(Jupiter holdja. Magyar film. Rendező Mundruczó Kornél)

Aligha kétséges: a Jupiter holdja Mundruczó Kornél legambiciózusabb, s ugyanakkor – ettől nem függetlenül – legkevésbé egységes munkája. Szemben a Fehér istennel, amely egyszerű, világosan követhető mese volt, szerethető hőssel, a mostani film történetvázára a legkülönbözőbb anyagú rétegeket viszi fel a szerző. Ha művészete az egyensúlykeresésről (is) szólt, akkor most ez az egyensúly megbillenni látszik. A filmnek nincs egységes stílusa, pontosabban sokféle stílus kavarog, ami mindig kevesebb, mint egy. Külön-külön minden rétege meggyőzően demonstrálja készítője érzékenységét, kivételes formakészségét, ám a szembántó fények villódzásában mintha eltűnne a film középpontja.

(Zsigmond Vilmos Filmfesztivál, Szeged, 2017. május 10–13.)

A zavart alighanem az okozza, hogy nincs a fesztiválnak határozott arculata. Sem a nevében, sem a nevezési kiírásban nem szerepel, hogy operatőri mustráról lenne szó, ugyanakkor a honlapja szerint „a kiírás egyik fő szempontja, hogy a beérkező pályamunkák olyan eredeti és kreatív operatőri megoldásokat tartalmazzanak, amelyek Zsigmond Vilmos filmjeit, munkáit is jellemezték”. Ráférne hát a profiltisztítás, melynek eredményeképp akkor járna jól, ha megmaradna az operatőrök versenyének. Játékfilmes fesztivál több száz van a világon, dokumentumfilmessel, kisfilmessel, sőt animációssal is Tiszát lehet rekeszteni – ide nehéz betörni.

(6.9 a Richter skálán. Román–magyar–bolgár film. Rendező–forgatókönyvíró: Nae Caranfil)  

Nae Caranfil az új román film legfrivolabb rendezője. Pontosabban az egyetlen frivol közöttük. (…) Míg Caranfil világhírű nemzedéktársai – Puiu, Mungiu, Porumboiu, Jude, Sitaru, Muntean – keserű humora mögött mély tragédiák sötétlenek, ő ugyanabból a kisrealista kiindulópontból kellemes, könnyed komédiákat formáz. A mai román filmeseknél senki nem tudja érzékenyebben, hitelesebben tetten érni a káeurópai állott hétköznapokat, az anyagi, szellemi és erkölcsi lepusztulás észrevehetetlen, alattomos stációit. A 6.9 a Richter skálán messze nem az irányzat legjobb darabja, ám kellemesen szórakoztató, profi munka, kisemberek kis világáról, ahogy azt tőlük megszoktuk és megszerettük.

(Szafari. Osztrák dokumentumfilm. Rendező: Ulrich Seidl.)

Ulrich Seidl egész sorozatot szentelt annak, hogy szemügyre vegye a gemütlich osztrák kispolgár különös szokásait s a mélyben megbúvó elfojtott frusztrációkat. Új dokumentumfilmje, a Velencében bemutatott Szafari mintha a folytatása lenne a Paradise-trilógia (Hit-Remény-Szeretet) Szerelmet a feketepiacról című epizódjának, s legutóbbi filmjének, A pincének.

(1945. Magyar film. Rendező: Török Ferenc)

Kocog a szekér a falu felé, mögötte baktat a két zsidó, s a helyiek félnek, akár van rá okuk, akár nincs. Párhuzamos vágásokkal halad előre a történet, mígnem a két cselekményszál a végére összefut. A forgatókönyvet jegyző Szántó T. Gábor és Török Ferenc rendező biztos kézzel nyúlt az irodalmi alapanyaghoz, árnyaltan megrajzolt karakterekkel, fontos mellékszálakkal dúsítva fel azt. Hazai produkcióban rég láttunk ennyire egységes stílusú komor, erős, sötét drámát.

(Stefan Zweig – Búcsú Európától. Osztrák–német–francia film. Rendező: Maria Schrader)

Európa, hazánkkal az élen, ismét a sötét szakadék felé rohan – újból aktuális hát a kérdés: mit tehet a szellem az embertelenségek évadján. Ha csak erről szólna a film, már érdemes volna a kitüntetett figyelmünkre – de igazából nem erről szól, mert a forgatókönyvíró-rendező pontosan tudja, hogy erre nem lehet válaszolni.

(A fehér király. Angol–német–svéd–magyar film. Rendező–forgatókönyvíró: Alex Helfrecht és Jörg Tittel. Író: Dragomán György)

Az egyszeri néző, ha nem olvasta a könyvet, nem érti a film címét, ám ha csak ennyit nem értene, nem volna semmi gond. Azon érdemes eltűnődni, hogy mi mindent nem értettek meg még az elsőfilmes rendezők a könyvből. Félő, ennek puszta felsorolása meghaladná e recenzió kereteit: maradjunk annyiban, hogy semmit.

