Fél füllel hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, elégedetten konstatáltam, hogy hazajött a férjem, fel se néztem, szinte láttam magam előtt, hogy tétován megáll az ajtóban, nyilván azért nem köszön, mert a mobilján bújja a híreket. De miután eltelt így pár másodperc, hallottam, hogy újra kinyílt és becsukódott az ajtó.

Ekkor kezdtem gyanakodni. Ez nem illett a képbe.

Ha a férjem jött haza, akkor nem ment volna ki újra, ebben nem volt semmi logikus. Kimentem az előszobába, és tényleg nem volt ott senki, úgyhogy kiléptem a társasház folyosójára, ahol egy zavart, nagydarab fiatalember állt a lépcső takarásában. „Eltévedtem”, mondta tétován, vagy valami ilyesmit. Az emeleten gyakran cserélődnek a bérlők, gondoltam, biztosan részeg, megvontam a vállam, és visszamentem a lakásba.

Soha nem néztem a tévében a budapesti tűzijáték közvetítését, de később, immár budapestiként mindig is szerettem kimenni a rakpartra, még akkor is, ha a hozzánk közel eső szakasznál már semmit nem lehet hallani a zenéből, és a kilátás sem a legjobb; sőt ezzel együtt. Ilyenkor legalább annyira a tömeget nézem, mint a látványosságot: hogy lehet, hogy vannak, akikkel noha egy környéken lakom, csak ilyenkor látom őket? Kikkel élünk együtt, milyenek vagyunk, hogyan öltözünk, hogyan beszélünk a gyerekeinkkel, és mi vajon milyennek tűnünk a mások szemében? És olyan jó, hogy ilyenkor mégis közösen csinálunk valamit, még ha az csupáncsak annyi, hogy egy irányba nézünk.

Miről beszélünk, amikor elnőklapjásodásról beszélünk? (A szót Milbacher Róbert használja, Takáts József szíves szóbeli közlésére hivatkozva.) A Nők Lapja a legnagyobb hagyományokkal rendelkező családi magazin ma Magyarországon, amely valószínűleg a legszélesebb közönség számára tesz elérhetővé publicisztikákat, tárcanovellákat, néha irodalmi igényű meséket, ráadásul olvasásnépszerűsítő kampányokban is partner. Vagyis lehet, hogy nem az irodalom nőklapjásodott el, hanem például a Nők Lapja lett irodalmibb. Miközben a magyar sajtó sokszínűségének drámai csökkenésével, a kulturális sajtó elsorvadásával párhuzamosan egyéb női magazinok is átvettek olyan társadalmi és kulturális funkciókat, amelyek ezeken a fórumokon előtte elképzelhetetlenek voltak; persze ugyanezen okokból maguk az irodalmi szövegek is átvettek efféle funkciókat. Ha a közös dolgaink megbeszélésére nem lesz alkalmas a sajtó, akkor ezeket a témákat az irodalmi műveken keresztül tesszük szóvá.

Véleményem szerint a magazinok hatásánál validabb veszély a közösségi média nyelvhasználata és funkciói. Írunk-e még akkora verseket, amelyek nem férnek el egy megosztható képen? De az sem igaz, hogy ezt a kihívást ne lehetne az irodalom eszközei által megjeleníteni; lásd például Patricia Lockwood írásait. Az irodalom épp azért roppant hatékony és kitartó művészeti forma, mert története során a környező mentalitás- és médiatörténeti változásokra tudott hatékony válaszokat adni, miközben kivívta és sok szempontból igenis meg is őrizte autonómiáját.

„Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket” – Nagy László 1975-ös portréfilmjének híres mondata sokszor eszembe jutott az elmúlt hónapokban. Mindaz, amit az emberi tekintetről gondoltunk, a mindennapi maszkviseléssel megváltozott: a legtöbben már nem is feszengünk attól, ha csak szemeket látunk. Nagy László egykor megmosolyogtató mondata kényelmetlen valósággá vált: és épp attól lett kényelmetlen, hogy voltaképpen természetes.

„Hónapok” – Tematikus próza-összeállítás

A Hunyady Sándor élete utolsó szakaszában írt jegyzeteit tartalmazó dossziéban találta ezt az írást Kurta Zsuzsanna író, irodalomtörténész. Az Augusztus című tárca – ahogy a kézirat felajánlója, Alexander Brody írta róla nekünk – „nem egy hónapot ír le, hanem egy életet”. A szöveg valószínűleg nem sokkal Hunyady Sándor halála előtt született (s bár gépelt formában maradt meg, és aláírás nélkül, sem a családnak, sem a kéziratot sajtó alá rendező Kurta Zsuzsannának nincs kétsége a szerzőséget illetően).

