– Fáj ott fenn?

– Azért nem annyira. Igyekszünk humánusan megközelíteni a dolgot. Lesz ecet, hozzátartozók, főként nők, villogó csillagjel a láthatár szélén, világhír, azt hiszem.

S mert a férfi bólintott, a közben elősereglő másféle hivatalnokok csakhamar meg is oldották a dolgot. Föltették szépen, csöndesen, okosan kalapáltak. Ott volt már a férfi a kereszten. Fájt neki nagyon. Nem érezte jól magát. A hivatalnok intett, eszébe jutott valami, mindjárt jön. Nem mondott valótlant. Tényleg néhány perc múlva a kereszt alatt állt újra, és nyújtózkodva egy zizegő papírlapot nyújtott fölfelé.

– A szerződése, uram.

– Szerződés? Mire, kérem?

– Mindenre.

Meghalt János.

Kivert a hideg. Borzongtam, mint egy augusztusi lázas. Káromkodtam is, finoman szólva. Mennyi cetli van az asztalomon, toll, ceruzák, adathordozó kisfaszom, asztalkalandozások, egy nagyító. Tegnap öntöztem a balkonon, tehát ma nem kell. Főztem, van ebéd, krumpli és paprikás, ahogy a másik kérte. Kimentem tüntetni vasárnap a szarháziak miatt, oké. Dolgozni kell nekik is, a szarháziaknak, elhivatottság, megszállottság, bizonyítási vágy, oké, úgy dolgoznak ők is, hogy közben mégis félnek, mint a nád a keletről lízingelt szélben, oké. 

Kedves halál, vagy nem tudom, hogy is nevezzelek, látod, dolgozom, a szó dolog, a mondanivaló is dolog, a megformálás babramunkája is dolog, nem érek rá. Érted? Nem érek rá!

A mi nagyságos Teremtőnk egyszer biztosan javított a története során, már amennyiben van története Istennek, viszont ott vannak még a csodák is. A sejtek közötti babrálás, le és föl csúszkálni az idegpályákon, lehelgetni a lélek vaküvegét, míg át nem lehet rajta rendesen, színről színre látni, nem igazán javítás. Gyúrni az agyagot, arcot formálni egy lényre, szájat vágni rá, nagy bambuló szemeket nyitni, kiengedni tekintetet és aztán a szavak madárraját, nem javítás. Minden egyes embert beledobnak az életbe, loccs, paff, tessék. És az úgynevezett utólagos, befolyásoló, érdemei szerinti műveletek se javítások. Az özönvíz, a dögcsapás, a tűzvész, az ótvar különböző formái nem azok. Jób mint céltábla. Nem javítható. A büntetés nem lehet javítás. Jó.

Az történt, hogy végre Gárdony is megírta a főművét. Sok író és költő ír úgynevezett főművet, és bizony nem is egyszer, de ez most komolynak tűnt. Gárdony be is telefonált a szerkesztőségbe, és nem csak fölemlegette a szerkesztőnek a napokban postázott kéziratot, hanem arra is fölhívta a figyelmét, hogy nem kell nyomban közölni. Izgatott volt, mint kisgyerek a tetanuszoltás előtt. Nem kell mindjárt a következő lapszámban megjelennie. Befelé remegett a hangja. Lehet, hogy bajba kerül a közlés után, mondta, de vállalja. A szerkesztő előkereste a verset, figyelmesen átolvasta, és visszahelyezte a kövér, soha nem lappadó mappába.

Valahogyan mégis elterjedt, hogy Gárdony főművet írt.

Meg lehet változtatni egy elefánt tulajdoni viszonyait? Már miért ne lehete. Dorogi úrnak azért foglalkozása az ezermesterség, mert ezerféle dologhoz ért, abba egy elefánt eligénylése könnyedén beletartozik. Van ez a cirkusz, félévente jelenik meg a falu határában, ez a neve: Világszám, három gibraltári majom, két láma, a karikás lányok, egy migrénlassú párduc és az erőművész, aki néha bohóckodik is, aztán pedig az a bizonyos elefánt. Koros állat lehetett, bár ennek a fajtának az a jellemzője, hogy fiatalon is idősnek hat. Fasza persze volt, ezen elámult sok falugyerek, amikor pihenőidőben kiengedte a hasából, csak hogy dézsányit vizeljen. Mármost egy napon Dorogi úr, aki legalább ezer dologhoz értett, tűz, víz, föld, levegő, besétált a cirkusz területére, éppen pakoltak, mert a szomszédos telepre készülődtek, és elkötötte az elefántot.

Én eleinte úgy voltam ezzel, hogy bármilyen bajnokságba, bármilyen alkalmi versenybe vetett is a sors vagy a jó szerencse, beutaló, kiutaló, küldöttségi hősszerep, eljátszottam. Átmenni a túloldalra. Köszönni egy kavicsnak. Szervusz, levél. Két kilométert lesántikálni egyetlen másodpercért, hogy mire odaérek, akkor és ott az lesz. Hopp, meg is volt. Megtekinteni, megköszönni, fordulni vissza. Felejteni. Egyszavas szerep, oké. Esztétikai díszfalatka lenni a megye egyben, oké. Kimaradni, kilógni, elfelejtődni, oké.

Üldögélt a gödör mélyén egy ember. Néha fölpillantott, ilyenkor kifényesedett az arca. Kiáltott is, hahó, hahó. Kérem!

Emberek! Barátaim!

Vagy sokáig hallgatott, percekig meg se szólalt. Összeszorította a száját. Máskülönben nem volt ez átlagos gödör, meglehetősen nagy volt, és valóban mély. Olyan volt, mint egy kút. Mint egy kürtő! És igaza volt ennek a kiáltozónak, mert jártak és keltek körülötte az emberek, joggal számíthatott bizonyos kedvező megoldásra. Számíthatott arra, hogy kihúzzák abból a gödörből. Viszont nagy volt odafönt a forgalom. Nyilván nem hiába igyekeztek és iparkodtak az emberek. Egyeseknek, miközben a dolgukra siettek, az útjába került a mélyedés. Ki kellett kerülni, és ez bosszúságot okozott. Korholták is a felelősöket, akik nagy, virágos íróasztal mögött hegyezték a ceruzát.

Sok a gödör, a kátyú, a mélyedés! Miért van ennyi?! Példátlan!

Volt nála a Veresné, ahogy megígérte, de különben ígéret nélkül is jött. A Veresné még el tudott járni a temetőbe, és temetésekre is szokott menni rendszeresen, és amikor meghalt Valika, a tanítónő, pedig úgy volt, hogy megmentik a megyeszékhelyi kórházban, de aztán nem sikerült megmenteni, mert mindig van komplikáció, átjött, és elmesélte, milyen volt. Veresné el szokta mesélni, hogy temetik el ezt vagy azt, például, ki jön el, ki hiányzik, mert azt is tudja, mert megfigyeli, ki hol áll, és hogy néznek egymásra. Az nagyon érdekes Veresné szerint, ahogyan méregetik egymást ilyenkor az emberek. Azok a tekintetek! Ott dúl az élet a sírkövek fölött, és minek. Vagy hogy ki sír őszintén. Ki a legrészegebb. Részegen is jönnek, nem bírják ki. Már előtte berúgnak, de Veresné észreveszi. Meg elmeséli a koszorúkat is. Veresné eléggé otthon van a koszorúkban, mondjuk, annyi temetőbe járás után ez nem csoda, csak ránéz, és megmondja, mennyibe kerül.