Grecsó Krisztián

(Cool Story Bro, Bezár az iskola, így fogunk tanítani, március 15.)

A Cool Story Bro összeállítása meglepően profi, színvonala messze a magyar Youtube átlagos videói fölött van, inkább az RTL nívós műsorainak riport szintjén (XXI. század, Házon kívül). Az epizódnak hangulatteremtő ereje (is) van, feszes vágás, megrázó vagy kedves közelik, fontos, spontánnak ható elkapott mondatok, működő, hanggal is hasznos vágóképek. Szinte akcióban látjuk a tanári szobát, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanári karát, ahogy péntek délután (ezer meg ezer más pedagógussal egy időben, Battonyától Nemesmedvesig) próbálják menteni, ami menthető.

Tovább

(...) egyik hétköznap este, amikor valamiért ott, a város szélén akartunk kocsmázni a barátaimmal, és a két söröző egyike sem felelt meg, Bérkó felvetette, hogy miért nem veszünk néhány üveg sört, és megyünk föl hozzánk. Miért nem hívok oda soha senkit, pompás az a kégli. Mindig azt hittem, az én otthonom nyitott szentély lesz, de nemhogy szentély nem volt, nyitott sem; szorongva mondtam igent, mert addigra már hozzászoktam, hogy mindig mindent megbeszélek, hogy félválaszaim vannak, ami végül is helyénvaló dolog, ha a válaszoknak van másik felük, és legalább néha illeszkedni akarnak az enyéimhez.

Olyan sötét volt, ugye, a lakásban, mint egy fasírtban belül. Hiába kapcsoltam fel a lámpát, velünk maradt az üledéke. Leültünk a konyhában, minden ragyogott, és tolakodó volt a rend, Bérkó megszisszentette a sört, és megkérdezte, „ti itt laktok?” Hanyagul körbenézett és hozzátette, „olyan, mint egy patika”.

Tovább

(Tajgetosz Show, „Kibontom az új I-phone-om?”, YouTube)

Feketének remek a stílusa, humorának veleje a folytonos, de nem paródiába hajló (ön)irónia. És bár olyan kevésbé nézőbarát témái vannak, mint az elfogadás, a klímahelyzet, az önismeret – az idézhető, robbanó poénok is sorjáznak. A vallomásosan narrált, alanyi és kitárulkozóan őszinte hang megvédi a keresettségtől, csináltságtól. Pedig ezekből a monológokból könnyen lehetne iskolás konyhafilozofálgatás, toleranciára nevelő bölcselkedés, egy mozgássérült ember zavarba ejtő kitárulkozása.

Tovább

(Kr Film Channel, TikTok videók, Youtube)

A kamaszok is egy sokarcú, széttört világban keresik a helyüket, és nem állítom, hogy csak így beszélnek magukról, de így is. És aki érteni szeretné a vágyaikat, ismerni a világot, ahogy ők ismerik, az jól teszi, ha félreteszi az előítéleteit, és megnéz néhány TikTok-videó válogatást.

Tovább

Az október volt a legzordabb, nagyjából egy hónap kellett hozzá, hogy fölaprítsák a kopaszok lelkét a rutinos, régi lakók. Az enyémet meg például az Imiét is, aki alig múlt ötéves, és minden vasárnap váltóruha, fehérnemű, tankönyv és kabát nélkül engedték vissza a szülei. Valahonnét Bokroson túlról járt be gyalog, tizenöt–húsz kilométer a homokdűnés tanyavilágban. Péntek volt – a hét legszebb napja azoknak, akiket nem bántottak otthon –, és én nyöszörgésre ébredtem. Tompa, kétségbeesett vinnyogás, mintha zsákba varrt macskák cincogása lett volna. Próbáltam visszaaludni. De a vinnyogással álmodtam. Belőlem jött. Fölkeltem, hideg volt, marta derekam, kimentem, a folyosón két meztelen láb rúgkapált a nagykukából, egy majdnem csupasz gyerek, csak egy kívülről is szarcsíkos kisgatya volt rajta. Kihúztam. Imi csöndesen megköszönte és iramodott is vissza a hálóba, hátha jut még egy kis idő alvásra. 

