvel, vadvirággal etették, ha mentek a komphoz. Volt, aki elvitte sétálni, tanítgatta, legelészett. Míg aztán egy szép napon el nem loptán, talán érte jött a gazdája, nem tudni. Állítólag Verőcére csempészte át valaki hajóval, de az sem biztos, hogy így történt. Egyszerűen szőrén-szálán eltűnt.

Tovább

Az újságíró kivárt. Ült az autójában, néha kikémlelt. Még az orrlyukát is megmozgatta, beleszagolt a levegőbe. Vajon milyen szaguk lehet ezeknek a falusiaknak? Azután lehajtotta a napellenző kistükrét. Libalegelőszaguk. Megnézegette a frizuráját egy tükörben, bepúderezte az arcát, kihúzta a szemét. Dologtalan ez a csend. Rúzsozott. Szép lett az arca, eltakarta a szeplőt, a májfoltot. Egyre csak a gólemre gondolt. Csak az járt a fejében, az agyagember. Majd mikor végzett, elővette a ridiküljéből az aranyozott mobilját, nyomkodni kezdte. Lázasan keresett valamit, egy házat, egy telefonszámot. Egy nevet, egy utcát. Meg kell találnia! Különben miért jött volna ezeken a rossz uniós aszfaltutakon idáig Bécsből.

Tovább

Hosszú combú volt, mint Edward király. Haja vörös, bozótos, amiből viszont semmi királyi nem sugárzott, mégis mindenki tartott tőle. A hosszú lába súrolta a piszkebokor tetejét, folyton karmolásnyomok voltak rajta. De az lehetett a vadmacskáktól is, néha veszett róka bóklászott arra. A ködember a gátnál lakott és sokat ölelgette az állatokat. Jobban szerette az embereknél. A zsilipeken őrizte a lakatokat. Ha jött az áradás, kinyitották a raktárat, lehetett pakolni a húszkilós homokzsákot. Télen és nyáron is egy sufniban aludt matracon, amikor emelkedni kezdett a vízszint, kiköltözött a vászonsátorba a folyópartra, hogy éjszaka is hallja a víz mozgását, a neszt. A faháza gerendából volt, mint a Gyimesekben az esztenák. (Erdélyben szeretett volna élni öregkorára, a havasokban, apálykor ezért rendszerint egész nap római érméket keresett a sóderben.) Tavaly közel a gáthoz több faviskót is felhúztak, senki nem örült neki a faluban. Sőt, télen a beteg ló lakott az egyikben, aki ráadásul asztmásan köhögött. Tavasszal a ködember a sörényénél fogva vezette ki a mezőre a karámba. Ott lakott őszig a kehes.

Tovább

Mikor a folyónál laktunk, egyik évben langyos meleg volt a tél és sokat fújt a szél. A kavargó ciklon és a téli eső nem jó a vérnyomásra. Kigyalogolt reggel az árnyékszékre az ember, ott ült egész délelőtt, mire valaki meghallotta a dombon túl a nyögéseket, a morgást, már nem tudták megmenteni. Dűnékre épültek a házak, néhányan árterületen laknak, a vízmű elnézte, és engedély nélkül felhúzták a házaikat. A faluban élt velünk egy hajós, aki ugyan már reggel sok pálinkát ivott, de értett az újraélesztéshez. Őt hívták a kihűlt testhez, Zsombort. Zsombor erős, széles vállú dunai hajós volt, összefogta a holttest karját, szólt a társának a révnél, és ketten felültették, majd becipelték a házba a testet. Már nem volt dolga, nem lehetett újjáéleszteni a Botlik bácsit. Felesleges lett volna az orrán vagy a száján befújni; szürke, meszelt arccal feküdt a nappalija hideg kövén. Mereven, szederfoltokkal.

Tovább

1. Emlékszem, mikor kislány voltam, álmomban egy farkas leharapta a mellemet. A farkas a bátyám volt, szőrös mellkassal, mellkasán sovány bordákat hordott. Sunyin közeledett hozzám, hátulról, szagolgatott, én észre se vettem. Aztán a karmait végighúzta a vállamon, és a következő mozdulattal már a szájában volt a mellbimbóm.