Hunyady mai kollégái nem olvasták a régi, kéziratban maradt írást. Arra kértük őket, attól függetlenül írják meg, szerintük hogyan fér bele egy adott hónapba a világ.

Maszkban, kapucniban állni, sétálni a napsütötte Duna-parton, az nem történet.

A gép előtt ülni, az nem történet. Mindig csak deréktól felfelé felöltözni rendesen, az nem történet. Észrevenni, hogy csak a bal oldalon töredezik a hajad, mert hetek óta azzal babrálsz, miközben a jobb kezeddel a hírfolyamot görgeted idegesen, abban megnyugodva, az nem történet. Ha a szomszéd kislány létrán mászik fel húsvét hétfőn az ablakhoz, hogy a fiad az ablakon keresztül meglocsolja, az nem történet. Felfedezni, hogy a házatoknak van egy gyakorlatilag használatlan belső kertje, és azt birtokba venni, az nem történet. Meghúzni a vonalat az aszfalton, hogy melyik oldalán krétázhassanak a gyerekek, az nem történet. Nem találkozni az anyáddal, az nem történet. A számítógép monitorja előtt tartani csak rendet, az nem történet. Átrendezni a falakon a képeket, mert a webkamerán keresztül az egyik ismerősöd zavarja az egyik festmény, az nem történet. Maszk nélküli találkozások után két hétig izgulni, nem kaptál-e el valamit, az nem történet. Egyáltalán: pontosan tudni, mikor kivel találkoztál, mert a tízmillió kontakt országa lettünk, az nem történet. A tanszerek vásárlása közben iskolakompatibilis, mosható maszkokat venni, az nem történet. Zsúrok előtt kockázatanalízist végezni, az nem történet. A „ne öleld meg” mondatot újra és újra rutinból elmondani, az nem történet. Online templomba járni, az nem történet.

Kikanyarodtak a főútra. Az anyósom gondolkozott, bekapcsolja-e a rádiót, de aztán csak az ablakot húzta le félig, és megkérdezte Ferit, mit reggelizett. Nem hallotta a választ a süvítéstől, ezért visszahúzta az ablakot. Bekapcsolta a rádiót, aztán ki. Úgy sejtem, előbb-utóbb talán rólunk is beszéltek: a gyerekek mindig hálás beszédtémák. Feri szeretetett és jól tudott büszke lenni a lányára és az ő családjára, az ő önálló, német életükre: tíz éve költöztek ki, de gyakran jártak haza hozzá, néha ő is meglátogatta őket. De hát az anyósom és Feri is naponta beszéltek, csak a gyerekekről nem lehetett beszélni végig egy ennyire hosszú úton. Egy kisteherautó ügyetlenül előzte meg őket, az anyósom tülkölt és felcsattant, káromkodott.

A vírus első napjaiban hívta fel a férjem, hogy van. Tevékeny ember volt, épp a piacról jött, és mintha nem is értette volna a nem várt figyelmességét: mert hát hogy lenne, jól. Tegnap jött haza a lányáéktól, és mintha egy másik országba érkezett volna, nem találja a helyét. Mikor letette a telefont, a férjemen átfutott a kétely, hogy nincsenek-e már lezárva a határok, de aztán elhessegette a gondolatot, Feri mindig is megbízhatóbb volt a Híradónál.

Nem megy, anyu, máshogy, csak ha én vagyok középen.

Életem első huszonhét éve jövő időben telt. Egy hányattatott családregény boldog epilógusaként: minden, ami előttem történt, azért történt, hogy megszülessek. Nagyszüleim és szüleim találkozásai, boldog vagy boldogtalan, rövid házasságaik mind-mind az én létezésem tündökletesen szükségszerű előzményei voltak.

Azután terhes lettem.

Most már elárulhatom: nekem nem volt mindegy, fiam lesz-e, vagy lányom. A terhesség időszakát a lélektani szakirodalom fészekrakó láznak is hívja, én is már az első hetekben pánikszerűen eldöntöttem, hogy kifestetem a lakást. Ha valamit megtanultam a gyerekkorom zsúfolt tereiből, az éppen az volt, hogy nem szabad ragaszkodni semmi tárgyhoz, a tárgyak nem vehetik el a helyet az élettől. Ráadásul arra is rádöbbentem, közel az idő, amikor az életem múlt időbe kerül. Amikor kiderül, hogy a regény epilógusa csak egy közbülső fejezet volt, készül a folytatás, közel a szempont, ahonnan nézve minden élesebb fényt kap, ahonnan az összes piszlicsáré hibánk sorsfordítóvá válhat és lelepleződhet. Nemsokára megjelenik egy erősebb elbeszélő, megkezdi az anyaggyűjtését. Nem mindegy, hova érkezik. Ki kell dobni a múltból, ami felesleges, hogy legyen hely az érkezésre.