Tovább

(NFL, „Half-time Show”, február 3.)

Hogy a színpadi show műfaja Amerikában meg tud-e újulni, és van értelme, például, a színpadi táncos revünek egy olyan korban, amikor a műfaj a netes ingeráradattal versenyzik, azt az ottani focidöntő félidejében, a második negyed utáni szünetében szokás lemérni. A Super Bowl úgynevezett „Half-time showja” ugyanis külön műfaj, és ezzel együtt a popkultúra különös lakmusza is. Az elmúlt években, onnan nézve, úgy látszott, mintha a revü végleg meghalt volna, minimalista látványvilággal dolgoztak az alkotók, hangszeres popzenével próbálkoztak, ami nyilván egyfajta ellenhatásról beszél.

Tovább

(Like a Child, Lévai Balázs filmje, M2)

A Like a Child a lehetetlenre vállalkozik, nem akar bálványt építeni, nem akarja isteníteni azt az embert, akit úgy vesztettek el kollégái, szerettei, rajongói, hogy nem tudnak rá máshogy emlékezni. Szánt szándékkal mítoszt rombolni, az értelmetlen halál árnyékban, veszélyes üzem, pátosz nélkül szólni olyasmiről, amit anélkül még annyira sem lehet elviselni, mint azzal, nos, szép rendezői kihívás. 

Tovább

Ott álltam ifjúságom elpazarolt, matt hétköznapjaiban én is. Márta nagyival az első úszótanfolyamra ingázva, még óvoda utáni nyáron, amikor a szüleim nem hittek nekem, de én éreztem, nem tudok megtanulni úszni, mert az nehéz. Szorongásomban megiszom majd a fél medencét, aztán megkönnyebbülve, boldogan hányok. Ott rostokoltam a második úszótanfolyamra járva is, amikor már nem érdekelt a siklás, annál élénkebben az úszódresszben flangáló Betti, de négy év nagy idő. Közben az Asztalos János szocialista brigád tagjai, társadalmi munkában, három szabadszombatjukat föláldozva megépítettek a Kendergyári megállóhelyre egy csinos hullámlemez bódét. Bevert az eső, és áporodott forróság volt benne, ha sütött a nap, mégsem ezért nem érte meg bemenni, hanem, mert akkor nem állt meg a busz.  

A kendergyári megálló a falu szélén van, mögötte a széles, végtelen rónaság, a délibábos láthatár meg a Tüzép-telep drótkerítéssel elzárt gázpalackjai. Ott toporogva vizsgáltam meg lelkiismeretemet, a már új korában is rozsdásszeplős vasoszlopnak támaszkodva képzeltem el, mit kellett volna mondani, tenni – hogy milyen remek ember lennék, ha nem az lennék, aki.

Tovább

(Szilveszteri szüret: Áder János beszéde, M1; Áder Ibizán, Bödőcs Tibor youtube csatornája; Kulka János köszöntője, RTL Klub)

Ilyen hálával tartozik Áder János Bödőcs Tibornak. Aki Körmendi zsenialitásához és szoros olvasatához méltón érti a kor szavát, a saját szerepét és Áder János teljesítményét. Az már a sors gonoszsága, hogy egy szilveszteri beszéd, még ha olyan feszes is, mint a köztársaság mostanában soros elnökéé szokott lenni, nem lehet csehovi magasság. De Bödőcs Tibor Áder Ibizán című humoreszkje után éppen olyan lelket vidámító képtelenség volt a szilveszteri beszédet nézni, mint Csehovot játszani a magyar színházakban – a legendás jelenetet követő években. És ha érzett is a mai néző némi kulturális romlást, abban mégiscsak volt valami lélekemelő, hogy hasonló prizmák még léteznek: hogy a jó humor képes tökéletesen átszínezni valamit, ami magában elviselhetetlen, hogy az igazi tréfa távcsövén át nézve még léteznek távlatok, ahonnan nézve nem számít korszakosnak, ami ma annak mutatja magát.

Tovább

Tovább

(Megkóstoltuk az Erős Pistá-s szaloncukrot, Index, november 29.)