Potyogott a könnyem, úgy ébredtem. A bátyám még aludt, befúrta a fejét a párnába. Csámcsogott és édesen csücsörített. A paplan alatt megkerestem a mellbimbókat, semmi nem volt, épp hogy két lapos kavicsot tudtam kitapogatni. Mell nélkül fogok élni.

Anyám kakaót főzött, kalácsot készített, de nem bírtam kibújni az ágyból.

Tovább

Tovább

Dögölj meg, Disznó! Emlékszem, ez is furcsa volt. Ott, akkor villant be, ahogy húztam a nadrágomat. Hónapokkal ezelőtt történt. Üvegeztünk a lányokkal, születésnapi buli volt. Megpörgettünk a kör közepén egy palackot, akire mutatott, le kellett vennie egy ruhadarabot. Ment is a játék, amikor egyszer csak megálltunk. Az üveg rám mutatott, és nem esett jól. Semmi kedvem nem volt vetkőzni, igazából nem kedveltem ezt a játékot, mégsem mertem szólni. Nem is, hogy nem kedveltem, gyűlöltem. Szívből utáltam, a hideg rázott tőle, de hát buli volt, a többség akarta. A többiek gúnyolni kezdtek. Gyerünk, mutasd meg a pucád! Aki nem vetkőzik, annak a szájába dugjuk az üveget! Egyikük meg is mutatta, hogy kell tágra nyitni. Melyiket választod? Mindenki rajtam nevetett. Ekkor a barátnőm, aki addig szokásosan meg sem szólalt, azt mondta: Kuss legyen! Ki lehet szállni! Nem igaz, hogy nem lehet kiszállni! Milyen játék az, bassza meg, amiből nem lehet kiszállni? Megfogta a kezemet. Öltözzek csak fel nyugodtan. Elnémultak. Síri csend ült a szombati buliszobára. Egy úszótársunk nappalijában voltunk, jól emlékszem a pillanatra. Ahogy felsegített a földről.

Tovább

Mégis, ha végigsétált az ember az Aranyparton, egészen a sóstói nudista részig gyalogolt, csupa molett, meglett, hájas test feküdt a törölközőn. Testkupacok, amik gömböket rajzolnak a selymes strandi fövenyre. Sült arcpecsenyék tátogtak a falatok után. Bőrkocsonyák rezegtek minden apró mozdulattól. Délelőtt gyakran olyan csend volt, hogy csak a csámcsogás és a nyelés törte meg a hullámzó víz lassú moraját. Ahogy csomagoltak és ettek, nejlonzacskókat csörgettek, nyeltek a habos sörből, dinnyét vágtak, és elhajították a héját. Zizegés, sercegés, kolompolás a matracon. Mintha a társadalom nagy része az evéssel és a testek súlyának növekedésével űzte volna el a zavaróbb gondolatait. A hibák és a hazugságok is mócsinggá váltak, sült csirkecombbá, töltött, diós palacsintává. Megpirulni, megfőni, kiszállni a nyers időből. Ahogyan egy verseny után a bajnok csügged. Némán, mert már senki sem őt ünnepli, ha elmúlt a díjátadás három himnikus pillanata. Jön a felkészülési idő. A szidalmazás, az árulások, a nyomás. A szótlanul kemény edzésmunka. Verés és verekedés a versenyért, az edzői üvöltések. A kiutazásért, ki tudja legalább pár napra elhagyni ezt a csodás országot? Minél több idő telik el, annál nehezebben viseljük, ha nem jön az eredmény. Nincs semmiféle győzelem.

