Keresztes Balázs

Ebben a rövid cikkben aligha lehet orvosolni a magyar irodalmi élet említett adósságát. Minden, amit tehetünk, az csak néhány kedvcsináló érv felsorolása amellett, hogy miért olvassuk a Moby Dicket.

1)   Ahab miatt – A regény tragikus főhőse, a fél lábát elvesztett, a fehér bálnát bosszúszomjasan üldöző Ahab kapitány az amerikai irodalom legemblematikusabb alakja. Ahab őrülete magasztos, démoni őrület, ahogy maga mondja „madness maddened”, mely megkérdőjelez minden bizonyosságot, kiforgat minden igazságot és ledönt minden bálványt: lázadó és átokverte Prométheusz és Jób egyszerre. Amikor az elsőtiszt Starbuck istenkáromlással vádolja, amiért megnyomorításáért egy „oktalan állaton” akar bosszút állni, ezt válaszolja: „Ne beszélj istenkáromlásról, ember; a napot is megütném, ha megsértene. Mert ha a nap megtehetné ezt, én megtehetném amazt; mindig minden játékban van valami becsületes, mivel a féltékenység uralkodik az egész teremtésen. De az a becsületes játék sem gazdám nekem, ember. Ki van felettem? Az igazságnak nincs határa.” Ahab a világirodalom legintenzívebb nietzsche-i alakja, aki a világ igazságával a sajátját helyezi szembe, és egyben leginkább emersoni is: mások véleménye, kétkedő tehetetlensége és félelme helyett saját önbizalma hajtja. Ebben megtestesítője annak a protestáns individuumeszménynek, amely belső meggyőződésében isteni kiválasztottságát ismeri fel. Ahab éppen emiatt hangsúlyosan amerikai hős, és benne kifejeződik minden, amit csodálunk, és amitől irtózunk Amerikában. Melville ismeri ezt a kettősséget, és az emersoni self-reliance felszabadító ígérete mellett annak veszélyeit is bemutatja: ha igazamat csak belső meggyőződésem legitimizálja, akkor szükségképpen konfliktusba keveredek azokkal, akik ezt (akár észérvekkel) megkérdőjelezik. Ez egy egymásnak feszülő világot eredményez, ahol az erő csak az erőből ért, és az erősebb akarat elnyomja a gyengébbet, ahogy Ahab is legénysége zsarnokává válik. Mindez karizmájának, de taktikázásának is köszönhető: Ahab Lucifer és Mephisto egyszerre, azok minden megnyerő és félelmetes tulajdonságával, akit nem lehet eleget tanulmányozni, ha meg akarjuk érteni a történelem (és napjaink) politikai erősembereinek pszichológiáját.

Tovább

Ketten egy új könyvről – Ricardo Piglia: Az eltűnt város. Fordította Kertes Gábor. Fiatal Írók Szövetsége–Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 232 oldal, 2990 Ft

2019-ben olvasva azonban a részben irodalomtudós Piglia regényének éppen a „tudatossága” az, ami miatt talán kevésbé győzi meg az olvasót, mint az említett elődök: az eszköztár ismert, és ami a novella rövid műfajában működik Borgesnél, és amit Pynchon, Gibson (vagy akár Eco) gazdagsága feltölt egy regényben, az Pigliánál a végletekig csupaszítva olykor inkább fárasztónak hat. De ilyenkor a kritikusnak el kell merengenie azon, hogy ezt vajon maga az irodalmi alkotás, vagy inkább a szerencsétlen recepciós pillanat számlájára írja.

 

Tovább

Ketten egy új könyvről – Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 96 oldal, 2846 Ft

A most megjelent vékony kis könyvecske, Az eleven halál terei mintha egyfajta „kimaradt jelenetek” gyűjteményeként követné a tavalyi kötetet. Mert bár az első végiglapozás során fel-felvillanó építészeti rajzok és városi látképek új tárgyterületet sejtetnek, a szemfüles olvasók már a Földényi által sokat (tehát nem csak az előző kötetben) idézett, Keatstől származó kifejezésre („living death”) felkapják a fejüket: itt bizony továbbra is a melankóliáról van szó… Földényi kedvenc festőjéről, Caspar David Friedrichről szóló könyve elején ezt olvassuk: „Vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne, gondoltam, és Friedrichet az utóbbiak közé soroltam be. Csalódva, hiszen várható-e segítség attól, aki maga is segítségre szorul?”

Tovább
Élet és Irodalom 2019