Az év végén, és ezt a legjobb szívvel javaslom önöknek, ne nézzenek olyan filmeket vagy tévéműsorokat, melyek megdolgoztatják a szív felejtőműhelyét. Ne kelljen már megint csak söpörni, tisztogatni, elmosni mindent álomban és félálomban egyaránt. Két tét nélküli kis videót ajánlók önöknek, az egyiket a 444.hu szerkesztője idézte meg nemrégiben.

Tovább

(Manifest, első évad, AXN)

A felütés, bármilyen ismerős is, remek, ebből akár nagyszerű dráma is születhetett volna, ha nem akarna mindenáron inkább sci-fi és krimi lenni. Ha az alkotók nem tennék tönkre saját kiváló ötleteiket ilyen kitartó szorgalommal. Az egyik legfájóbb hiba a főhős, Ben Stone (a nálunk kevésbé ismert Josh Dallas alakítja) családtörténetének jól megalapozott feszültségeit parlagon hagyni.

Tovább

(A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, Kovács András Ferenc videói, 2019 novembere, Facebook)    

A marosvásárhelyi könyvvásáron találkoztam egy régi évfolyamtársammal, aki amint tehette – nagyjából húsz éve –, röviddel a diplomázás után elköltözött (disszidált/emigrált/alijázott) Erdélybe. És most, két évtizednyi asszimiláció után óvatos, sőt, diszkréten takargatott, kontrolállt, mégis észrevehető, ösztönös székely akcentussal beszélgetett velem a puritán, alkalmi kávézóban. Az akcentus főnévvel nem eltévedtem, nem azt akartam mondani, hogy az udvarhelyi – merthogy a kollégám ott él –, székely tájszólás perifériáján lenne az irodalmi magyar nyelvnek, éppen ellenkezőleg. Hanem azt, hogy a volt gimnáziumi évfolyamtársam, és erre pontosan emlékszem, nem így beszélt az érettségi előtt.

Tovább

(„Bács-Kiskun megye? Az Romániával és Csehországgal határos”, a Mi vidékünk sorozat, Index, 2019. november 4.)

Talán maga a tájékozatlanság szüli, az ismeretek hiánya, de a magyar lélek összerándul, ha arról hall, hogy egy átlagos amerikainak fogalma sincsen róla, hol van Magyarország, és még azt sem tudja megtippelni, hogy Európában vagy Ázsiában.

Ez a fájdalom és borzongás elég indokolatlannak tűnik, ha megnézi az ember az Index a Mi vidékünk sorozatának tájegységnyitó filmetűdjeit. Ezekben a rövid összeállításokban azt a nem túl bonyolult dolgot kérdezik az utca emberétől, merre van az adott régió, város vagy megye. A héten Bács-Kiskun került a kínpadra, de korábban nem járt jobban se Csongrád, se Vas, a járókelők őszinte megdöbbenéssel állnak a probléma előtt, nagyjából úgy, mintha Utah és Nevada pozícióját kellene tisztázni, hogy határosak-e, és hogy melyikben van Salt Lake City.

Tovább

(Tabuk nélkül 2.0, Spektrum, október 18.)

Nem hangoztak el bölcsességek, megoldások, tanácsok, nem állítottak olyat, hogy lehet könnyű vagy könnyebb, vagy hogy van üdvözítő módszer, nem akartak széppé tenni olyat, ami nem szép. Csak próbáltak lenni, emlékezni, megújulni: a kamera meg figyelt. Nincsenek hasznos kérdések, vallatások, a narrációban Thuróczy nem játssza a mindent tudót. Cseppben a tenger, egy példa, egy küzdelem.

Tovább

(Borkai Zsolt ügye az M1-en)

Könyörtelen bányászmunka lenne nekifutni annak a témának, hogy a mai királyi tévé miről nem beszél, ha nem lenne ilyen illetlenül együgyű ez a világ. Csak a nagyító ikonját kell meglelni a honlapon, vagy használni a már megint romló Nyugat keresőjét, és mindjárt kiderül, miről hallgat a mély. Mert persze, ahogy az átkosban, most is mindenki tudja, miről kellene beszélnie, úgyhogy, ha van mersze, rákereshet, ha nem hazudja el a valóságot maga elől is, még mindig azzal álltatva magát, hogy „a másikok sem jobbak”, vagy „ezek legalább csinálnak valamit”. Harminc romlandó év alatt áhított, régi minőség lett a szünetjel, az állandóság szimbóluma, hogy valaha komolyan vették a nézőt, arra gondoltak, szüksége van valami megbízhatóra, mert a „folyton változó világ” rögzített pontok nélkül élhetetlen.

