A magyar bankrendszert változó mértékben és módszerrel tartja befolyása alatt a politikai hatalom. A rendszerváltást követően a bankok fokozatosan kiszabadultak a politika fogságából, ám néhány év elteltével a kormányok újra aktivizálódtak: eleinte finomabb, majd egyre durvább módszerekkel próbálták a szolgálatukba állítani őket. A kormányzati befolyás megnöveli a kockázatos kihelyezéseket, és gyengíti a bankok tőkeerejét. A bankrendszer emiatt szükségessé váló stabilizálása súlyos terhet rak a társadalomra, miközben a kockázatokat megnövelő állami beavatkozásra is módot ad, és így egyfajta ördögi kör kialakulásához vezet.

Európa gazdaságát az „új normalitás” kísértete járja be. Másféle jelenségeket és összefüggéseket tapasztalunk, mint amiket megszoktunk. A gazdag országokban eltűnőben van a korábban rettegett infláció, többségükben a növekedés is alig érzékelhető, hiába ösztökélnek költekezésre a jegybankok negatív kamataikkal és pénzinjekcióikkal. A fejlett világban megjelent „új normalitás” azt a tévhitet kelti a magyar döntéshozókban, hogy nekik sem kell olyan „régimódi” inflációs tényezőkkel számolniuk, mint az árfolyamgyengülés, a béremelkedés vagy a hitelbőség.

Amikor Orbán Viktor idén tavasszal újabb hat évvel meghosszabbította Matolcsy György mandátumát, egyúttal a jegybankelnök és a pénzügyminiszter konfliktusának továbbéléséhez is teret nyitott. A kormányfőnek láthatóan jól jön, hogy a gazdaságpolitika alakítói egy sor fontos kérdésben eltérő véleményen vannak, hiszen így neki sem kell elköteleződnie: hol az egyikük, hol a másikuk álláspontját húzhatja elő a nemzetközi és hazai színtereken. Az egyértelműség hiánya amellett, hogy megzavarja a gazdaság szereplőit, az ország megítélését is rontja.

Bár túl nagy meglepetést nem okozott, némi felháborodást azért kiváltott a minap annak a híre, hogy a Magyar Telekom eladja T-Systems nevű informatikai óriáscégét a Mészáros Lőrinc jobbkezeként ismert Jászai Gellért irányítása alatt álló 4iG-nek. A két fél abban is megállapodott, hogy a tranzakció sikeres zárásával partnerségre lépnek a nagyvállalati és közszféra telekommunikációs szolgáltatásainak értékesítésében. Az esemény újabb adalék „az üzlet az üzlet” tétel érvényességéhez. Bárkivel bármilyen alku megköthető, ha kellő ellentételezéssel jár.

Király Júlia: A tornádó oldalszele. Szubjektív válságtörténet 2007–2013. Park Könyvkiadó, Budapest, 2019, 418 oldal, 5490 Ft

Király Júlia bevallottan szubjektív memoárja más kérdésekben is jól érzékelteti azokat a dilemmákat, amelyekkel a jegybankároknak ebben a peches terminusban szembe kellett nézniük. Akkor, amikor sorra „jöttek az önkínzó kérdések: mit nem vettünk észre, miért hagytuk, hogy így legyen” (11.). De nem csupán a kiélezett válsághelyzet légköre teszi krimiszerűen érdekfeszítővé a könyvet, hanem az is, hogy bepillantást enged a jegybanki élet rejtett világába: az MNB döntéshozatali rendszerébe, a belső konfliktusokba és vívódásokba, a politikai és szakmai támadások okozta keserűség érzésébe. Őszinte könyv – már amennyire ember egyáltalán képes lehet szembenézni saját gyarlóságaival.

A jövő elkezdődött: pár óra leforgása alatt az előttünk álló évtized feladatait megszabó két akciótervvel is előálltak a gazdaságunkat irányítók. Orbán Viktor kormányfő kitűzte a 2030-ra teljesítendő célokat, a pénzügyminiszter és a jegybankelnök pedig egymással versengve tette le az asztalra az ambiciózus felzárkózási terv végrehajtásához szükséges intézkedések csomagját; ki-ki habitusa szerint mert nagyot álmodni. Mindkét programban jócskán találunk megvalósításra érdemes javaslatokat, ám kétséges, hogy nyolc év más irányba mutató kormányzása után ugyanez a hatalom képes és hajlandó volna a sikerhez szükséges fordulatra.

