Nemrég költöztem új lakásba, egy hatvanas években épült, a maga idejében luxusnak szánt bérházba. Mai szemmel szinte lakhatatlan kis lyukakból áll, tény, hogy mikor új volt, rendőröknek, katonáknak osztották ki ezeket, szolgálati lakásként. A rendőrállam után persze mindig nagy a nosztalgia. A rendőröket mifelénk mindenki szereti, bár szavakban mindenki utálja, a rendőr folyton mentegetőzik, és azt mondja, hogy ő nem olyan, amikor nyilvánvaló, hogy olyan, mert a rendőr pont olyan, mentegetőzik, és azt mondja, hogy nem olyan. Hát én sem olyan vagyok, rendőr se vagyok, sok örömem sincs a világban, sok bánatom sincs a túlvilágban.

A szilveszteri turnus vendégeként fordultam meg újra Szigligeten. Ennek a turnusnak a hagyományába beletartozik, hogy Szilveszter estéjén furcsa, groteszk műsorral szórakoztatják egymást a baráti viszonyban levő írók, művészek, beutaltak – ki minek tekinti magát, és kit minek tekintenek mások. Arra gondoltam, hogy jó költők rossz verseiről fogok beszélni, de amikor jó költők köteteit kezdtem lapozgatni, ha itt-ott találtam is hibát, a jó költők verseit nem tudtam rossznak minősíteni, mert hibáik ellenére vagy épp azok révén felismerhető volt a hangjuk, az egyéniség, a művészi talentum, a tehetség, akár a zsenialitás is. Márpedig ahol a zsenialitás csak egy pillanatra is felcsillan, nem beszélhetünk rossz versről.

Hát kénytelen voltam megfordítani az ötletet, és rossz költők jó verseire igyekeztem bukkanni a könyvtárban.

Noam Chomsky: Összefogunk vagy kihalunk
Mark Fisher: Kapitalista realizmus
Roger Scruton: Mi a konzervativizmus?
John Keane: A demokrácia legrövidebb története

Hú, az már nagyon mély lelkű. Baromira utálom az ilyesmit. Azért olvasok. És amit ilyennek találok, nem adom el, be se fejezem az olvasását, rögtön elégetem. Milyennek nem szabad egy könyvnek lennie? Mélylelkűsködőnek, hamisnak, álbölcsnek, álokosnak, álizgalmasnak, álemberinek, álregénynek! Le az álemberekkel, akik le akarnak szoktatni az igazi olvasásról, csak azért, hogy az ő álságos álszövegeiket, fészbukposztajaikat, fészbukverseiket olvassuk. A fészbukszövegek papíron is ismerősek, keserűfűfüzetek és kocsmafilozófiák, sportolók mondásai, és politikusok beszédei összegyűjtve, amiket pedig nem is ők írtak. A színes életrajzok érdektelen áléletekről. Már radikálisabb lépésekre is gondolok. Én leszek az olvasóterem és az íróasztal lovagja.

Közismert, hogy a magyar költő tágít, bővít, hozzátesz (vagyis költ), egyenesen hazudik, amit még Arany János is hitelesít („Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak!”), a német viszont tömörít. A költészetre igaz dolgokat gyakran hajlamosak vagyunk az irodalom alapvető jellemzéseként is felfogni. A magyar költő (író) hazudhat, a német pedig sűrít, összefoglal. És még mi akarjuk, hogy a költőink világviszonylatban is elismertek legyenek?

De mi is az, hogy tömörítés? Nem, vagy nem csak, vagy nem elsősorban szavakat tömörít nem létező szóalakokba. Ha így lenne, akkor Paul Celan lenne az első és utolsó költő. (Nem mondom, hogy néha nem érzem pont ezt.) A világot kell egy versnyi térbe tömöríteni. Különös folyamat. A lényeg feltárul, de cserébe bizonyos dolgok felismerhetetlenné torzulnak. A művészetbe tömörített világ más, mint a tömörítetlen, az úgynevezett valóság. A művészet semmiképp sem tükrözés, hiszen ez a fogalom se a költésre, se a tömörítésre nem alkalmazható. A tömörítésbe nem fér bele a valóság. A költés viszont lötyög rajta. Egyik esetben sem rá szabták.

Ketten egy új könyvről – Simon Balázs: Összegyűjtött versek. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 728 oldal, 4999 Ft

Simon Balázs 20 év viszonylagos elfeledettség után újra az érdeklődés homlokterébe került. Egy nagyobb összeállítással az Alföld is megemlékezett róla halálának 20. évfordulóján. Az összegyűjtött kötet tétje, sikerül-e Simon Balázs életművét a jelen és a jövő számára érdekessé tenni. Mond a maiaknak valamit ez a XX. századi hang? A 90-es évek versnyelve most látszik avulni, az akkori erőteljes lírafordulat eredményei beértek, és meghaladásra várnak. Simon nyelve mennyiben jellegzetesen 90-es évekbeli? Ha őt nem számítanánk hozzá, másféle összkép látszana. Vajon annak a kornak az iróniája mindig olyan röhögtető volt, mint bizonyos Parti Nagy- vagy Esterházy-passzusok olvasása során tűnik? Simon Balázs iróniája nem nevettető, nem vicces, hanem véresen komoly, játékai, melyek mitikus világokba kalauzolnak, életre-halálra mennek.  Szinte naivan nyilvánul meg a költő, megszólítja a verset, mint valami romantikus.

A tetszés útjai különválasztanak, az ízlés útjai egymás felé visznek. Tanulnunk kell a tetszést, egyúttal ösztönös választásainkat tudnunk kell értelmezni. Miért is olvastam el többször a Karamazovokat, az Iskola a határont, A Mester és Margaritát, a József és testvéreit, A pert, a Sorstalanságot, a Saulust, a Fabulya feleségeit? És más könyveket, amelyek szintén tetszettek, miért nem vettem elő újra? Mert pont ilyen vagyok? A Száz év magány egyszer, a Bovaryné két és félszer?

Nem pazarlás kétszer olvasni valamit? Ezzel növelve az esélyét annak, hogy fontos remekművekről biztosan lemaradjunk?