Tovább

(Időbevándorlók, norvég sorozat, HBO)

A Beforeigners magyar fordítása, az Időbevándorlók igazából szépelgés, mifelénk ezeket a népcsoportokat a hivatali nyelv a maga aljas eleganciájával csak migránsoknak szokta nevezni. Hiszen a fikció szerinti, két különböző időkorszakból érkező idegenek éppen afféle együttélési, szociális és magánéleti problémákat hoznak, mint amilyeneket a létező menekülthullámok. A sorozat mégsem attól igazán jó, hogy úgy általában tükröt tart a kurrens társadalmi problémák elé, hanem mert arra is képes, hogy megmutassa, hogyan látják a más kulturális közegből érkezők az adott többségi társadalmat, milyen sok hibája van, mennyire sebezhető, túlzó, elkényelmesedett és öntelt, hogyan fürdőzik önelégülten és tévesen saját – gyakran csak odaképzelt – toleranciájában.

Tovább

(Családi kör, M3, szeptember 1.)

Az új Családi kör nem rossz műsor, szükséges is, szándékában közszolgálati is – de a fentiekről diszkréten hallgatnia kell. Bár, kétségtelen, így megkönnyebbül, hiszen hogy jön az ide, hogy a faluból, külvárosból, kerületszélről menekíteni kell a gyereket, és az önállóság fokozatai nem ott kezdődnek, ahol a műsor kisfilmjében, hogy az óvodás barátot matek-tagozatra íratják, nem pedig angolra, hanem ott, hogy nincs se iskolabusz, se tisztességes BKV-/Volán-járat. A szomszéd város/kerület egyetlen, nem tandíjas, de még prosperáló (szükségszerűen és természetesen egyházi) általános iskolájába pedig úgy lehet beiratkozni, hogy a szülők, nagyszülők, rokonok és barátok két-három nappal az iskolakezdés előtt elkezdik a sorban állást: kempingszék, hokedli, szendvics és kulacs.

Tovább

(Megkóstoltattuk a Sziget-lakókkal a magyarság csúcsteljesítményeit, Index.hu) 

És éppen itt lepleződött le az egész. Hogy milyen szánalmas dolog hivatali szintre emelni a boldogságot, a tiszta szívvel megélt naivitást, és azt mondani a szódára, hogy az a magyarok szellemi terméke, és az máshol nincs. Vagy ha van, hát innen lopták. A pálinkát úgy mutogatni, mintha nem büdösödne a cefre mindenütt a világon. Ha az ember büszke a sajátjára, kínálja, akkor, mit ad isten, örülni fognak neki, még azt is lehet mondani asztal mellett, ujjunkat a levegőbe fúrva, hogy ilyen másutt, az anyánk életére, nincsen. Csak erre törvényt nem lehet hozni, meg hivatalt csinálni neki: a jókedvnek meg a jó íznek nem kell bugyelláris, mert mindjárt megbüdösödik, és ott áll a király meztelenül.

Tovább

(Eufória, HBO)

A hit romlandó áru, mert önbizalom és meggyőződés kell hozzá. Ezért a kamaszgyerekből évekre szörny válik, néha napok alatt eltűnik az addig türelemmel nevelt, ismerős gyermek: kárt tesz magában és a világban, sanyargatja, károsítja a testét, és mindezt azért, mert a lelkét át kell préselnie egy szűk lyukon. Innen oda. Ez az állatvilág felől nézve különös, veszélyes és haszontalan ügy. A „példányban” akkorra már temérdek energia, táplálék van, már túlesett a legveszélyeztetettebb, sérülékeny időszakon, életben van, rövidesen szaporodásra képes – és ekkor kezd el pengeélen táncolni? Minek?

Tovább
Élet és Irodalom 2020