(Paterson. Amerikai–francia–német film. Forgatókönyvíró–rendező: Jim Jarmusch)

„Jarmusch ugyanúgy kifordítja a road movie sémáit, mint a westernét, az akciómoziét vagy a gengszterfilmét. Különleges, egyedi képessége, hogy úgy tud valódi intellektuális mélységekbe hatolni, hogy közben megtartja a zsánerek nézőbarát vázrendszerét.”

(Jézus, mobil, fejvadászok. Belga–francia film. Rendező-forgatókönyvíró: BouliLanners.)

„A most bemutatott Jézus, mobil, fejvadászok (lánykori nevén: Elsők, utolsók) magyarított címéből például soha nem jönnénk rá, hogy az napjaink egyik legélvezetesebb mozidarabját rejti. Amúgy nem csak ezért juthat róla eszünkbe az Erőszakik: érzelmes-filozofikus fekete komédia ez is, hőse két fejvadász, barázdált arcú, nyugdíj felé araszolgató öreg harcosok, akár a westernek szebb napokat látott lovagjai, akik még egyszer, utoljára igazságot tesznek, hogy aztán ellovagoljanak a halálba.”

(Beágyazott emlékeink. Magyar dokumentumfilm. Rendező: Oláh Kata)

Oláh Zsuzsa emlékezése túlnő a privát film, a home video keretein, mert mögötte ott kavarog a huszadik század második felének egész magyar történelme. S bár filmes famíliában kézenfekvő volna az ilyesfajta celluloid-vallomás, a dolog érdekessége, hogy Zsuzsa csaknem hetven éven át nem beszélt a történtekről. Sokatmondó ez, s meglehetősen tipikus. Hogy a megalázott, az üldözött szégyelli magát azért, amiért másnak kellene szégyenkeznie.

(Ez csak a világ vége. Francia–kanadai film. Forgatókönyvíró–rendező: Xavier Dolan)

Bátor film – akárcsak John Cassavetes, Mike Leigh munkái vagy Hajdu Szabolcs Ernelláékja –, mert meri vállalni, hogy nem lép ki a családi házból; szűk helyszínen, erős nyomás alatt izzik fel a dráma. Az ilyesmit nem tartják filmszerűnek azok, akik tudni vélik, mi a filmszerű. A kötött forma mindig izgalmas kihívás, s Dolan hajlékonyan, elegánsan beszéli a mozgókép nyelvét.

(Olli Mäki legboldogabb napja. Finn–svéd–német film. Rendező: Juho Kuosmanen)

Miről szól hát Juho Kuosmanen méltán ünnepelt debütáns munkája? A leginkább semmiről, s ez a szép benne. Hogy nem dúlnak a szenvedélyek az intim pillanatokban, s nem szorongat – mert a filmvégi meccs nem úgy van összevágva – az izgalom a szorítóban. Kis, kopott, szürke alkotás ez, amelyben a mindennapi élet lényegtelen pillanatai a megragadóak.

(Café Society. Amerikai film. Forgatókönyvíró–rendező: Woody Allen)  

Woody Allen filmje most is lélekvidító szórakozás. Csaknem félszáz műve között akad jobb és rosszabb, érdesebb és finomabb, közhelyesebb és bölcsebb, ám élvezet nézni mindegyiket, legföljebb a gyöngébbet, amilyen ez is, hamar elfelejtjük, míg az érdemesebb velünk marad. Allen nemcsak remek komédiás, hanem, csöppet sem mellékesen, profi rendező, aki saját világot teremt, amelyet mulatságos-markáns figurák sokaságával népesít be.

(A martfűi rém. Magyar film. Író-rendező: Sopsits Árpád)

Sopsits példásan él a thriller és a horror eszközeivel is. Ritka profizmussal teremti meg a feszültséget, jó tempóban váltogatva a surprise és a suspense fogásait. Ha csak ennyi érdeme volna, máris lelkesen üdvözölhetnénk azt a műfaji filmet, amelyet annyira hiányolnak mindazok, akiknek hiányzik, s akik gyönge pótlékokkal kénytelenek beérni. Ám Sopsits munkája több ennél, s igazából ebben rejlik az ereje. Nem a sztorijában, hanem a világában.

(Jutalomjáték. Magyar–angol film. Rendező: Edelényi János)     

A Jutalomjáték sémákból építkezik, bejárt utakon jár, történetében csaknem minden kiszámítható, az ilyesmit nem szoktuk szeretni, ám ezúttal fölöttébb megnyugtató az ismerős ösvényeken barangolni, van ennek is varázsa, még ha ritkán is részesülünk benne.

(Az ügyfél. Iráni–francia film. Forgatókönyvíró–rendező: Asghar Farhadi)

(Román Filmhét. Budapest, október 11–15.)