Tárcatár 2019 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 27 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Németh Gábor, Mán-Várhegyi Réka és Turi Tímea írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Vannak tékozló és takarékos évek. Mennyi mindent vettem azokban az időkben, amit józan belátással nem engedhettem volna meg magamnak! Micsoda túlzóan beárazott ékszereket, értelmetlenül drága holmikat. Később, a takarékos években mégis ezek lettek a ruhatáram alapdarabjai. Mint annyiszor már és annyiszor később, bebizonyosodott: a tékozló időszakok mégsem pazarlók, kiderül róluk, hogy csak gyűjtögetők voltak.

A 2000-es évek vége: vajon a kor maga okozta ezt a számtalan változást, vagy az, hogy épp ekkor költöztem Budapestre? A leendő férjemnek és a barátainak más szokásai voltak, mint nekem addig. Avokádót kockáztak a vajaskenyérre, és ha valamit meg akartak ünnepelni, szusit ettek – én addig azt sem tudtam, hogyan kell megfogni az evőpálcikát. És az emberek a metrón! Ültem velük szemben, és egyfolytában a lábukat néztem: mindnek bokacsizmája volt, és a nadrágot mindig azon belül tűrték, és sohasem kívül. Addig a ruháknak csak az anyagára figyeltem, a szabására sohasem: mindenem bő volt, a kabátomban válltömés, a hajam indokolatlanul hosszú volt, és töredezett, és erős fényben, semmi kétség, a szám fölött bajusz sötétlett.

Nemrég összefutottam egy régi tanárommal. Ő már akkor felnőtt volt, amikor én még kamasz, és most szinte egyenrangú felekként találkoztunk, nehéz volt újrakalibrálnunk a viszonyunkat arra a pár villamosmegállóra, amíg egymás mellett voltunk kénytelenek utazni, hiszen túl kevéssé ismertük egymást ahhoz, hogy érdemi beszélgetést folytassunk, de túlságosan jól ahhoz, hogy a köszönés után csak úgy elfordulhattunk volna. Mit lehetne mondani? Így az egyik legbiztonságosabbnak tűnő témához fordultunk, a gyerekeinkről kezdtünk beszélni, ki-ki a magáéról, és az iskolaválasztás nehézségeiről.

Akinek nincs hajléka, annak nem lakása nincsen. Nem a fedél, ami valóban hiányzik a számára, nem a meleg víz, ami folyik a csapból, a hűtő, benne az étel. Csak az szabad, akinek van hova hazamennie. Akinek több szerepe van, és minél több, annál könnyebb azok között járkálnia, az egyiket letennie, a másikat felvennie. Aki válogathat a szerepek között, az beszélhet összevissza. Attila nem volt szabad, és nem azért, mert nem volt váltás ruhája. Hanem mert nem volt más a világ szemében, mint egy féllábú, tolószékes hajléktalan. Aki látta, látott-e mást? Volt-e története ezen kívül? A mélygarázs, ahova esténként aludni tért, egy hely volt, ahol nem fújt a szél, vagy egy hely, ahova visszahúzódhatott?

Amikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő embertől elfordulunk, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő emberrel jótékonykodunk, gyakran ugyanazt tesszük: a kiszolgáltatottságát totálisnak hisszük, egyetlen vonásából ítéljük meg az embert magát. Pedig a sajnálat és a közöny is lehet vak. Abban a pár napban, amíg mindenkinek a kötés miatt kellett magyarázkodnom, ebből sejtettem meg valamit. Hogy nem biztos, hogy akkor látjuk meg a másikat, amikor a baj szembetűnő. A baj néha épphogy nem megmutatja, hanem csak eltakarja azt, akik vagyunk.

Miközben felemeli szíveink a hétköznapok háromszögkötése.

Egyik délután, mikor kimerészkedtem a vécéből a kézmosóhoz – előtte hosszan figyeltem, hogy csönd legyen, hogy ne zárjanak be újra –, meglepődtem, mert a szőke, reménytelen szerelmem ott állt a valószerűtlen ellenfényben.