Tovább

Régi gyerekkori emlékem, ahogy nagyapám fekszik a stégen egy gyékényen. A tűző nap felé tart egy könyvet, sok Balzacot olvasott, Zolát, Mikszáth Kálmánt. A fegyverek érdekelték, gyűjtő volt. Vitorláskötelek, pisztolyok, a ravasz pozíciói és a perzsa díszgombok. A vastag, színes kötet árnyékot vet az arcára, órák óta olvas. Szalmakalapot nem hordott. Átfésülte kopasz homlokán hosszú szálú, csillogó, sötétbarna haját. Fémkeretes napszemüvege volt, amit a belvárosban csináltatott, a Múzeum Antikvárium melletti kapualjban dolgozott az optikusa. Három sirály repked, nagydarab, zsíros pontyok csobbannak időnként a testmeleg, sekély vízben. Szétrebbennek a snecik, akár a porladó csillagok fénycsíkjai augusztusban.

Tovább

Mikor a hetedik osztály kezdődött, a szeptember szokatlanul hideg volt. Eső verte a paneliskola ablakát, az úttörők csuromvizes orkánkabátban és nyakkendőben léptek be a tanterem ajtaján. Fegyveres erők napján történt. Az Ikrek nem jöttek iskolába, éppen jelenteni akarta a hetes a hiányzókat, mikor kopogtak a tanterem ajtaján. Az apukájuk állt odakint, ballonkabátban, fényes, barna cipőben. Osztályfőnöki óra volt, ezért az osztályfőnök készségesen behívta, előre megbeszélhették, mert látszott, hogy egyáltalán nem érintette váratlanul a kopogás. Gyerekek, fontos dolgot szeretnénk elmondani nektek az Ikrek apukájával. Megkértem, jöjjön be hozzátok, ma nem ment be dolgozni a minisztériumba, hogy elmondja nektek, a fiúk nem fognak többet ide járni. Tessék, apuka, adta át a szót, apuka krákogott, alig volt hangja, aztán rutinosan, mint aki folyton beszédeket tart, ridegen és tárgyilagosan közölte a részleteket. Másik városban folytatják az iskolát, családi okok miatt döntöttek így, úgyhogy mindenkinek jobb lesz. Meg hogy ő nem is szeretne mellébeszélni, egyenes ember, ezért azt is elmondja, hogy a felesége miatt van minden, amin ő most elég nehezen tudja túltenni magát, így a közös jövő és a közös élet akadályokba ütközik, viszont a gyerekeknek a lehető legjobb feltételeket szeretné biztosítani a tanuláshoz.

Tovább

Halottakról jót, de nincsenek halottak. Szabó Magda figurái élnek, épp olyan elevenek, mint amikor megszülettek. A Freskó (1958), Az őz (1959), az Ókút (1970) vagy Az ajtó (1987) – többedszerre olvasva is drámai, feszesen felépített irodalom. Gyarlóság, árulás és leleplezett titkok retorikai bravúrja; a lélek kifürkészhetetlen elhajlásai eleven (polgári?) köntösben tálalják a szocializmusba veszett vagy épp felvirágzó életeket. Talán több is az élvezet, mint a valódi dráma, a hiány mindig betömődik, végül sima a magyarázat. Mintha volna némi gyávaság a kerek megoldásban, a hiány mégsem világnézeti, inkább közönségszolgálat. A történeti keret és a konfliktus egységes, receptje működik, előre eltervezettek a mondatok, a nyelvezet csupa gazdagság. Aki ennyit publikál, annak persze akadnak zsengéi, ő végig egyenletes színvonalú, mindent magához mér. Úgy is lehet látni, hogy inkább színház, mint próza ez az életmű. Eleven póz, hol dagályos, hol ironikus a gesztusa; ruhák, cipők, ridikülök és ékszerek díszítik. Sőt, a frizura és a rúzs színe éppolyan fontos, mint a debreceni származás, egy trianoni árva, vagy az, hogy valaki zsidósorsra jut (Katalin utca, 1969). Játék van benne, önzés és hithű karrier. Pénz és hírnév iránti vágy; esendő, emberi az egész. Szabó Magda megismételhetetlen figurája a magyar irodalomnak.

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2022