Visky András

Kovács Örs Levente (vál., szerk.): Át akarta ölelni az egész világot. Harag György színháza. MMA, Budapest, 2020. 244 oldal, 7800 Ft

Az Át akarta ölelni az egész világot című, háromnyelvű (magyar-román-angol), könyvtárgyként is figyelemre méltó Harag György-albumot (tervező: Vincze Judit) legalább három paradoxonra építi a szerkesztő Kovács Örs Levente. Az első „szívszorító paradoxont” az igen informatív bevezető tanulmányt jegyző Gajdó Tamás színháztörténész hozza szóba: Harag testamentum-előadásáról „jóval több írás született, mint korábbi rendezéseiről”. És ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló kritikákból nehezen rekonstruálhatók olykor igazán fontos Harag-előadások, és amennyiben nem rendelkezünk tévéfelvételekkel, akkor csupán kedves anekdotákra szorítkozhatunk.

Tovább

Tovább

Darida Veronika: Filozófusok bábszínháza. Kijárat Kiadó, Budapest, 2020, 196 oldal, 2500 Ft

Amennyiben a színházat a társadalom közösségi percepciója közvetlen és azonnali mintázatának tekintjük – kérdés persze, milyen meggyőződés talaján állíthatjuk ezt –, akkor különös jelentőséggel bír a Beszéd eltűnése tünetegyüttesének leírása és elemzése, amit Derida Veronika a dehumanizáció és a poszthumán színpadain figyel meg, lenyűgöző finomsággal és gondolati szigorúsággal, hiszen, mint írja, „létezik egy olyan tudati kegyetlenség is, amely a tisztánlátással rokon”. Mit mutat meg nekünk önmagunkból Romeo Castellucci, Nagy József, Valère Novarina vagy Jeles András színháza? Meddig jutottak el Pasolini és Fassbinder manifeszt transzgressziói, amelyek a „létező vagy nem létező Istent” provokálták a hústest megmutatásában, a mirigyek működésére redukált kétségbeesett szerelemben, valamint a vérben és a testnedvek kitörésében megmutatott szenvedésben? Hova tűnik a Beszéddel együtt az ember a kortárs színház színpadairól: van-e olyan, még az érzékelésünk terében maradó szemlélet, amely képes túllépni „az emberi nézőponton”? 

Tovább

Tovább

A sikerről írt traktátust (De successu) – amely leginkább a színházi siker természetét vizsgálja, és amely csak különféle fordításokban maradt ránk – Pseudo-Augustinus közvetlenül Augustinus De musica című nagy hatású műve befejezése után, tehát valamikor 389 után írhatta, mintegy annak folytatásaként. Megerősíti ezt a feltételezést az a tény, hogy a szöveg több alkalommal is szó szerinti részeket vesz át a De musica Első könyvéből, ennek is a Hatodik fejezetéből. Alypius híres történetének a fölidézése arra enged következtetni , hogy a mű születését a Confessiones megírása utáni időre tehetjük, tehát valamikor 400 körülre. Azt sem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy a párbeszéd évszázadokkal később íródott. Pseudo-Augustinus nem csak hallotta, olvashatta is a Vallomásokat, innen is szövegrészeket, jellegzetes augustinusi kifejezéseket és nyelvi fordulatokat vesz át (A Harmadik könyv Hetedik fejezetéből). Tekintettel arra, hogy a Confessionest, mint tudjuk, hangos felolvasásra szánta Augustinus, nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy Pseudo-Augustinus a számára fontos szövegrészeket megjegyezhette és így emlékezetből idéz. A hibátlan idézetek mindazonáltal azt a nézetet erősítik, miszerint a homályban maradt, mesteréért rajongó szerző Augustinus műveit behatóan ismerte. Pseudo-Augustinus párbeszéde traktátusának itt csak az első fejezetét adjuk közre, amelynek a színházi hatás és a „gonosz siker” áll a középpontjában. A „jótékony siker”, valamint a siker mérhetőségének a kérdését a következő fejezetekben fejti ki a szerző. A szövegátvételeket és idézeteket most nem jelöljük. (V. A.)

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Kocziszky Éva: Archeológiai költészet a modernitásban. Gondolat Kiadó, Budapest, 2015. 112 oldal, 1200 Ft



Súlyosan inspiratív könyv Kocziszky Éva archeológiai költészetről írt esszéje. Mindegyre visszahív és ismételt olvasásra-átlapozásra, egy-egy verselemző fragmentum újabb átgondolására csábít, azt a kérdést kellene ugyanis az olvasónak önmagának megválaszolnia, hogy a görög romok csonka, olykor sómarta szobortöredékeinek és a költői szó immaterialitásának találkozásából hogyan is születhetik meg a pusztító, semleges időnek a sokkal inkább elfogadó, semmint fölzaklató érzékelése.  Holott a romban mindannyian az eltűnést mint közvetlen jövőt szemléljük, saját testünk törékenységét, „a múlban a jövőt”.

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább
Élet és Irodalom 2021