Kustos Júlia

Terka dédi szeme ekkor a teliholddal bevilágított szobában sose látott fénnyel villant meg, s hanyatt fektéből macskapuhasággal gördült férje mellé az öreg sezlonyon, hogy a fülébe súgja: itt vannak. Figyelnek. A dédpapa csak pislogni tudott. A szobában eddig nem érintett tónussal csengtek a szavak. Fektében, görbe ujjaival szemeiből kikaparta az álmot. Terka dédi pedig folytatta azzal, hogy nem kell félnie, hiszen oda – ezt csak tátogta, miközben szemével az éjjeliszekrény felé intett – már ásott egy alagutat, ami a pincén át a pöcegödör titkos mellékszobájába vezet. Sose lehet mindez az övék. A dédapám igazán nem tudta ezt mire vélni. Kicsodák, Terkám, hát miről beszélsz?, kérdezte a titkokkal terhes helyzethez mérten túlságosan hangosan, és kapcsolatuk során talán ha másodszor tegezve dédanyámat. A dédi nem kockáztathatta meg, hogy meghallják őket, és az egész terv dugába dőljön, így egy jól irányzott mozdulattal beletenyerelt dédapám szájába, aki a riadalomtól és a fájdalomtól felváltva ordított és harapta a száraz parasztkezet, egészen addig, amíg Klára mama a szomszéd szobából át nem rontott, s fel nem kapcsolta a villanyt. Terka dédi nem ismerte fel a saját lányát. A kést előrántotta a párna alól, s Klára mama felé hadonászva felszólította, hogy hagyja el a házát, vagy átvágja a torkát, és ő ugyan nem viccel.

Tovább

Tovább

Tovább

Nem éreztem belőled semmit, és talán ezért. Emlékszel, amikor egyszer a tópartra tévedtünk? Figyeltük, hogy vált át a naplemente csupa részeg hajléktalan csaholásába a padokon. Akkor anyu nagyon, de nagyon megijedt. Hogy tejért küldött le minket a drága, hétvégi boltba, csak hogy észrevétlenül befejezhesse a születésnapi tortád. Alig lettél ötéves aznap. A kamra pedig tele volt tejjel. Én kilenc voltam, és örökké a nyakamba dobták a felelősség koloncát; te vagy a nagy, az okos, neked már rég tudnod kéne. És akkor egyszer nem csak hagytalak elesni, de még löktem is rajtad észrevétlen, hogy ha már ilyen közelről figyeled a tóban kuruttyoló békákat, ijedj meg végre, és jöjjél rá, nem ilyen egyszerű minden. Emlékszem a fehér vászonruhádra, hiszen az enyém volt. Benne úgy festettél, egészen pontosan, min én. És ahogy a parton súrolta az iszapot, szegélye mentén a víz elkezdte följebb meg följebb könyörögni magát. Gondoltam, ahogyan a szíved felé halad, én is elindíthatnám az izzást az állad felől.

Tovább
Élet és Irodalom 2019