Nem először kapja a Magyar Narancs munkatársa a Tarnói Gizella emlékére alapított díjat, és remélhetően nem is utoljára. Most egy, a fiatal kora ellenére tekintélyes „életművet” felmutató sajtómunkásnak, Keller-Alánt Ákosnak ítélte a zsüri a gazdasági újságírásban kiemelkedőt alkotók elismerését kifejező díjat.

Jókor lenni jó helyen – sok sikernek ez a kulcsa. A 2013–2019 közötti hat év kellemes időszak lehetett a magyar jegybankelnök számára, különösen a válságokkal terhelt megelőző évekkel összevetve. Matolcsy György sikerét a magyar miniszterelnök is elismerte, amikor úgy döntött: március elején lejáró mandátumát újabb hat évvel meghosszabbítja. Az első ciklus vége így is alkalmat teremt rá, hogy értékeljük eddigi elnöki tevékenységét: a vezetése alatt folytatott monetáris politikát, valamint egyéb, a jegybanki feladatokhoz nem kötődő, ám közérdekű megnyilvánulásait.

Két év telt el azóta, hogy a magyar kormányfő versenyképességi fordulatot hirdetett meg. Az ennek érdekében hozott intézkedések eddig főként az adó- és jövedelempolitikára, továbbá a bürokráciacsökkentésre korlátozódtak, pedig pusztán a szűken értelmezett üzleti környezet javításával nem érhető el áttörés. Ehhez olyan intézményi változásokra is szükség volna, amelyek a fennálló politikai rendszer megtagadását igényelnék.

A politikai hatalom közvetlen befolyása alól három évtizede kiszabadított magyar bankrendszer mára újból a politika fogságába került. Míg a szocialistának nevezett tervgazdaságban egy (tév)eszmének rendelték alá a működését, most egy szűk, ám a politika legfelső szintjéről irányított gazdasági érdekcsoport szolgálatába állítják. A következmények azonban hasonlóak: a gúzsba kötött bankszektor most sem a társadalom egészének, hanem csupán egyes szeleteinek a gyarapodását szolgálja.

Szaporodnak a kormányfő hatókörébe vont bankok Magyarországon. Elvesztett autonómiájuk növeli a magyar bankrendszer működési kockázatát, aminek terhe a tulajdonosok mellett (gyakran helyette) a társadalom szélesebb köreire: a betétesekre és hitelezőkre, esetenként az adófizetőkre hárul. Még inkább megnőhet ez a kockázat, ha a politika szolgálatába állított bankokat egy szervezetbe vonják össze, amelyet baj esetén a „túl nagy ahhoz, hogy elbukjon” elv alapján kell megmentenie az államnak.

Lassan elfelejtjük, milyen is inflációs környezetben élni, hiszen évek óta alig változik nálunk az árszínvonal, sőt vannak olyan termékkörök (pl. az üzemanyagok), amelyek ára még csökkent is. Pár éve nem kell azon aggódnunk, hogy nehezen megszerzett jövedelmünk elértéktelenedik, ha nem költjük el azonnal. A jegybankárok is egy időre megszabadultak az árstabilitás őrzésének nyűgétől. De vajon felkészült-e a jegybank arra, hogy amikor véget ér az inflációmentes korszak, gátat szabjon az esetleg újból meglóduló árdrágulásnak?

„Ám tartsanak a többiek odakinn jog-, béke- és rendbontóknak: megvannak az eszközeink, hogy addig verjük fejbe a világot, amíg meg nem változtatja a rólunk alkotott véleményét, és nemcsak csodál, hanem meg is szeret bennünket.” (Thomas Mann: Doktor Faustus) A kijelentés akár Orbán Viktor szájából is elhangozhatna. „Rendszerváltó” politikájának jó néhány aktusával – a demokratikus jogállam legfőbb intézményeinek hatástalanításától a jogsértő különadókon keresztül a nemzetközi egyezményeket semmibe vevő „migránspolitika” érvényesítéséig és a Paks 2 beruházás elfogadtatásáig – sikerült addig gyepálniuk a „világot”, amíg az végül megadóan rábólintott, vagy legalábbis diszkréten elfordította a fejét. Jó érzékkel játszott arra, hogy minden csoda három napig tart, s az új, meghökkentő lépések sokkja elnyomja a régiek döbbenetét.

A kormány eddig is előszeretettel magasztalta politikája nagyszerűségét, ám most, a választások közeledtével minden fórumon azt hirdeti: a miénk a világok legjobbika, és különösen így van ez a gazdaság tekintetében. Hogy állításukat igazolhassák, a politikusok és a szolgálatukba szegődött szakemberek úgy operálnak a célirányosan megválasztott és „tálalt” adatokkal, hogy közben nem törődnek a valóságos összefüggésekkel.