Vannak pillanatok, amikor világos döntéshelyzet előtt állunk, és minden ellenkező híresztelés ellenére ezekből nincs olyan sok. Amikor nem tudsz nem dönteni, mert a hallgatás is elköteleződés. Amikor tudod, hogy a döntésed eredménye nemcsak a következő percre fog hatni, hanem beláthatatlan módon fogja felforgatni az életed. Nem úgy, ahogy a dominók dőlnek el sorban, hanem ahogy a pillangó szárnya csap hurrikánt.

Azt mondta az én szőke szerelmem, hogy megmutatja a kukiját, ha én megmutatom a puncim.

És én beleegyeztem.

Gyorsan le is húzta a nadrágját és a kisgatyáját. A látvány meglepően semlegesen hatott rám, mintha csak az egyik természetkönyvének látnám egy szokatlanabb illusztrációját. De, amikor én is kelletlenül elkezdtem volna lehúzni a szoknyámat, ő azt mondta, ne most, hanem máskor, majd akkor, amikor ő kéri.

Így emlékszem. Az ablakon keresztül, mint egy ismeretlen világ visszhangja, szűrődött át a boldog gyerekzsivaly, átkozottul messziről.

De Virág a fiával is szigorú volt: miközben a legtöbben még segítettünk a gyerekeinknek az öltözőben, ő leszidta Elemért, ha nem találta a saját cipőjét a fiókjában, vagy ha a karácsonyi közös mézeskalácssütésnél véletlenül kiszórta a tálkából a cukorgyöngyöket. Akkor mesélt a férjéről hosszabban, hogy zenész, és egy hosszabb turné után végre itthon lesz az ünnepekre. Ki akar elé menni a repülőtérre, mesélte, segíteni neki, mert ő se lát.

Mindeközben Elemér nem tűnt különleges kisfiúnak. Nem volt sem vidámabb, sem szomorúbb az átlagnál, nem viselkedett koravénként csak azért, mert a családan ő volt az egyedüli látó. Egyetlen szokatlan tulajdonsága csupán az volt, hogy sohasem hisztizett.

Ahogy nincsen jó vagy rossz halál, úgy jó vagy rossz gyász sincsen. Mégis ott kísért a beszélgetésekben, a kocsma- és a kávéházi asztalok mellett két szólam: hogy a halottainkról beszélve magunkról beszélünk, és hogy megvan a véleményünk azokról, akik ezt teszik. Ilyenkor az asztal sarkához húzódok, és figyelni kezdek. Úgy szeretném elmondani, hogy jól van ez így. Hogy a gyász úgysem arról szól, aki meghalt, hanem arról, aki itt marad. Hogy az ember zavarában össze-vissza beszél, és ez nem csoda, hiszen zavarban van. Fecseg, mert minden jobb, mint csöndben lenni, magányosan. És semmitől se forduljunk el, ami segíthet: akkor sem, ha az épp a közöny, akkor sem, ha talán ízléstelenség. A halál villanófénye, mint egy bombatámadás, élesen bevilágít mind apró zugba. Minden távoli, magántermészetű, valaha volt történet hirtelen jelentést kap. És szeretnénk is, hogy jelentése legyen, hiszen muszáj történetként elmesélnünk azt, amit történetként elmesélni nem lehet.

Ekkor, a folyosóügyeleten olvastam először a Csók című történetet. Esti Kornél érettségi ajándékként meglátogathatja a tengert, egyedül! És a vonatúton vele szemben ott ül egy gyönyörű, érett asszony és a taszító, beteges lánya. Végtelenül kínos jelenetek sora. A hosszú vonatút egy rövid, sötét alagúton is átvezet, ahol a csúnya lány hirtelen megcsókolja Estit. Ez a viszolyogtató csók lesz Esti beavatása a felnőtt életbe, ez a taszító érintkezés, ami után Kornél boldogan vetheti magát az olasz tengerbe, miközben – sejtjük – a lány épp egy zárt intézet falai között fogja folytatni az életét.

Egyedül voltam a folyosón, a szívem hangosan lüktetett a torkomban.

Az első kezdeményező nő, akiről valaha olvastam!

Elég nagy szakirodalma van annak, hogy az anyaság hogyan változtat meg. Hogy egész egyszerűen kicseréli azt, aki előtte voltunk. Hirtelen matrjoska babává válik az ember, és kipattan belőle egy másik, nála tökéletesebb matrjoska baba. A kisebb baba önmagában is teljes egész: de az anya már sosem lesz az, aki előtte volt. Éles seb szeli ketté, és büszke lesz erre a sebre. A többes szám első személy lesz a természetes létformája, újra meg kell tanulnia, hogy önmagáról egyes számban tudjon beszélni.